Az István, a királyról elfeledkeztünk

Beszélő [1]

Mink András: Jó estét kívánok mindenkinek! Sok szeretettel köszöntök mindenkit a mai Beszélő Nyitott Esten a szerkesztőség nevében, és mindenekelőtt Spiró György írót, aki az itteni szokásoknak megfelelően különböző olvasói levelekben megfogalmazott kérdésekre fog válaszolni, amelyeket tudomásom szerint nem ismert előre, hogy ezzel is nehezítsük a dolgát. Úgyhogy akkor átadnám a szót.

Spiró György: Jó estét kívánok! Le kell vennem a szemüvegem, én már nem tudok szemüvegben olvasni, viszont akkor önöket nem fogom látni, bocsássák meg. Első levél.

Tisztelt Szerző!

Őszinte örömömet és egyben halvány értetlenségemet szeretném kifejezni.

Maguknál, mai magyaroknál mintha különös szereppel bírnék, legalábbis a kortárs irodalomban.

Maga írt rólam egy regényt, Az Ikszeket, egy drámát, Az imposztort, az Ön Ikszek-jéből Fiszer helyett Márton László írta meg a Kínkastélyt.

Mondja, hogyan és miért fedeztek fel Önök, mai magyarok, maguknak? Ön szerint remélhetek még más regényt, drámát vagy bármely más műfajban történő megjelenítést?, mit jelentek az Ön számára?, mintha miattam még a könyvfesztiváli fellépését is lefújta volna, ha jól hallottam.

S engedjen meg egy másik megjegyzést, olvasom A békecsászárát s annak szerzői utasításait. „Maxi­má­lis összevonás esetén az előadáshoz öt nő és 49 férfi kell” vagy „négy óra, húzni nem lehet”. Ezt komolyan gondolta, vagy ez az oldal is az irodalom része? S ha valaki megrendezné három órában és szerepösszevonásokkal a darabot, akkor nem egyezne bele az előadásába? Hát nem tudom, én ezt tanácsoltam volna-e Fiszernek, de Maga tudja.

Mellesleg, olvasom, hogy Maga ezt a darabot tartja a legjobb darabjának, megindokolná, miért?

Egyébként mintha mostanában nem írna efféle sokszereplős drámát (tán az egy Koccanást kivéve). Vagy igen, csak elkerülte volna a figyelmemet?

Őszintén örülök, hogy megismerhettem,
Bogusławski

A Könyvfesztiválon valóban nem tudtam dedikálni, mert egy Bogusławski-konferenciára hívtak Varsóba, ami azért mulatságos, mert annak idején sok bajom volt a lengyelekkel, és azóta sem jelent meg egyetlen könyvem sem lengyelül, Az Ikszek ma sem jöhet szóba. Szóval Bogusławski valóban nagy alak volt, a varsói Nemzeti Színház előtt ott áll a szobra. Amikor a páromnak megmutattam, felkiáltott, hogy jé, ez tényleg a Major! Egy kicsit korpulensebb, mint Major, de hasonló alkatú figura. Gyakran meg lehet figyelni, hogy a külső és a belső hasonlóság egybeesik. Aki olvasta a regényt, tudja, hogy milyen Bogusławski. A valóságban is olyasmi lehetett, azzal a különbséggel, hogy a regényben tíz évvel hamarabb ölöm meg, mint a valóságban meghalt, mert életének utolsó tíz évében az akkori titkosszolgálati miniszternek volt a besúgója, és ezt el akartam kerülni. Idealizált képet akartam festeni egy nagy művészről, aki persze közben álnok, aljas, utolsó gazember, intrikus, szóval mindenféle, de nagy művész, és meg akartam úszni, hogy besúgót vagy ügynököt faragjak belőle. Van egy másik regényem, a Messiások, amelyben szintén nem vetem föl az egyik főszereplő esetleges ügynök voltát, úgy gondoltam, nem tartozik a témához. Ami A békecsászárt illeti: senki nem olvasta el figyelmesen azok közül, akik a szerzői utasítást nehezményezték, tudniillik azt is írom, hogy négyezer sor, de senki sem számolta össze, ugyanis sokkal kevesebb, vagyis vicceltem. Nincs a darab négy óra, nem hosszabb, mint egy átlagos Shakespeare-dráma. Változatlanul azt tartom a legjobb dara­bom­­nak, nem azért, mert nem adták elő, hanem abban valami összejött, ami a többi darabomban nem. Sok­sze­rep­lős drámát az ember ritkán ír, noha megunja az ember a kis kamaradarabokat is, de hát beletörtem a magyar színházi életbe. Megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember a mai színháznak írjon darabot, ezt néhány kritikus a szememre is vetette, egyetértőn bólogattam. A létező naturalisztikus, párszereplős darabforma bizonyos esetekben alkalmas, de nagyon szűkös a világa, és ha az ember arra vágyik, hogy néminemű extenzív totalitást lopjon a színházba is – legalább két ember van itt jelen, aki ezt érti, ezért merem mondani –, akkor sok szereplő nélkül nem tudja megúszni. Nem véletlen, hogy Shakespeare nem írt kamaradarabokat, pedig kevés színésze volt – más kérdés, hogy ők szerepössze­vonással éltek, egy színész négy-öt szerepet is eljátszott egy előadásban. Szóval Bogusławskit a len­gye­lek, miután áprilisban volt 250 éve, hogy született, megünnepelték. A konferencia olyan volt, mint minden ilyen konferencia, néhány ványadt bölcsész, pár kivénhedt filológus, és eloszlott a dolog a semmibe. De ők egy színészükre mégis odafigyeltek. Nem tudom, mi melyik színészünket ünnepeltük, amikor kerek évfordulója volt a születésének vagy a halálának. A lengyelek ennyivel jobbak nálunk.

