Skip to main content

Zene

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Részlet az öregségről szóló ciklusból)


Még egyszer feltorlódnak a hangok, mint ágaskodó paripák, megtorpannak a láthatatlan akadály előtt, csupa fénylő hát, tompor, lebegő sörény, a farkak csapkodása. Zuhogás valameddig, ahonnét nincs tovább, ahol összegyűlik, a mérhetetlenbe fordul a mozgás – mert nincs további útja többé, a hangok egymásra préselődnek, és mint soha eddig, élesen hallhatóvá válik a polifónia, a harmónián átütő nem harmónia, a nem lehet harmóniája – mert abban, ami túl sok, nincs válogatás, nincs szerkezet, megszűnik a rend, sötétségbe merül az áttetsző és világos építmény, a szellőjárta ház, a vasvázas torony, a csillagok szerkezetének mintájára láthatóvá lett kristálypalota. De mégsem egészen így, mert csillogóbban, mint előtte valaha is, felfénylik a tompa szürkületben a kristálypalota képzete, a csak-körvonalak kontúr-csipkéje, amin újra meg újra átcsapnak a hullámok, a zene jajgató siráma, e folytonosan partnak ütköző hullámverés, a panasz-dalok megszakíthatatlan árama. A folytonosan újrakezdődő, felemelkedő és lehulló s ezt százszor és ezerszer megismétlő monoton dallam és monoton ritmus, ami soha, egyetlenegyszer sem egyezik meg az előzővel – mert már tudjuk, s egyre jobban, hogy most már, a végén semmi sem ismétlődhet, mert minden egyes újrakezdés egyben a legutolsó újrakezdés is. És mint legutolsó, egyben legelső is – az idő, a zene edénye, megváltozik, nem üres forma többé, hanem önmagával kitöltött, tapintható anyag, a hangok nem a levegő hullámain szállnak, s nem tűnnek el a levegő hullámainak elfoszlásakor, nem távoznak a végtelen csendje felé, nem ismerik a halkulás fogalmát – hanem összetorlódnak és megmaradnak, egymást taposva, mint a láthatatlan fal előtt megtorpanó lovak. Fordulnának vissza, lennének újra csend vagy születés, a megcsendítés varázsa, teremtés, de nem az anyag, hanem a lélek néma birodalmában, abban a csendben, mely a hangok forrása – de nem lehet már, a teremtés ideje elmúlott, s elmúlott a múlandóság ideje is: az, ami most betölti a világot, mindennek egyszerre jelenlevése, a hangáradat, mely egyre jobban elfedi egymást, és mégis, még mindig, ha legutoljára is – mintha legelőször lenne megkülönböztethető a dallamok síró íve, a szólamok egymást fedő és egymáson elcsúszó ritmusainak differenciái. Egyetlen zeneművet hallgatunk, s ezen az egyen áthallatszik valamennyi régi, a hangokon a régiek már elnémult csendje és sohasem elnémuló csendje, s a kétségbeesés, nem azért, hogy most már ez az utolsó, hanem azért, hogy miért nem hallgathattuk eddig is mindig a legutolsót, hogy miért vesztegettük a nekünk adatott hangokat némaságra és csendre, és miért a nekünk adatott csendet másra, mint e hangok megszületésének figyelmére. S a zene áradása, e szirtfokoknak ütköző hullámverés, a nincs tovább örökös hangzuhataga, tajték, mely vissza-visszacsap a lélek megkeményedett időfalára, ez át nem eresztő hártyára, mely hártya is, selyemburok, de kőfal is, mészkősziklák lánca, folytonosan omló és folytonosan épülő, sótól és holdfénytől csillogó éjszakai partfok, átitatja ezt a falat úgy, hogy ezentúl csakis a hangok anyagtalan anyagából magasodik, s ez az anyagtalanság áthatolhatatlanná válik, keményebbé minden más anyagnál, mert nincs már egyetlen rés, melyen át a csönd, a megnyugvás, az álom vagy a meghalás csendje átszivároghatna. Ez az utolsó zene eltorlaszolja az élet útját, elérhetetlenné a végét, s ami eddig a belesimulás lehetősége volt, most fallá válik. Az öregember távolabb van a haláltól, mint a fiatal – mert már nem áll előtte jövője, hanem eggyé válik, magához hasonlítja azt. Nem hallgatja a zenét, hanem eggyé válik vele – s ez a zene, melyet itt hallgat, már régen nem zene, régen nem a hangok születése vagy elmúlása, csak torlódása, mint lovaké a láthatatlan fal előtt, vagy a tenger hullámainak csapkodása az emlékek leomló és újramagasodó sziklafalain. Az öregedő lélek belevész a zenébe, mint ahogyan belevész a látványba is, eggyé válik azzal is, éppen úgy látvánnyá lesz maga is, mint ahogyan hanggá – másnak nem, csak önmagának hallhatóvá, s önmagának is hallatlanná, mert az öregember számára már nincs kint és bent, nincs különbség a hangzó és a hallott, a zenei hangok differenciáltsága és az egésznek mindennél zengőbb élménye között. A legutolsó pillanatban az én és a világ eggyé válik, az én szenvedése betölti a világot, szenvedéssé válik az is, a zene pedig az addig fel nem ismert szenvedés hangjává, jajgatássá, melyben megszólal a szépség, ez örök jajgatás, melyet eddig elhallgattatott a bennünk élő én, a bennünk élő világ, e kettő kölcsönössége – mert a jajszó csak a tökéletes csendben lesz hallhatóvá, s a zene, melynek hangjai többé már nem tűnnek a semmibe, összetorlódik, és nincs ember, aki megsejthetné, hogy abban, a legutolsó pillanatban mit hallunk majd: szépségét-e, vagy a benne elkárhozott lelkek örök jajgatását?


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon