Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Valamikor, még jóval a rendszerváltás előtt, írni akartam valamit magunkról, útlevéllel és amúgy általában alapvető emberi jogokkal alig rendelkező ellenzékiekről, akik keserűségüket olykor egymással való torzsalkodással csillapították, s akik mégis ebben a körben és itt érezték magukat otthon, noha számtalanszor hallhatták, hogy senki nem fog utánuk sírni.

Emlékszem, akkoriban valamiért kimentem az ügetőre (talán Krassóval akartam találkozni?), s megakadt a szemem egy borzas verébhadon, mely olyasmi felett civódott, amire a versenylovaknak már vélhetőleg nem volt szükségük. Megkapott a kép, s így kezdtem ezt a kis szösszenetet, amelynek „Itthon” lett volna a címe, s amely maradt az asztalfiókban, azután elkallódott: …mégis eltéblábolunk itt, lármás verébhad, gőzölgő lóganaj között, magot keresve.

Ha netán nem szeretnétek a fekete-fehér verebet, csak a szebb rajzolatú és színes énekes- vagy díszmadarakat, vagy teszem azt a soha sem volt, mégis bámulva tisztelt griffet és turult, netán példaképetek az ibolyát alulról szemlélő strucc, ne feledjétek, hogy a kis szapora, lármás, szemtelen, fésületlen repdeső az Úr kedvenc madara. Hiszen miért mondta volna, hogy „nemde öt verebecskét meg lehet venni két filléren, mégis egy sem esik le azok közül Mennyei Atyátok tudta nélkül”?

Őszintén hiszem, hogy képesek vagytok megkülönböztetni a verebet a kerecsensólyomtól, és ezért elmondhatok nektek valamit Katiról.

Úgy van, valóban benne volt abban a bandában, amelynek két tagja agyonverte az Átmeneti Szálló lépcsőjén azt a 28 éves románt, aki kész volt áldozni gerjedelmei kielégülésére, de úgy vélte, hogy a markecolásnak nem köteles alávetni magát.

Igen, feltételezhető, habár nem bizonyítható, hogy az ő bujtogatására törték el a mocskos szájú Pálinkásné orrát.

Nem lehetetlen, hogy a jól futó Juli és Mariann mellett afféle falhajtó és falazó volt. Szegényke, ő maga nem örökölt olyanféle szövettöbletet, hogy rajta akár csak egy sörösüveg sötét lencséjén keresztül is valami vonzót vagy alkalmi megragadhatót bárki találhatna. Még a bőrszíne is inkább szürke, mint barna vagy fehér. Azután, mivel infantilis és fecsegő, elkergették maguk mellől a nagymenők.

Jól tudjátok, a seprűtől kapott „ideget”, s azután le is százalékolták. De gondoljátok meg, emberek, hogy ti is többre hivattatok, mint hogy örökké mások szemetét takarítsátok.

Ha már tanácskozásra hívtalak benneteket, azt sem hallgathatom el, hogy Kati ült is, ráadásul kétszer, éspedig biztosan nem ártatlanul. Ő henceg vele (vagy csak ijesztgeti lakótársait?), hogy annál a rablásnál meg is fojtották az öregembert. De „nagyon bűnhődött” a börtönben. Többször felvágta az ereit. Telis-tele mindkét karja vastag hegekkel. Ha megröntgeneznénk, vagy csak jobban megfigyeljük a járását, akkor is kiderülhet, hogy mindkét combcsontja és a medencéje is eltörött, amikor kiugrott az ablakon. Meg fel is akasztotta egyszer magát. Olyan ügyetlenül vágták le, hogy amikor tehetetlenül lezuhant, a priccs szélén a metszőfogai mind kitörtek.

Nektek igazatok van Emberek, Kati elviselhetetlen. Időnként teljesen az. Ilyenkor verekszik, és mindenkibe beleköt, ököllel beveri az ablakokat, betolakszik mások szobájába, elveszi, ami megtetszik neki, vagy addig szekálja a többieket, míg hozzá nem segítik, hogy amit éppen megkívánt, megvehesse.

A gondozója, Irénke is torkig van vele, s odáig ment, hogy megpróbálta provokálni, hátha Kati őt is megüti, s akkor a szálló vastörvényei szerint irgalmatlanul ki kell tiltani.

Ti megértitek Irénkét, és megvettek engem, mert nem akarok Irénke pártjára állni, és igazatok van. Kati kibírhatatlan. Meg is dorgáltam keményen, és írásban is, sőt köteleztem arra, hogy büntetésből egy hónapon át locsolja az intézet összes virágait. Bűnbánó arccal vezekelt, fogadkozott, és bizonygatta, hogy ő teljesen veszélytelen, ha nem provokálják.

Katinak az a rögeszméje, hogy őt soha senki nem szerette. Azt mondja, ha innen el kellene mennie, megölné magát.

Katinak nincs igazi neve. Úgy találták a s.-i erdőben. Nem tudja, hálás legyen-e a hajdani csecsemőnek, aki még képes volt nyöszörögni annyira, hogy a favágók felfigyeljenek rá.

Volna-e valami használható, emberséges ötletetek, Emberek? Vagy, ha nem, elnézitek-e nekem, hogy mégsem írom alá azt a végleg kitiltó határozatot (még a többség érdekében sem), amelyre talán nem tétetett volna javaslat, ha Katinak lenne igazi neve, vagy akár csak egyvalakije, aki valaha is szerette volna, vagy csak egy kicsit is igyekezne dolgozni, és nem volnának bűnöző hajlamai? Vagy látványa legalább némi esztétikai élményt nyújtana?

• Mentőakció