Kedves Szerzőm,

hallom, írhatunk Magának leveleket, kicsit kapcsolódnék Bogusławski kolléga kérdéséhez. Maga Az Ikszek üres helyeiből megírta Az imposztort, engem pedig az érdekelne, vajon a Fogság üres helyeiből ír-e majd drámát. Ha igen, van-e a regényemben olyan rész, amelynek a drámába átültetését már fontolgatja? S ha drámára alkalmasnak tartja regényemet, vajon mely részt vagy részeket írná át színpadra?

Tisztelettel,
Uri

Nem tervezem, hogy darabot írjak belőle. Annak idején, amikor még nem tudtam, hogyan lehet ezt az irdatlan anyagot összegereblyézni, sokáig drámát akartam írni, és egy nagy fájlt egy időre el is veszítettem a számítógépemben, háromszáz oldalnyi anyag Jeruzsálemről, mert elfelejtettem a címét, és azt sem tudtam, hogy a dráma könyvtárba raktam. Azt persze sajnálom, hogy sok minden kimaradt a Fogságból, amit a dráma tartalmazott volna. Elmondok két ilyet, és ha van itt olyan író, akinek megragadja a képzeletét, nekiadom. Az egyik egy érdekes rész a Talmudból. Jeruzsálemben, a Templom téren, mármint a nők terén, ami az utolsó előtti tere volt a templomnak az oltár terme előtt, volt egy nagy kőlap, a „Talált Tárgyak Köve”. Ha valaki valamit elvesztett a városban, fölment a nők termébe, és ott megtalálta. Ez a kő olyan volt, mint nálunk a BKV-végállomás, ahol a becsületes utasok leadták, amit a járműveken találtak. Ez a kis részlet olyan elképesztő mélységű vallásosságot mutat, amilyet mi nem ismerünk, és a későbbi korokban alig fordult elő. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyet létesítsen, ahová biztosan leadják a talált tárgyat, és biztos, hogy aki elvesztette, megtalálja, a vallásos és a köznapi tudat teljes azonossága szükséges. Nem lehet nem leadni a Templom téren a talált tárgyat, mert az Örökkévaló látja. Nem juthat eszükbe, hogy ellopják. Ha eszükbe jutott volna, hogy ellophatják, akkor nem létesítenek ilyen helyet a Templomban. Nagyon sajnáltam, hogy nem fért bele a regénybe. A másik kicsi rész, amit kis is dolgoztam, amikor még azt hittem, hogy vizionáló, egymástól független, nagy képekben fogom megírni ezt a világot, a következő. A leviták, vagyis a papi segédszemélyzet, 24 törzsre voltak osztva, mint a zsidóságban mindenki, és sorsoláson döntötték el, hogy aznap melyik levita törzs végzi az áldozati állatok feldarabolását, azon belül melyik levita mit kap, mit vihet haza. Nagyon nehéz nem arra gondolni, hogy a sorsolásnál csaltak. Őrületes mennyiségű pap meg papi segédszemélyzet élt Jeruzsálemben, és szó szerint éheztek, mert csak abból éltek, ami az adók révén odakerült az oltárra. Itt nem a teljesen elégő áldozatról, az ún. holocaustról van szó. Azt írtam volna le, miként folyik ez a sorsolás hajnalban, hogyan vesznek össze, miféle irtóztató gyűlölségek vannak a 24 törzs között, mert hogyne lettek volna, erről Josephus is sokat írt. De hát végül regény lett a Fogság, és darabot biztosan nem fogok írni belőle.

Kedves Kolléga,

köszönöm, hogy megírtad a még újabb Zrínyiászt. Kedves Tőled, de kérdezném, szerinted a benne szereplő alakokról tudja ma még valaki, hogy kicsodák? Vagy szerinted az enyémekről se, úgyhogy csak hallgassak? Vagy azt gondolod, ezt a művet időről időre újra kell írni, mindig az adott kor szereplőit belehelyezve?

Van még egy kérdésem, olvastam egy mai írónál, hogy egyszer egy főnökfélesége megtiltotta, hogy egy bizonyos szót a továbbiakban használjon, amitől ő felháborodott. Te le tudnál mondani egyes szavakról? Vagy akár egyről? Ha igen, melyekről vagy melyikről?

