Skip to main content

Van-e még értelme a nemzetnek?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A berlini fal leomlása óta Európa jövője a nemzetek és nemzetiségek sorsától függ Nyugaton és Keleten egyaránt. Egyfelől 1950 után Nyugat-Európa nemzetállamaiban – az amerikai nukleáris ernyő biztonságában és a Jalta utáni, Churchill által vasfüggönynek nevezett Maginot-vonal védelmében – erőteljes integrációs folyamat indult meg, ami most, miután életbe lépett a maastrichti szerződés, s az Európai Unió tagjainak száma immár 12-ről 16-ra emelkedett, döntő szakaszához érkezett. Másfelől Kelet- és Közép-Európa népei a Szovjetunió szétesését és az internacionalizmus ideológiájának felmorzsolódását kihasználva, visszaszerezték nemzeti szuverenitásukat – nagyjából azt a státust, amelyet a két világháború között élveztek.

„A nemzetnek már nincs értelme” – írta nemrégiben egy párizsi politológus, hangsúlyozva, hogy azt, ami „Boszniában történik, nem vehetjük egy kalap alá az arab nacionalizmussal, az afrikai nacionalizmusokkal vagy épp a francia nacionalizmussal”. Kétségtelen, ha nemzetről vagy nacionalizmusról beszélünk, kell számolnunk markáns különbségekkel és az esetek sokféleségével. A nemzet alapvető realitás, megkerülhetetlen a modern korszakban is, az egyén identitásának egyik fő alkotóeleme, majdnem annyira, mint a családhoz való tartozás, és jóval inkább, mint a valamely társadalmi osztályhoz vagy valláshoz való tartozás.

Kolnai Aurél, a jeles magyar filozófus – aki egész életét emigrációban töltötte, és akinek az Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Amerikában, Kanadában, Spanyolországban és Angliában szétszóródott hagyatékát épp most gyűjtik össze – a nacionalizmus két fő típusát különböztette meg: az imperialista állam nacionalizmusát és az etnikai, autonomista vagy szeparatista nacionalizmust. A nacionalizmust pedig – szembeállítva a patriotizmussal, a haza szent szeretetével – úgy határozta meg, igen pontosan, mint „a nemzet állami rangra emelésének követelményét”.

Franciásítók, magyarosítók

Úgy gondolom, Kolnai kettős besorolását egy harmadik típussal is kiegészíthetjük, ez a kirekesztés, a tisztogatás, a faji, etnikai vagy vallási türelmetlenség nacionalizmusa. Ha igaz az, hogy – legalábbis csírájában – minden nacionalizmus magába foglal egyfajta bevallatlan imperializmust, akkor az is igaz, hogy az a nacionalizmus, amit a XIX. század elejétől alkalmunk volt megtapasztalni, szintén magában hordja a kulturális, illetve vallási, etnikai és társadalmi homogenizálás szándékát.

És ennek az asszimiláló nacionalizmusnak példájával épp az a Franciaország, a monarchista, majd jakobinus Franciaország szolgált, ahol, mondhatni, az állam hozta létre a nemzetet – a francia állam –, amely a bretonokból és katalánokból, baszkokból, az okcitánokból, valamint elzásziakból – egyre tudatosabban, értsd: egyre erőszakosabban – FRANCIÁKAT csinált.

A népek tavaszának liberális magyarjait is ez a „franciásítás” inspirálta arra, hogy megpróbáljanak a soknemzetiségű Magyarországból nemzetállamot csinálni a lakosság többségét alkotó németek, szlávok és románok magyarosításával. Ezzel persze épp az olyan nemzetiségek körében szították az autonomista és szeparatista nacionalizmusokat, amelyeknek nemzeti öntudata Herder és a francia forradalom eszméinek hatására ekkor kezdett igazán megizmosodni.

