A többségi vélemény az volt, hogy a pártnak tartania kell magát a koalíciós megállapodáshoz, amely rögzítette a választási rendszerbéli módosítás legfontosabb elemeit: a közvetlen polgármester- és főpolgármester-választást (ellentétben a ’90-es képviselő-testületi választási szisztémával); azt, hogy egyfordulós szavazást rendeznek, s ennek megfelelően eltörlik a „részvételi küszöböt”, vagyis azt az előírást, hogy a választások érvényességéhez a polgárok meghatározott részének (’90-ben az első fordulóban 40%-ának, a második fordulóban 25%-ának) kell szavaznia; és azt is, hogy megszigorítják az ajánlási (jelöltállítási) rendszert. A frakcióban végül is alulmaradt nézet szerint viszont az új választási szisztéma egyoldalúan a szocialistáknak kedvez, és sújtja azokat a pártokat, amelyek koalícióban vennék föl a versenyt vele szemben (lásd Tölgyessy Péter szeptember 24-i, Magyar Hírlapban megjelent cikkét). Ha az ellenzékkel semmiképpen nem sikerül elfogadtatni az új rendszert, vallották többen – egy interjújában még maga a belügyminiszter is –, jobb, ha a választásra a régi törvény előírásai szerint kerül sor. Ekkor azonban már késő volt kitáncolni az MSZP-vel egyeztetett törvényhozásból. Utolsó ajánlatként az SZDSZ megpróbálta a 30%-os érvényességi küszöböt felajánlani az ellenzéknek (az MDF által követelt 40%, azaz gyakorlatilag a visszahozott kétfordulós rendszer helyett), de ez a javaslat sem fogadtatott el.
Pedig a dolog úgy indult, hogy a koalíció el tudja fogadtatni javaslatát az ellenzékkel. Augusztusban hatpárti tárgyalást folytattak az önkormányzati választójogról, s ezen csak a kisgazdák nem vettek részt. Bár a tárgyalásokról szó szerinti jegyzőkönyv nem készült (ellentétben a ’90-es önkormányzati s a későbbi honvédelmi és rendőrségi törvények körül lezajlott többpárti vitával), annyi megállapítható belőle, hogy az ellenzéknek nem voltak érdemi kifogásai. Különösen a KDNP-küldött Pálfi Dénes (aki az 1985–90-es ciklusban képviselő, majd ’90-ben, vesztére, a Népfrontból lett HVK képviselőjelöltje volt) látszott meghajlani a reformszándékok előtt. Az MDF-et is a másodvonalhoz tartozó Tóth Tihamér képviselte. A Fideszt viszont az élvonalbeli Áder János. Mindent egybevetve nem volt fennakadás. Amellett az SZDSZ remélte, hogy széles körű megállapodásra jut az MSZP-vel az önkormányzatiképviselő- és polgármesterjelöltek közös indításáról. Ha ezt sikerül nyélbe ütni – spekuláltak az SZDSZ vezetői –, akkor az új választási szisztéma kifejezetten kedvez a szabad demokratáknak, mivel a szocialistáktól elhappolhatnak mandátumokat. E reményben (is) hozta meg szeptember elején az SZDSZ Országos Tanácsa azt a határozatot, amely szerint nem járul hozzá olyan jelölt indításához, aki nem fogadja el az MSZP–SZDSZ-koalíciót.
De kisvártatva az MSZP úgy döntött, nem köt országos szintű egyezséget az SZDSZ-szel. Ezután pedig az ellenzéki pártok ellene szegültek a törvénymódosításoknak, ekként igazolva az „alkotmányos diktatúrától” való önnön félelmüket. Lapzártakor Göncz elnök még egy utolsó kísérletet tett a kompromisszumra (lásd az előző oldalon), s kedd este a szabad demokrata frakció két ellenszavazattal, az MSZP-frakció ötvenvalahány ellenszavazattal és néhány tartózkodással elfogadta, hogy újra megteszik az ellenzéknek ajánlatukat a 30-20%-os részvételi küszöbről. Ha legalább két ellenzéki párt beleegyezik ebbe, újratárgyalják a megfelelő passzust; ha nem, akkor marad a törvény, úgy ahogy a többség elfogadta. De mindezt már, mire e sorok megjelennek, úgyis tudni fogja a t. Olvasó.
- Belföld [6]