Ez már a negyedik privatizációs törvényhozás hat év alatt Magyarországon. Az 1988–89-es társasági, befektetési és átalakulási törvények eredetileg még nem a privatizációt szolgálták volna, hanem részben az állami szektor mellett a magánszektor megerősödését, részben az állami vállalatok „kinyitását”, vagyonuk egy részének közös vállalkozásba kerülését. A rendszerváltás sodrában, 1989 nyarán a „valódi tulajdonost” kétségbeesetten kereső vállalatvezetők kezdeményezésére, azaz valóban „spontánul” alakult ki ezen – eredetileg egészen más célokra irányított – törvények alapján az állami tulajdon magántulajdonná változtatása. Piaci, de ugyanakkor decentralizált privatizáció folyt, hiszen az 1967 után kialakult vállalati önállóság alapján a vállalatvezetők privatizáltak tőkeemeléssel, saját vállalatuk javára, de egyben az államkincstár rovására.
A centralizáció útvesztői
A vállalati kezdeményezésű privatizáció nem tartott túl sokáig. Részben a felhalmozott hatalmas belső államadósság törlesztéséhez az államkincstárnak szüksége volt a privatizációs bevételekre (annak ellenére, hogy ez tőkekivonást jelent a gazdaságból). Másfelől a rendszerváltozás során előretörő új politikai erők a vállalatvezetői privatizációt a létrejövő hatalmuk elleni durva támadásnak, „a gazdasági hatalom átmentésének” minősítették (a jelenséget eltúlozva, de nem alaptalanul).
Az 1990. őszi privatizációs törvénymódosítások megszüntették az állam által csak ellenőrzött, de lényegében vállalati döntésű privatizációt. A kormány felszámolja a vállalatok 1984-ben törvényileg is garantált önállóságát, a korábban lényegében formális állami tulajdont ismét valódi állami tulajdonná teszi. Kialakul a centralizált állami vezérlésű privatizáció. Az 1992. nyári privatizációs törvények véglegesítik az állami tulajdon győzelmét a vállalati önálló jogi személyiség felett: elrendelik a vállalatok kényszerátalakulását 100 százalékban állami tulajdonban álló részvénytársaságokká (kisebb részben kft.-kké). Az átalakulás elválik az értékesítéstől, kialakul az ún. kétlépcsős privatizáció. Az első lépcsőben a jogi forma válik priváttá, de közgazdasági-szociológiai valóságában az állami tulajdon fennmarad. A második lépcsőben – ha erre tényleg sor kerül – megtörténik a valódi privatizáció: az állam eladja részvényei többségét, és a vállalat feletti többségi rendelkezést magántulajdonosok szerzik meg.
Eredetileg az ún. Kupa-program nyomán kemény piaci privatizáció valósult volna meg, de ezt a kormánykoalíció populistái egyre jobban fellazították. Az ún. GAM-program (a Kupa-ellenlábas Szabó Tamás és csoportja által kidolgozott program – a szerk.) jegyében 1992 nyarán már túl tágan (kb. 35 százalékban) állapították meg a tartós állami tulajdon körét, így aztán az egészen más rendeltetésűnek szánt Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság is privatizálásra kényszerült. (Teleki gróf bukását is az okozta, hogy az ÁV Rt. törvényben meghatározott eredeti funkcióját próbálta megvalósítani.) Az ÁVÜ és az ÁV Rt. a hozzájuk kapcsolódó kiszolgáló társaságokkal, illetve a kliensi funkciót betöltő privatizációs ügynökségekkel-tanácsadókkal együtt ezer főt bőven meghaladó óriási apparátust épített fel, amellyel szemben semmilyen jogvédelem nem létezik. A privatizáció centralizálódott és bürokratizálódott, a vállalatvezetés cseréjében, illetve a privatizációban elszaporodtak a tisztán politikai jellegű, önkényes beavatkozások. A tényleges privatizáció jelentősen lelassult, az állam tulajdonosi fölénye fennmaradt.
A választások előtti évben végül a privatizáció kezdte elveszíteni piaci jellegét is. A készpénzes bevételek radikálisan csökkentek, előtérbe kerültek népszerűségnövelésre hivatott „technikák”: a népi részvény gondolatát felelevenítő Kisbefektetői Részvényvásárlási Program, az Egzisztencia-hitel rendeltetésellenes, túlzott felhasználása a több millió kistulajdonos illúziója jegyében, a Munkavállalói Résztulajdonosi Program túlhajtása stb. Ennek eredményeként a négyéves periódus végére a privatizációs költségek (többszöri felelősséglefedező pályáztatás, szakértők túl drága és felesleges igénybevétele stb.) megközelítik (egyesek szerint meghaladják) a privatizációs bevételeket.
Mindehhez még hozzátehető, hogy a visszaélések sem csökkentek, és az alapvetően privatizációellenes közhangulat se enyhült. A „spontán”, a „vad” privatizáció vállalatvezetői visszaéléseit a centralizált privatizáció zömmel kiküszöbölte ugyan, de két még veszélyesebb visszaélésforma alakult ki: a közalkalmazotti korrupció és az, hogy a privatizációt politikai befolyásszerzésre használták fel.
Az objektív kétlelkűség
Nem véletlen ezért, hogy az új kormány első törvényei közé fog tartozni a privatizációs törvény. Ugyanakkor a törvény-előkészítést már most hisztérikus és demagóg kitörések kísérik (előkerült pl. a reprivatizáció gondolata, amely 1990-ben még felvethető volt, de 1994-ben nyilván egyszerűen megvalósíthatatlan), továbbá észlelhető a kormányzat ún. privatizációs kétlelkűsége is. Egyfelől hangoztatják a privatizáció felgyorsításának szükségességét, a másik oldalról azonban már szerveződik a „lassan a testtel” tábor is.
A kétlelkűség érthető, alapja jórészt objektív.
Egyik oldalról a kormányzatnak privatizálnia kell ideológiai, gazdasági, politikai és gyakorlati oldalról egyaránt, mégpedig azért, mert
a) a meghatározó nemzetközi politikai és gazdasági közvélemény a privatizáció előrehaladását az adott volt szocialista ország átalakulásának mintegy fő mutatójaként kezeli, egy szocialista többségű kormánynak pedig különösen fontos egyértelművé tennie, hogy magántulajdonon alapuló rendet akar;
b) a stagnáló GDP és az 1995-ös kamatfizetési csúcs mellett egyre nagyobb szükség van a privatizációs bevételekre, tehát a készpénzfizetéses privatizáció elsődlegességére. Hiszen ha valaki kárpótlási jeggyel fizet, azt az ÁVÜ közjegyző jelenlétében elégeti („kivonja a forgalomból”), így pedig aligha lehet adósságot törleszteni;
c) a privatizáció elhúzódása folytán az állami tulajdon folyamatosan leértékelődik, 1994-ben már csak kb. a felét éri, mint 1990-ben. A tartós bizonytalanságba sodort vállalatok „felélik a jövőt”, megszűnt a hosszú távú stratégiai gondolkodás. Az eddigi „kedvezményes” privatizációs „technikák” jórészt nem hoztak befektetéseket, ehelyett a vállalatokból való további tőkekivonást eredményezték. A készpénzes privatizációt tehát ismét ki kell egészítenie a vállalatokhoz decentralizált tőkeemeléses privatizációnak;
d) ma már egyértelmű gyakorlati tapasztalat, hogy a többségi állami tulajdon bürokratikus jegyei a magánvállalkozások működését is deformálják;
e) vállalataink jó része csőd előtt áll, piacait elveszítette, technológiája-termékei elavultak, eladósodott. Tőkeinjekcióra, modern technikára van szükségük, erre pedig az állami költségvetés nem képes, a reorganizáció csakis külső befektetőktől várható;
f) az állami tulajdonnal a nemzetgazdaság egészére jellemző többsége esetén az állami tulajdonosi önkény leronthatja a közhatalmi állam demokratizmusát, gyengítheti a jogállami garanciákat.
Ugyanakkor rendkívül nehéz privatizálni, mert
a) a hihetetlenül nagy mértékű privatizálandó állami vagyonnal szemben rendkívül csekély belföldi vásárlóerő áll;
b) 1989–90-ben erős külföldi befektetési hajlam volt tapasztalható, de ez napjainkra már egyértelműen csökkent. Ennek oka részben világgazdasági (átfogó recesszió alakult ki a fejlett államokban, Magyarország híd szerepe a szovjet piac irányában megszűnt, a kelet-európai piacokon Csehországban, Szlovéniában és másokban kemény vetélytársakra bukkantunk), részben világpolitikai (Kelet-Európa politikai bizonytalansága, délszláv polgárháború). Bár Magyarországra a térségben példátlanul nagy, 7 milliárd dollárnyi külföldi működőtőke jött be, ennek csak kb. egynegyedét fordították állami vagyonok megvásárlására (a többi ún. zöldmezős beruházás);
c) ha a dömpingszerű kínálattal szemben csekély a kereslet, a hazai közvélemény által meglehetősen felértékelt eszmei értékhez képest jóval alacsonyabb áron lehet privatizálni, ez pedig a „kiárusítás” látszatát (avagy valóságát?) kelti;
d) bár a külföldi tőke részaránya a magyar gazdaságban az 5 százalékot sem éri el, a külföldiek – mivel a leglukratívabb vagyont vették meg – „kimazsolázták” az állami vagyont. Ezért a külföldi behatolással szemben erős társadalmi ellenállás alakul ki. A magyar vállalkozók, akik lényegében tőke nélküli hitelből akarnak vagyont venni, erőteljesen fellépnek a külföldi befektetőknek nyújtott – a nemzetközi verseny miatt elengedhetetlen – kedvezményekkel szemben;
e) a lakosság számára gyakorlatilag csak ingyen lehetne privatizálni, így viszont az igen magas államadósság fedezete tűnne el. A volt szocialista országok „kuponprivatizáció”-jának tapasztalatai egyébként is jelzik, hogy a kis részekre aprózott magántulajdon tartósan nem tud fennmaradni;
f) a privatizáció objektíven csökkenti a kormány tulajdonosi hatalmát, és ezt a rendszerváltás folyamatában belpolitikailag amúgy is bizonytalan kormányzat nehezen viseli el. Az államnak emellett növelnie kell szociális kiadásait, mivel a privatizáció rövid távon nyílttá teszi az eddig burkolt munkanélküliséget.
Gúzsba kötve
Íme a végeredmény. A szinte uratlanná vált állami javakért folyó „össznépi harc”, a torz piaci viszonyok és az emiatt szükségképp bizonytalan vagyonértékelés, a kialakulatlan üzleti erkölcsök szinte minden privatizációs esetben botrányt okozhatnak. A privatizáció csak igazságtalan lehet, akik „közelebb vannak a tűzhöz, jobban járnak” – ezt a törvény tompíthatja, de nem szüntetheti meg. A privatizációnál nincs jó megoldás, mégis csinálnunk kell, ellenkező esetben az állami tulajdon értékvesztés, felszámolás útján fog megszűnni. Az új privatizációs törvénynek a legkisebb rosszat kell pragmatikusan megcéloznia.
Van rá esélyünk, hiszen lassan megtanulunk gúzsba kötve táncolni.
- Mentőakció [6]