Máskor is örömmel venném, ha darabodból visszaköszönnék, de most el, üdvözöllek,
Mikszáth

A Legújabb Zrínyiász az egyetlen darabom, amelyet könyvdrámának nevezhetek. Az alapötlet azonos Mikszáthéval: a jelen Magyarország viszonyai közé helyeztem a történetet, Zrínyi Miklós nálam is föltámad, és az adott parlament létező személyei viszonyulnak ehhez a csodához, ki-ki a maga módján. A Vígszínház kérte tőlem, az ötlet is az övék volt, és elfelejtették megemlíteni, hogy előzőleg Esterházyt kérték fel, csak ő nem vállalta. Az első változatot odaadtam, voltak kifogásaik, bár alapvetően tetszett, aztán javítás közben rájöttem, hogy ezt a darabot nem szabad bemutatni, ugyanis időközben – ’90–91-ben – kiderült, hogy ezek a politikusok nem méltók arra, hogy színpadra kerüljenek. A színpad szent hely, ott félistenné válik bárki, még az utolsó kukás is, ha egy darab szereplője. Beláttam, hogy politikusokat nem szabad felkennem. Ők nagyon örültek volna, azok is, akiket némi kritikával ábrázoltam. Ez volt az az idő, amikor a színészeket már kinyomták a képernyőről a politikusok. A színészek azóta sem kerültek vissza. Mégis úgy gondoltam, hogy mint kordokumentum, mint könyvdráma, amit olvasni kell és nem színpadról nézni, kiadható. Rengeteg szereplője van, hadd olvassam fel őket: Ady Endre, Alapi Gáspár, Antall József, Anna, árus, asszisztens, Baló György, Bobor Károly, Bod Péter Ákos, Boross Péter, Botos Katalin, Csepi Lajos, Csurka István, Darvas Iván, Deutsch Tamás, Dornbach Alajos, Eörsi Mátyás, férfi, Fodor Gábor, fő civil, Für Lajos, Füzessy Tibor, Gábor arkangyal, Göncz Árpád, gyerek, Györgyi Kálmán, Haraszti Miklós, Horn Gyula, Horváth Balázs, idős úr, Jeszenszky Géza, Juhász Judit, Katona Béla, Kis János, kislány, Kodolányi Gyula, így jönnek sorban a nevek, Kodolányi Gyula, kommandós... Jé, ez így voltaképpen vers!... Kónya Imre, Kupa Mihály, László Balázs, Marinovics Endre, munkás, művezető, néni, nő, Nyers Rezső, Oláh Sándor, Orbán Viktor, overállos, Pálfy G. István, páncélos papa, Paskai László, Pető Iván, pincér, első pizsamás, második pizsamás, Raffay Ernő, Raj Tamás, Rapcsányi László, rikkancs, Sólyom László, Surján László, Szabad György, szakács, Szecsődi Máté, szemüveges színész, Tamás Gáspár Miklós, Tardos Márton, Torgyán József, Tölgyesi Péter, Ungár Klára, az Úr hangja, vendéglős, Vitányi Iván, Zrínyi Mátyás, Zrínyi Miklós, Zsíros Géza. A dráma ezek után elképzelhető.

Kedves Gyuribá,

látom, hogy régebben írtál szerepeket színészeknek (vagy színészekre?), Majornak, Gobbinak, ma nem teszel ilyet? Boldog lennék, ha számomra is születne darab, azt hiszem, megérdemlem, remek a színészi játékom, játszom sok hangszeren, akrobatikus mozgásom kitűnő, mi kell még? Tényleg, kell még más ahhoz, hogy darabot írj egy színész számára? A fent említettek még milyen tulajdonságokkal rendelkeztek? S voltak mások is, akiknek írtál? Remélem, köztük leszek.

Nagy várakozással,

Tüll Zsanett
Színművészeti Egyetem
II. évfolyam

Nagyon jó színészre írni. Major Tamásnak írtam Az imposztort, mert ő kért rá, aztán Gobbi Hilda számára is kért darabot Székely Gábor, így jutott eszembe a Csirkefej ötlete. ’97 február végén egy főiskolás vizsgán találkoztam Kerényi Imrével, és azt kérdezte, írok-e színészekre darabot. Hát, mondom, attól függ. Mondta, hogy Tolnay Klárikának kellene. Kérdeztem, mikorra. Azt mondja, április 2-ára, a Madáchnak van valami nyári színháza, oda kellene. Ez volt február végén. Másnap beugrott, hogy Tolnay Klárit körülveszem néhány 80 éves férfival, szóval a korosztályával. Nyilvánvaló volt, hogy Tolnay Klári számára csak olyan nőt lehet írni, aki 80 évesen is hódító, különben nem játssza el. Eszembe jutott egy iskolai történet, elmentem a Széchényi Könyvtárba, és kiderült, hogy rengeteg anyag van. Így született a Honderű című drámám, április 3-án leadtam a Madách Színházban Kerényinek, aki egy hét múlva kicsit boldogtalannak látszott, mikor bementem, és mondta, hogy ezt a Klárika szerinte nem fogja eljátszani. Kérdeztem, miért, állati jó szerep. Azt mondja, igen, jó szerep, de nem egyedül van a színpadon. Klárika olyan szerepre áhítozik, hogy a férfiak kiskutyaként néha ugassanak valamit, de ő legyen az abszolút főszereplő, és ez a szerep nem ilyen. Nem is játszotta el, csak a rádióban. Végül Törőcsik Mari játszotta el nagyszerűen. Egyszer-kétszer írtam fölkérés nélkül is színészekre darabot, és aztán nem ők játszották el. Ebből a legfájóbb az ’56-os drámapályázat volt Kaposvárott ’96-ban. Babarczy fölhívott, hogy mindenképpen induljak, azt mondta, mindenkit meghívtak, még Csurkát is. Mondtam, ez engem igazán lelkesít. Nem akartam indulni a pályázaton, mert ha nem írtam darabot annak idején április 4-ére meg november 7-ére, akkor most október 23-ára miért írjak? De aztán arra gondoltam, hogy ha sikerülne egy nem politikus darabot írnom ’56-ról, az lehetne érdekes. Végül megírtam a Kvartett című darabomat. Akkor még jól ismertem a kaposvári színészeket, elvégre ’81-től ’92-ig voltam ott dramaturg, több időt töltöttem Kaposvárott, mint Budapesten, és négy ottani színészre írtam, akik ’96-ban a társulat tagjai voltak. Meghívtak a díjátadásra minket, magyar írókat, lezúdultunk Kaposvárra, volt néhány hosszú beszéd, aztán az első díjat megosztva nyerte Hamvai és Jeles, elő is adták később Hamvai díjnyertes Körvadászat című, nagyon jó darabját, örültem, mert a barátom, és engem igazolt, amiért a színház felé rugdostam évekig. Jelest nagy embernek tartom, a kevés magyar zsenik egyike. Ez a darabja, amit aztán a Kamrában mutattak be végül, nem nagyon sikerült, de tudtam, mi volt Jeles fejében, mi ez a Krisztusba átmenő ávós, ez a rémálom. Remélem, egyszer meg tudja majd formálni, mert zseni. A második díjat Szilágyi Andor és az újvidéki Deák nyerte megosztva. Arra gondoltam, a harmadik díjat is meg fogják osztani, és belém villant, mert nem messze tőlem, egy oszlopnak támaszkodva ott állt Schwajda, akivel nekem bizonyos afférjaim támadtak az életben, hogy képesek és nekünk adják a harmadik díjat megosztva… Képesek voltak. Előbb Schwajdát szólították, úgyhogy én voltam a hatodik helyezett a Kvartett-tel, amelyről úgy gondoltam, hogy jó dráma, de ők nem úgy gondolták. Halálosan meg voltam sértve. Amikor balsors tépi az embert, nem sejti, hogy ez a mázli. Őrületes mázlim, hogy nem játszották el, mert mi történt volna? Eljátsszák Kaposvárott huszonötször, és soha többé nem megy sehol, mert Kaposvár játszotta, olyat más színház úgysem tud, lement és kész. A derék kaposvári közönség látta volna stúdió-előadásként, mert négyszereplős, egy színhelyes darabot csak sufniban lehet játszani, és eltűnt volna a süllyesztőben, így viszont Vincze János rendezte meg, és azóta is játsszák, Márton András, Krum Ádám, Töreky Zsuzsa meg Vári Éva játszanak benne nagyszerűen. Készítettek belőle azóta két filmet, egy ma­gyart meg egy lengyelt, az előadást is felvette a té­vé, és mindenfelé játszották vagy felolvasták a világban. Éppen az volt a szerencsém, hogy Kaposvár nem játszotta el. Ez is azon furcsaságok közé tartozik, amelyek tömegéből áll az élet.

Spiró Györgynek,
Helyben

Tisztelt Uram,

hát azt nem mondhatnám, hogy Ön nekünk egy főnyeremény volna, hogy Ön remek píár tevékenységet folytatna miértünk, de okát nem értem.

Tényleg azt hiszi, hogy a lottóötös felér egy kisebb csapással?

De miért? Az új darabját látva egész elképedtem, Önnek egy ilyen hatalmas szerencse nem Hawaii, Rió, sunshine?

Mesélne a darabjáról? S arról, tervez-e új darabot írni, amelyben valami másnak (arra érdemesebbnek) a píárját rontaná?

S mondja, ha elmondanám, mik lesznek az e heti nyerőszámok, tenne lépéseket annak érdekében, hogy ezt a művet levegyék a színpadról? Természetesen ezzel csak azt kérdeztem, elhatárolódik-e valamiképp szereplői magatartásától. Hát persze, mi mást…, azért, ha gondolja, az irodámban megkereshet.

Tóth Ottó
a Lottóigazgatóság vezérigazgatója

A Prah című egyfelvonásos darabomról van szó, amelyet nagyon szépen játszik Börcsök Enikő meg Schneider Zoli a Radnóti Színházban, és Valló jól rendezte meg. Ez a rövidke darab öt évig készült, és kétszer elszúrtam. Először volt egy harmincszereplős változata, és egy autóbusz-megállóban játszódott. Én már nem nagyon fogok autóbusz-megállóban játszódó darabot írni, úgyhogy szívesen átadom az ötletet, tudniillik pompás színhely, olyan, mint a XVIII. századi angol regényekben a kocsma, ahol bárki megfordulhat. A Koccanás színhelye sem rossz, útkereszteződésben bárki koccanhat, de a buszmegálló még jobb. Párhuzamosan írtam a buszmegállós darabot meg a Koccanást. Éppen meg voltam akadva a Fogságban, és akkor az ember darabokat ír közben. De az történt, hogy ha egy jó karakter a buszmegállós darabban fölmerült, előbb-utóbb átkérte magát a Koccanásba. Ilyen volt a két öreg, aki felülről figyeli az eseményeket. Elég konkrétan szoktam látni, a Kosztolányi Dezső téri megállóról volt szó. Hosszan szoktam ott ácsorogni, abban az időben ott lakott egy kukás, ami ételt kiszedett a kukából, azt szépen, komótosan falatozva, rádőlve, mint egy pultra, a kukán ette. Végül ő is átkerült a Koccanásba, csak fiatal padlakó lett belőle. Átvándoroltak a legjobb alakok, kiürült a harmincszereplős darab, ott álltam megfürödve. De ha a buszmegállótól balra nézek, van egy presszó, lepra hely, van egy kültéri egysége, a járdára néha kiülnek nagyhasú palik, és mobiloznak, gondoltam, na, esetleg ebben a presszóban. Az a változat már csak tizenöt szereplős lett volna. Volt benne egy jó jelenet, amit nem sikerült átmentenem, sajnos, a rendőrségi korrupcióról volt szó, azt a jelenetet sajnálom. Ezt a változatot már nem írtam végig, nem volt jó az anyag, kivéve a rendőrségi jelenetet, így lett végül kétszereplős darab.

Gyuri!

Ez egy sértett levél egy megbántott Múzsától, akit elhagyál, ha még egyáltalán emlékszel. Régebben írtál nekem, az ihletésemre, ma pedig rá nem bírnád versírásra a tolladat.

De miért? Mást gondolsz most a líráról, mint gondoltál korábban?

Aki Bíztatód Voltam

Nehéz megmondani, mi a líra, főleg a magyar költészet van nagy bajban a lírával, mert Nyugat-Európában meg például Lengyelországban a líra a XIX. század után bizonyos értelemben elvesztette lírai jellegét, gondolkodó, esszéisztikus költészet lett belőle. Magyarországon a mai napig megmaradt az a romantikus lírafelfogás, amely megköveteli a lírikustól, hogy az élete és a műve legyen azonos, essen egybe. Ebbe csak beledögleni lehet. Ez a követelmény érvényes a mai napig, ebbe halt bele mindenki, aki költő, kivéve Weöres Sándort, aki felismerte a problémát, és úgy döntött, hogy na nem, és végig tudta élni az életét. A romantikus szemlélet a magyar irodalom mételye. Mindenki vátesszé válik, aki nálunk lírát művel, akkor is, ha nem akar vátesz lenni. A közeg afelé hajtja. 150 éve vagy 160, 170 éve kezdődött ez az őrület, és még mindig tart. A nőktől ez a líraszemlélet megköveteli, hogy még annál is nőbbek legyenek, mint amennyire annak születtek. Miért kéne? Weöres Sándor nem akart olyan nagyon férfi lenni a verseiben. Jót tett neki. Ő nő is mert lenni. Ki mondja azt, hogy Weöres Sándornak nem volt joga a Psychét megírni? Hála istennek megírta, édes játék, több mint játék, művészet. A magyar lírában általában nem szabad játszani, és aki megpróbálja, előbb-utóbb azon veszi észre magát, hogy komoly kijelentéseket tesz. Ebből a torz és beteg dologból, ebből a romantikus hülyeségből jó lenne egyszer kimászni.

De most már inkább átadnám Önöknek a szót, ha van kérdésük vagy megjegyzésük az elhangzottakkal vagy mással kapcsolatban.

Azért szeretem a szerzői felolvasásokat, mert érdekel, mit tart az író fontosnak a művéből. Tehát egyfajta műelemzésként, egyfajta megközelítésként hallgatom. Ön mit gondol a felolvasásról?

Kertész Imre remekül olvas föl. Márait is hogy tudott fölolvasni! Sokkal jobban, mint a színészek. Alig egy-két színész van ma Magyarországon, aki tűrhetően olvas. Gyabronka és Tóth Jocó jól olvas. Vannak aztán nagyszerű szerzők, akik nem jól olvasnak föl. Ez nem is követelmény. Babits végignyivákolja a verseit, elképesztő kántálást művel. Meglepő, ha egyszer meghallgatja az ember, de aztán nem szeretné, ha a fülében minden Babits-vers ilyen hangon maradna meg.

Más volt a fölolvasási stílus, mikor én gyerek voltam. Ascher volt az első, aki úgy kezdett verset olvasni, ahogy manapság szokták. Mindenki énekelve, deklamálva olvasott. Még a Nemzeti Színházban is énekeltek vagy deklamáltak. És nem vagyok biztos, hogy olyan jó, hogy a deklamálás megszűnt.

Teljesen egyetértek. Egész életemben azért hadakoztam mint drámaíró, hogy a stilizáltság, vagyis a költészet visszakerüljön a színpadra. Nekem fontos például a Kossuth-beszéd megmaradt felvétele, tudniillik úgy deklamál, ahogy a Nemzeti Színházban a XIX. században, ahogy még Ódry Árpád is később, mint egy felvételén hallani. Ezt a stílust száműztük a realizmus meg a naturalizmus jegyében, de ez rosszat tett a drámának, mert levitte a köznapi sárba, és a költészettől megfosztotta. Egy stilizált beszédmódnak örülnék, de ezt nem lehet erőltetni, ez csak spontán módon tud kialakulni. A korstílust sem lehet erőltetni, vagy kialakul, vagy sem. Az a szerencsés eset, ha spontán módon valami összeáll, hirtelen kiderül, hogy jó, és egy darabig, mondjuk, másfél-két nemzedéken keresztül mindent meg lehet vele csinálni. Ezért szeretem jobban a zenés színházat, mint a prózait, mert az eleve stilizálva van.

A Johanna a máglyán fantasztikus francia előadásban.

A franciák a prózai előadásban sem vesztették el az éneklést, élvezik, ha kiejthetik a saját nyelvük szavait, érzéki örömöt okoz nekik. A lengyelek is ilyenek, az angolok is. Ahogy az angolok Shakespeare-t meg romantikusokat deklamálnak, az ének, irigylem is őket. A magyarban nem lehet énekelni. Ezért próbálkozunk időnként verses drámákkal. Emelt hely a színpad, jó lenne, ha nyelvileg is az lenne.

Hát pontosan arról van szó, hogy Shakespeare-tragédiákban úgy beszélnek, mintha tíz deka sajtot és szalámit kérnének a fűszeresnél. Úgy érzik, hogy ez akkor olyan természetes. De miért kell természetesnek lenni?

Nem kell.

Tervez verses drámát írni?

Már írtam néhányat. Valamennyien tudjuk, akik ún. prózában írunk darabokat, hogy ha jó a darab, akkor szabad versben van írva, és ezt a színészek meg szokták érezni. Háy János például csak szabad versben ír drámát, Téreyről nem is szólva. A Csirkefejet kifejezetten szabad versben írtam, és a színészek megérezték. Isten őrizzen meg bennünket a sült realizmustól vagy sült naturalizmustól, ezt a színészek pontosan érzik. A kritikusok nem, a színészek igen. Ez a jobbik eset. Nem könnyű az átmenet a verses dráma meg a nem verses dráma között, és a magyar irodalomban van egy rettenetes probléma, hadd osszam meg önökkel, mert hátha lesz önök között olyan, aki megoldja. Bármilyen különös, Kodállyal meg Juhász Ferenccel értek egyet, akik tragikusnak érzik, hogy magyarul lehet jambikusan verselni. A magyar nyelv persze mindenféle versformára alkalmas, és a jambust úgy is értelmezhetjük, mint auftakttal kezdődő trocheust. A trochaikus közelebb van a hangsúlyoshoz, ami a mi nyelvünk lényege. Kelet-Európában van egy nép, amelyik kitalálta a saját ütemes verselését, a nem jambikus, drámai verselést, a lengyelek. A lengyeleknél nincsen drámai jambus, a nyelvük nem alkalmas rá, egyetlen szláv nyelv sem alkalmas rá, hanem ütemesen megy a dolog. A németeknek is bajuk van vele, az oroszoknak is bajuk van vele, és nekünk is. Szerencsésebb lett volna, ha az ütemes verselés válik a magyar dráma formájává, és nem a jambus, ez a csengő-bongó trallalalla, az ember a fal­ra mászik tőle, túl könnyű csinálni, nincs meg a sú­lya, a drámai ütése a dolognak.

És alkalmas lenne rá a magyar nyelv?

Alkalmas, csak nem jött szokásba. Tudjuk, hogy Csontváry zseni, de azt kevésbé, hogy őrületes füle is volt. Ha elolvassuk az írásait, tele vannak verses megnyilvánulásokkal. Ütemes verselést használt, de nem a Zrínyi-féle többé-kevésbé mechanikusat, hanem hosszú soros, mégis ütemes verselést, amely nála bukkan fel először. A következő Bányai Kornél, rendkívül tehetséges költő volt, sajnos fiatalon meghalt a harmincas évek elején. A Nyugat nagyon szerette, jogosan. Nála bukkan föl ez a furcsa, hosszú soros ütemes verselés, ami aztán Juhász Ferencnél a Dózsa-eposzban merül fel újra. Akiknek jó hallásuk van a magyar ütemre, a magyar prozódiára, előbb-utóbb megcsinálják. Nagy László verselése nem ilyen, ő Bulgáriából hozta magával a bolgár ütemest, és azt ültette át magyarba, az egy másik fajta ütemes verselés. Akinek van füle, hallja, hogy az nem magyar. Lehet csinálni azt is természetesen, miért ne lehetne? Én a lengyel drámán tanultam meg, milyen óriási előnye van az ütemes verselésnek a drámában. Fantasztikus az ereje. Nekünk is ezt kéne követnünk. Ezzel kapcsolatban van egy furcsa tapasztalatom. Volt egy nagyon kedves, aranyos szerkesztőnő az Európa Kiadóban, maga is jó költő, és amikor az első Wyspiański-darabot lefordítottam, a Novemberi éjt, amelyben természetesen a lengyel ütemes verselést adtam vissza, e kedves hölgy azt mondta, hogy igen, nagyon érdekes, nagyon érdekes, de ezek nem jó jambusok. Hát, mondom, nem is jó jambusok, mert hiszen nem jambusban van írva. És miért nem? Hát, mondom, mert az eredeti ütemes, és azt akartam visszaadni. Ne mondja! Mondom, szívesen behozom a lengyelt, skandálom a megfelelő lengyel sorokat, ő nézze magyarul. Hát, igen, igen, mondta riadtan, de ezek mégsem jó jambusok. Évekig hevert aztán a fiókomban, míg végül Osztovits Leventének hála megjelent három Wyspiański-dráma egy kötetben. Mind a három ütemes verselésű, neki ezzel már nem volt problémája. Tényleg idegennek hat a dolog. Meg­tévesztő, hogy könnyedén lehet jambust meg bármilyen nyugat-európai és görög-római formát művelni a magyarban, de nem felel meg nyelvünk szellemének. Veszít a drámaiságból, ha jambusban beszéltetjük a szereplőinket. Én is jambusban írtam a verses drámáimat, sajnos, ez a konvenció, de ki kéne dolgozni végre a saját magyar drámai verselést. Mondom ezt mint mélymagyar.

Hallottam, hogy egyszer majdnem megjelent egy tankönyvben a Bánk bánból egy részlet prózában tördelve. Nem nagyon lehetne észrevenni, ha prózában van tördelve, hogy az vers.

Erről a következő jut eszembe. Ha az ember Shakespeare-t tanít, ott van az eredeti angol. Bármilyen jók is a fordítások, jobb, ha kiderül, mi van abban a sorban, abban a mondatban valójában. Olvassa az ember angolul, hogy is hangzik. Természetesen tudja, hogy a néma e-ket a participiumban akkor még mondták, még szótag volt, az ember elkezdi számlálni a szótagokat, de sokszor nem stimmelnek. Shakespeare annyira szabadon kezelte a blank verse-t, hogy időnként már nem is blank verse. A darabjai nagy részét versben írta, de vannak prózai részek is, a hagyományosan vígjátéki részek. Már Shakespeare előtt kialakult az a felosztás, hogy ami komikus, az prózában van írva, ami tragédia, az jambusban. Így kapta készen a formát. Csakhogy ő annyira közelítette a blank verse-t a prózához, hogy valójában az már inkább próza. De miért így szedték ki? Miért írta mégis versben azokat a részeket? Azért, mert ez szerzői utasítás volt a színészek számára, hogy ami versben van írva, azt a hagyományos, tragikus színészet eszközeivel kell játszani, ami pedig prózában, azt a hagyományos komikai színészet eszközeivel kell játszani. Füllel nem lehet megkülönböztetni, mi a vers, mi a próza. Ha zavar minket a Bánk bán érthetőségében, hogy a színész versben mondja, és emiatt az értelem csorbul, én az emelt színtér tisztelete meg igénye mellett is azt tanácsolnám a színésznek, hogy inkább a jambus szenvedjen, ne az értelem. Nagy költőket, nagy verses drámákat magyarra hagyományosan az eredeti versformában illik lefordítanunk. Én is ezen ügyködtem, amikor fordítottam akár verseket, akár darabokat. Ez a dolog azonban Nyugat-Európában nem így van. Ők minden verses drámát prózára fordítanak, sőt a lírát is, a formában megírt lírát is, ami ritmussal, rímmel van ellátva, tiszta prózára fordítják. Kezdetben hőbörögtem, lusta dögök, nem is költők fordítják a verseinket, csak a pénzre mennek, milyen linkek ezek a nyugatiak. Ez mind igaz is. Mostanában azonban hajlok rá, hogy valami igazuk mégis van. Amikor választania kell egy műfordítónak, hogy az értelem szenvedjen-e, vagy a forma, öregedvén inkább azt mondom, hogy ne az értelem szenvedjen. Ha ilyen szemmel nézzük a magyar műfordítás-irodalmat, az összes nagy műfordítótól kezdve a legutolsó rímfaragókig, borzalom, borzalom. A híres magyar műfordítás-irodalom nagy része nyomokban sem az, ami az eredeti. Félrevezető, amit szegény gyerekek olvasnak. Ezt addig nem nagyon tudni, amíg az ember nem nézi meg eredetiben, de akkor összeomlik, és belátja, hogy ami versben van írva a világirodalomban, az a magyar fordításban egészen más, és nem tanítható. Emiatt idegen lírát soha nem mertem tanítani az egyetemen. Sajnos nem lehet fordításból lírát tanítani, holott őrületes emberi tapasztalat van egy-egy nagy költő verseiben. Kár, hogy nem részesülünk belőle, mert a legfontosabb emberi tapasztalatok a művészetben, ezen belül az irodalomban vannak benne, és a lírában is ez a szép.

Bocsánat, mi vezette a fordítót, hogy mégsem az értelmet próbálta visszaadni?

