„Nyolc éve politizálok, négy éve vagyok a Kormány tagja, három éve annak vezetője. Sikerben és kudarcban egyaránt volt részem, eredmények mellett voltak tévedéseim és hibáim is” – ismeri el október eleji posztjában Magyarország egyik legismertebb bloggere, egyébként miniszterelnöke (ez a tevékenysége kevésbé látványos). „És mi a legfontosabb tanulság? Az, hogy a legnagyobb hibák rossz kompromisszumokból, bátortalan féligazságokból és önfelmentő némaságból erednek.” Ide is eljutottunk, már csak az „elkúrtuk” meg a „böszmeség” hiányzik. Az Amőba blog szerzője itt ugyan az ifjúszocik korrupciós botrány-networkjének kihatásaira reflektál (amíg még teheti), de a „legfontosabb tanulság” természetesen áll a kormány összes rossz kompromisszumára, féligazságára.
Az egyik ilyen, bátortalan féligazságokból felépülő rossz kompromisszum az egészségbiztosítás átalakításáról szóló szeptemberi paktum, amit viszont mindkét kormánypárt saját felülmúlhatatlan sikereként próbál eladni egyre fogyatkozó rajongótáborának. A Fidesz mindig egyén- és páciensközpontú érvelése szerint a több-biztosítós rendszer „nem a betegekről, hanem az állami pénzek magánkézbe adásáról szól” (mert az egybiztosítós modell nyilván a betegekről szól), és ebben az ágazatban is a „Zuschlag-modellt” vélik felfedezni, aminek konkrétan nincs értelme.
Annak viszont komoly üzenete van, hogy az állam nem elégedett meg jogalkotói-ellenőrzési alapfunkcióival, hanem tulajdonosként, éspedig 51 százalékos többségi bizniszmenként száll be az új biztosítócégekbe, amelyek ráadásul egész megyéket „vihetnek”, miközben a kisebbségi magáncégek menedzsmentjogairól máig nem tudunk. Nem tudjuk, hogyan lesz verseny egy-egy cég de facto megyei bebetonozottsága mellett, vagy hogy mitől is éri meg az új biztosítóknak az új rendszer. Azt viszont sejtjük, hogy a cégek így már nemcsak a Fidesz visszaállamosító retrójától félhetnek, hanem egy félmegoldásokat kereső és találó, a kapitalista profitérdekeltséget az egészségügyben kiterjeszteni gyáva szoclib kormányzattól is.
A Bauer Tamás által találóan – és főleg: még létrejötte előtt – „pléh középútnak” nevezett alkuval (ÉS, június 22.) pont az a baj, hogy két teljesen összeférhetetlen logikát próbál meg egybegyúrni: egy, a jelenlegi állami monopolbiztosító monopol-finanszírozási elvét fenntartó szocialista-etatista és egy, a finanszírozás megversenyeztetésével a szolgáltatókat is versenyhelyzetbe hozó, a páciens egészségéért és – ezzel szoros korrelációban – pénzéért küzdő libertárius logikát.
A volt államszocialista, ma fideszes állami logikát láttuk-látjuk működni 1948 óta. Ha Önök közül valaki még nem volt kórházban, jelezném: nem vált be. Európa számos országa ismeri viszont a több-biztosítós verzió valamelyikét, és működik. Sőt. Ha azonban most olyan modellt sikerül „hungarikumként” (Ungár Klára) megalkotni, ami nem hoz észrevehető változást, nem csökkenti az egyeskék-ketteskék, elnézést: az egészségügy fogyasztóinak frusztrációját, nem szorítja ki a hálapénzt, sőt, még csak nem is feltétlenül működik, akkor ebben az országban újabb negyven évig nem lesz mód komoly privatizációra, európai felzárkózásra, polgárosodásra.
Bauer Tamásnak teljesen igaza van: az egészségügyben nem egyszerűen a hatékony működés megteremtése a cél, „a reform célja sokkal több: a működési mód, az orvos, illetve a kórház, a finanszírozó és a beteg közötti viszony gyökeres megváltoztatása, a beteg sokszorosan kiszolgáltatott voltának megszüntetése”. Ha a tervezett (egyelőre csak többrendbeli közizgatást megvalósító) reform ennél kevesebbet ambicionál, nem szabad megcsinálni – rosszul ugyanis csak a privát logika jöhet ki belőle, nem az állami. Ráadásul az, hogy verseny kell az egészségügyben, nem valamiféle aljas, neoliberális közgazdasági doktrína, hanem empírián alapuló tény, amit most egy brüsszeli egészségügyi felmérés is igazolt. Az EU-ban jól leminősítették a magyar eü-t, nem is először. (Szórakoztató eleme a Fidesz kommunikációjának, hogy Szíjjártó Péter szerint „Európa szégyenpadra ültette” – nem azt az egészségügyi rendszert, amit ők így akarnak hagyni, hanem azt a kormányt, amely legalább próbál változtatni valamit.)
„Egy elfogadható rendszer már létrejött, de az elért eredmények szintje meglepően alacsony. Kevés olyan ország van, amelyik az egészségi ellátás átláthatóságának és megjavításának szükségességére ilyen világos példát mutatna” – fogalmazza át az „elkúrtuk” szót igen diplomatikusan a Health Consumer Powerhouse, amely – elsősorban a rossz tájékoztatás és a betegek kiszolgáltatott helyzete miatt – 29 ország közül a 24. helyre pozicionálta hazánkat, ami drámai zuhanás tavalyhoz képest (akkor 26-ból a 14. helyen álltunk), pedig akkor is megkaptuk a magunkét. Éspedig ugyanazért: nem elég fogyasztóbarát a magyar eü.
Az intézet olyan paramétereket néz, amelyeknek minden hazai eü-reformer toplistáján kéne lenniük: a betegek tájékoztatása, a rendszer eredményei, a gyógyítás hatékonysága a ráfordított költségek fényében, várakozási idő az orvosi beavatkozásoknál, ilyenek. A brüsszeli intézet nem mulasztja el megállapítani, hogy jobban teljesítenek a több-biztosítós modellt használó eü-rendszerek, nem véletlen, hogy Ausztria meg (a pár hónapja még SZDSZ-es körökben példaértékűnek tartott) Hollandia is a topon végzett a felmérésben.
Arról nem is szólva, hogy még az állami működésnek sincs sok köze a sokat emlegetett „szolidaritáshoz” meg „nemzeti kockázatközösséghez”: amíg egy töredékünk fizet adót meg tb-t, miközben teljes, minimálbérre bejelentett, bt.-ző meg más módon ingyenélő „kockázatközösségünket” meghívjuk arra, hogy igénybe vegyék az eü-szolgáltatások széles spektrumát, addig hiába beszélünk bármiről is. Ha van böszmeség, hát az mi vagyunk.
Az írás megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.
- Vendégkönyv [6]