A britek, mint szinte mindent, az érdekegyeztetést is másképp csinálják, mint mi, szegény, kontinentális páriák. Jobban mondva náluk formális érdekegyeztetés sehogyan sem folyik. Nincs a magyarországihoz hasonló Érdekegyeztető Tanács vagy bármilyen hasonló fórum, a parlamentet és a kormányt semmi nem kötelezi arra, hogy a politika alakításának kérdésében bárkivel bármilyen előzetes konzultációt folytasson. Ennek legfőbb oka a brit alkotmányos rend megingathatatlan és sarkalatos alaptézise, amely szerint a parlamentnek – és így a mindenkori parlamenti többséget maga mögött tudó kormánynak – lényegében korlátlan szuverenitása van. A parlament és a kormány cselekvőképességét formálisan semmi nem korlátozza, Nagy-Britanniának ugyanis még írott alkotmánya sincsen. Európa keleti végvidékein ez igencsak ijesztően hangzik, de nekünk rejtélyes módon ezzel még egyetlen brit kormány sem élt vissza. A törvényhozó, és a vele szorosan egybefonódott végrehajtó hatalomnak a szigetországban elvileg nagyobb hatalma van, mint bármelyik délkelet-patagóniai kényúrnak. Korlátozni csak ott kell, ahol nem úriemberek politizálnak, mondják a britek.
A fentiekből következik, hogy bármilyen intézményesített érdekegyeztető mechanizmus árnyékot vetne a korlátlan népfelség fennen tündöklő glóriájára. Jellemző, hogy még a 70-es években kormányzó Munkáspárt is vonakodott a szakszervezetek amúgy döntő politikai befolyásának kodifikált formát adni. A parlamenti szuverenitás bármilyen lényegi és formális korlátozása olyan szentségtörés – még a gondolat felvetése is olyan illetlenség egyelőre egy brit politikus számára, legyen konzervatív, munkáspárti, liberális demokrata vagy akár hupikék –, mint egy angol klubba feleséget vinni.
A másik ok ezzel szorosan összefügg: mivel a szigetországnak nincsen írott alkotmánya, ezért a különböző társadalmi érdekvédelmi szervezeteknek értelemszerűen nem is lehet semmiféle alkotmányosan védett státusa. Vannak, mert engedik őket. A parlament egy esetleges kollektív elmezavar befolyása alatt elvileg tíz perc alatt betiltathatná az összes szakszervezetet, önkormányzatot, társadalmi szervezetet, bélyeggyűjtő egyesületet, kutyabarátok körét és még amit akar – kivéve saját magát.
Ehhez képest az már csak ideológiai körítés, hogy Nagy-Britanniában mindenfajta érdekegyeztető bizottságosdi a korporativizmus rémét kelti életre, amivel szemben a britek a plurális társadalom vízióját részesítik előnyben.
Persze ez csak alkotmányjogi díszlet. A valóságban a szigetországban minden kontinentális tanácsot, komitét, bizottságot és egyebet megszégyenítően intenzív, folyamatos és hatékony érdekegyeztetés folyik jól kiépült, félhivatalos és informális csatornákon keresztül. Ezt az élő, állandóan változó, de mindig jelen lévő szövedéket a brit politológusok a politikacsinálás közösségének (policy community) nevezik. Ennek a kommunitásnak az összetétele persze folyvást változik. Senkinek sincs állandó és kitüntetett helye benne, ki lehet belőle esni, és meglehetősen nehéz be-, illetve visszakerülni.
Hogy a kormány éppen kikkel és milyen mélységig tart kapcsolatot, az lényegében két tényezőtől függ: egyrészt attól, hogy milyen a mindenkori kormánypárt képe a társadalomról, mely csoportokat tekint a maga számára kiemelten fontosnak, s természetesen függ attól is, hogy az adott társadalmi szervezet mekkora súlyt, társadalmi befolyást tud felmutatni. A már említett munkáspárti kormányzás idején a szakszervezetek kulcsszereplők voltak ebben az informális hálózatban, majd jött Thatcher neokonzervatív korszaka, amikor egyszerűen szóba sem álltak velük. Azóta a helyzet megint változott. Bár a jelenlegi konzervatív kormány sem rajong a szakszervezetekért, mégis, növekvő súlyuk folytán lassan, szívósan kezdik visszanyerni ha nem is korábbi, de mindenképpen fontos és figyelmen kívül nem hagyható szerepüket.
A rendszer halk és óvatos brit kritikusai éppen azt szokták a leggyakrabban kárhoztatni, hogy a „kommunitás” összetétele pusztán az aktuális erőviszonyokat tükrözi. Nem jelenhetnek meg olyan érdekek, esetleg az ország vagy a társadalom hosszú távú stratégiai érdekei, amelyeket kellő erőt felmutatni éppen nem tudó csoportosulások jelenítenek meg. A hagyomány védelmezői erre azonnal rávágják: miféle érdek az, amit senki nem képvisel. A napi tyúkpereken túlmenő stratégiai érdekeket a pártok, illetve a parlament képes megjeleníteni, ítéletet róluk pedig a legszélesebb politikai közösség, azaz a választók mondanak.
A jóléti állam divatja persze nem hagyta teljesen érintetlenül a brit közjogi struktúrát és az érdekegyeztető mechanizmusokat sem. Az utóbbi néhány évtizedben bizonyos területekre, elsősorban az üzleti- és a bankszférára, a környezetvédelemre, a település- és területfejlesztésre vonatkozó parlamenti rendelkezésekben olykor előírják a kötelező egyeztetést az érdekeltekkel. Ezek azonban csak keskeny rést ütnek a brit politikacsinálás hagyományos formáin. Az ilyen rendelkezések nem alkotnak egységes mezőt, izoláltak és esetlegesek. Maguk az érdekelt csoportok, szervezetek sem nagyon élnek ezekkel a lehetőségekkel. Előnyben részesítik, vagy inkább folyamatosan igyekeznek ébren tartani hagyományos, sokkal stabilabbnak és hatékonyabbnak tartott informális kapcsolataikat, mondván, hogy egy parlamenti törvény sebezhető, egy tollvonással bármikor visszavonhatják vagy megváltoztathatják, ezért kár föladni a szokásjogban kivívott pozícióikat.
Az érdekegyeztetés tehát egy állandóan változó küzdőtéren zajlik, de megnézheti magát az a kormány és az a miniszter, amelyik hibásan méri föl az erőviszonyokat, és döntéseinél figyelmen kívül hagyja a releváns társadalmi csoportok véleményét és ítéletét.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]