Tudjuk, mennyiben járultak hozzá a Habsburg-birodalom összeomlásához az Osztrák–Magyar Monarchia nemzeti konfliktusai – ugyanez áll a török és az orosz birodalomra is. Az első világháború után újonnan létrehozott vagy megnövelt területű utódállamok szintén sok nemzetiségből álltak – egy domináns nemzettel. Az uralkodó nemzet már a kezdet kezdetén kifejezésre juttatta – de mondhatnám, ma is ezt teszi – a nyelvi, kulturális és politikai egységesítés igényét. A szlovákosításra, románosításra vagy szerbesítésre való törekvés nem különbözik lényegileg a hajdani magyarosítástól vagy németesítéstől. Feszültségeket és destabilizációt okoz, rosszabb esetben konfliktusokat.

Meghaladni vagy megőrizni?

Nyugaton gyakran leereszkedéssel, sőt értetlenséggel beszélnek azokról az agresszív vagy védekező nacionalizmusokról, amelyek a kommunizmus bukása után Közép- és Kelet-Európában megjelentek. Holott látjuk, Nyugat-Európának mekkora nehézségeket okoz túllépni a nacionalizmuson: az egyes államok együtt létrehozott közös intézményei ellenére is kötődnek szuverenitásukhoz, és ahhoz, hogy az alapvető kérdésekben megőrizhessék döntési jogukat. Csakhogy a jelenlegi világpolitikai viszonyok között mindenáron a függetlenséghez ragaszkodni erősen veszélyezteti, sőt egyenesen tehetetlenségre kárhoztatja a nemzeteket: nem véletlenül bírálták a Maastricht-viták során a brit, francia, dán stb. elkötelezett nacionalisták ádáz szembenállását az európai egységgel.

A jugoszláviai válság megoldására tett európai erőfeszítések balsikere jól mutatja, milyen katasztrofális következményekhez vezet, hogy a jelenleg Európai Uniónak nevezett közösség még mindig nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével megvédhetné a hivatkozási alapnak tekintett értékeket és elveket. A jugoszláv válság megoldása kapcsán kialakult nézeteltérések majdnem szétrobbantották a francia–német párost, holott éppen az ő egységükön nyugszik az európai „építmény”. Az a megosztottság, gyanakvás, versengés, ami a közösség politikájában egyébként is megfigyelhető, azt jelzi, még Nyugatról sem tűntek el a „régi kísértetek”. Nem csupán Közép-Európa országaiban működnek a szétválás és egységesítés impulzusai: Nagy-Britannia a skótok és az írek, Spanyolország a baszkok, Franciaország Korzika problémáival küszködik. Miközben Közép-Európában két többnemzetiségű állam is felbomlott – Csehszlovákia békésen, Jugoszlávia véresen –, Nyugaton szinte ezzel egy időben azt a Belgiumot választotta szét nyelvi-etnikai nacionalizmus, amelyik végeredményben legalább annyira mesterséges képződmény, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia.

Mindez azt bizonyítja, hogy a nacionalizmus meghaladása nem lehetséges integráló hatalom nélkül, legfeljebb olyan szuverén államokban, amelyeknek sikerült minden állampolgáruk haza iránti lojalitását biztosítaniuk, kielégítve ezzel legitim nemzeti törekvéseiket.

Kisebbség = alárendeltség?


A szuverén nemzet, az állami nacionalizmus meghaladása nem lehetséges, és nem is kívánatos, amíg nincs valódi nemzeti függetlenség. Bizonyos szempontból a felbomlásnak meg kell előznie az integrációt. Ám ez utóbbi csak akkor lehet biztos és tartós, ha szabad nemzetek konszenzusán alapul – enélkül a szóban forgó országok ki vannak szolgáltatva az elnyomó és szeparatista nacionalizmusok játékainak. Jól látható ez az eurázsiai területeken, amelyeket a „szovjet imperializmus” uralt.