Az a szokás, hogy eredeti versformában kell lefordítanunk mindent. Van, akinek jobban sikerül, van, akinek kevésbé, de vannak olyan esetek, amikor az eredetiben nem a játék, nem a rím és ritmusjáték meg hangjáték a fontos, hanem valami egyéb, de történetesen szigorú formában van írva. Ilyenkor beáll a katasztrófa. Szívesebben látnám ma már, ha Shakespeare-t prózában fordítanánk, hogy érthető legyen végre. Tovább megyek, mint Nádasdy Ádám, aki mai nyelvre, játszhatóra fordítja, én még tovább mennék, hogy értsük. Mert nem értjük. Legalább egyszer ki kéne próbálni, hogy működik a nem formahű, hanem értelemhű fordítás, mert erről nincs tapasztalatunk.

Hány ember érti meg az eredeti Shakespeare-szöveget?

Ezért fordítják amerikai angolra, és úgy hozzák színre. Egyetértek vele, hogy Shakespeare-t mai angolra kell lefordítani. Csak jól. Lábjegyzetelve nem lehet előadni egy drámaírót. Ha elavult a nyelve, segítsünk rajta. Eleven műveket akarunk látni, tessék mai nyelvre lefordítani.

Főleg rosszul mondják a színpadon, nem lehet megérteni.

Nálunk nem lehet megérteni, mert ez a nazális motyogás van. Valóban, énekelni kéne, csak nincs meg ez a stílusunk egyelőre. Operát kellene írni, de az a gond, hogy a mai híres zeneszerzők, mint Andrew Lloyd Webber, ezek úgy rosszak, ahogy vannak, tűrhetetlen zenét írnak. Egyetlen tehetséges, drámai vénával megáldott zeneszerzőt ismerek, Konieczny a neve, lengyel, de reménytelen, mert magyar szövegre nem fog zenét írni. Vannak Ma­gyarországon jó könnyűzene-szerzők, tudnak jó lírai zenét és szép slágereket írni. Vannak, akik parodizáló, ironikus, jópofa zenét is tudnak csinálni, ez sem kevés. De nincs olyan, aki drámai zenét lenne képes írni. Nincs is ilyen képzés. Zeneszerzőket képeznek, de operaszerzőket nem. Mindenki különálló szigetekben, egyes számokban gondolkodik, és nem drámai ívben. A nagy operákkal meg a nagy operettekkel ez a dolog kihalt, és a musical még nem ért el odáig, a musical még a dalmű állapotban van, amit mi jól ismerünk a magyar drámatörténetből, ez a népszínmű: megy a próza, néha dalra és táncra fakadnak, aztán megy tovább ettől függetlenül a próza. A betétszámok el tudnak vinni darabokat, de nem drámai az egész.

Van azért például Magyarországon drámai zene drámai szövegre. A Cantata Profana.

A Cantata Profana, bocsánat, nem drámai zene. Én egyébként nem úgynevezett modern operában gondolkodom, hanem népszerű színházban, vagyis népszerű zenében.

És milyen stílusú zenében?

Nem a modern elit zenében, tehát nem Jeneyben gondolkodom a színpadon, hanem könnyűzenében. A színház akkor igazi, ha népszerű tud lenni. Én sajnos az elitszínházba születtem bele, minthogy nálunk kizárólag elitszínház létezik, mert csak az elit jár színházba. A kispolgári és a nagypolgári elit. Ma már az összes többi társadalmi réteg ki van rekesztve, egyre inkább. Én azonban olyan népszerű színházról álmodom, amelybe az a közönség is jár, amely például a rockkoncertek közönségét adja. El tudom képzelni, hogy onnan fog a színház megújulni. A rockkoncertek színpadi valamik, talán ott elkezd valami drámaiság belopózni, megvannak az elemei: a fény, a hang, ilyen hang, olyan hang, néha valami történettöredék már fölsejlik, talán ebből alakul ki az új drámai forma. Előbb-utóbb meg fogják csinálni. Minden korszaknak lelki igénye a Gesamtkunst. Csak vannak országok, ahol nem lehet megcsinálni.

Musicalt akar?

Musicalt, persze.

Rockmusicalt?

Ha ezt rocknak hívjuk, engem nem érdekel, minek hívjuk, akkor azt.

Az a problémája, hogy nem jön létre jó drámai zene Magyarországon? A világon természetesen létrejön, mert tele van új, jó operával. A kérdésem az, hogy mikor volt Magyarországon nagy drámai zene?

Az operettek, azok isteniek voltak.

Könnyűzene volt.

Hát persze, hogy könnyűzene. Mondtam, hogy én könnyűzenében gondolkodom, populáris zenében...

Bocsánat, az István, a királyról elfeledkeztünk. Annak az értéke?

Művészileg nulla. Népszerű, persze, a szerzők kétségkívül tehetségesek, de én nem olyat szeretnék csinálni. Mitizáló, államilag és nemzetileg, ideológiailag és politikailag bármely fordulatkor könnyedén felhasználható drámát nem is írtam soha. Az operett eredetileg plebejus támadás volt az állami nagyképűséggel szemben. A legjobb operettek akkor is demitizáltak, akkor is az egyén pártján álltak, ha egyébként bőven éltek a giccsel. A musicalben is ez lenne a feladat.

A Beszélő Nyitott Estjén elhangzottak szerkesztett változata. Mint láthatják, Levelező-sorozatunk ezúttal a levelek megválaszolásával csak elkezdődött, majd a közönség átvette a kérdezést. Köszönet érte.

• Beszélő-beszélgetés [6]