De ugyanezt példázzák a közép- és kelet-európai országok. Az államok közötti viszonyokat megmérgezi a nemzeti kisebbségek problémája, hiszen a kisebbségi állapothoz hagyományosan – mint „birodalmi örökség” – alárendelt helyzet társul. Ez még a két világháború közötti Csehszlovákiára is igaz, amelyik pedig a Monarchia utódállamai közül a legdemokratikusabb felépítésű volt, hiszen a német, magyar, ukrán, sőt a szlovák kisebbségek ott sem élveztek teljes egyenjogúságot. Jelenleg is az akadályozza leginkább az együttműködést, a jószomszédi viszony kialakítását a szovjet hegemónia alól fölszabadult országokban, hogy teljességgel megoldatlan azoknak a kisebbségeknek a helyzete, amelyek szemben álltak a homogenizáló törekvésekkel, a kulturális egységesítéssel, az államalkotó nemzet azon törekvésével, hogy politikai értelemben alárendelt helyzetbe kényszerítse őket. A nemzeti kisebbségek sorsával és a kollektív jogok meghatározásával kapcsolatos véleménykülönbségek ráadásul késleltetik a különböző posztkommunista államok közötti alapszerződések megkötését is. Márpedig a kelet- és közép-európai államok közötti nézeteltérés és rivalizálás jó ürügyet, jó érveket szolgáltat az Európai Unió kibővítését ellenző nyugati vezetők számára.

„A nacionalizmus veszélybe sodorja a nemzeteket


A szélsőséges nacionalista elemek ugyanakkor újratermelik az egyes államokat szétválasztó ellenérzéseket, gyanakvásokat, félelmeket is. Épp a jugoszláv tragédia mutatta meg legnyilvánvalóbban, milyen borzalmakhoz vezethet, ha bürokratikus-militáns eszközökkel szabadítják fel a rég eltemetettnek hitt, a szociális és gazdasági bajokból, a demokratikus szemlélet hiányából táplálkozó uralomvágyat és idegengyűlöletet.*

A kelet- és közép-európai országokra fokozottan érvényesek Joseph Rovan szavai: „a nacionalizmus veszélybe sodorja a nemzeteket”, veszélybe sodorja az összes európai ország nemzeti érdekeit.

A valódi patriotizmus feladata ezért az, hogy túllépjen a nacionalizmuson. Ami pedig a Keletet illeti, ésszerű és kielégítő megoldásokat kell találni a nemzeti kisebbségek problémáira. Léteznek modellek: mindenekelőtt a francia–német kibékülés és együttműködés, de példa lehet a dél-tiroli német kisebbség ügyében kötött osztrák–olasz egyezség vagy a svéd kisebbség helyzete Finnországban, nem is beszélve Svájcról, amely a különböző nemzetek együttélésének máig legsikeresebb példája.

A megbékélés és kooperáció eszméinek propagálásában, ahogy a visegrádi hármak és a Közép-európai Kezdeményezés próbálkozásai is mutatták – úgy gondolom –, az értelmiségnek oroszlánrésze van: nem léphetünk túl a romboló sovinizmuson és a vészterhes nacionalista illúziókon a történelem és jelenkori történetünk összetettségének megértése nélkül. Márpedig nagy a kockázat. Ha ugyanis most elmulasztjuk egy olyan Európa felépítését, amely nem egy heterogén és inkoherens egység, az ENSZ másolata, annak minden tehetetlenségével, hanem az Egyesült Államokkal, Japánnal, Kínával és a stabilizált Oroszországgal egyenértékű hatalom, akkor elkerülhetetlenül visszazuhanunk a befolyási övezetek rendszerébe: megint egy új Jalta vár ránk, orosz–amerikai közös uralom, amelynek a kezdeményeit már láthatjuk is a boszniai és az egész jugoszláv konfliktus rendezésekor. Európának szembe kell néznie ezzel a veszéllyel, hacsak nem akarja végérvényesen elveszíteni biztonságának garanciáit az utolsó szuperhatalommal, az USA-val szemben.

Ha most nem győzzük le az európai nagyhatalom megszületését akadályozó nacionalista anakronizmusokat, azt kockázatjuk, hogy megint egy 1944. októberi helyzetben találjuk magunkat. Abban a szituációban, amikor már szinte teljes győzelmet arattunk a náci Németország felett, amikor Sztálin és Churchill már a felszabadított Európa jövőjéről tárgyalhatott. Tudjuk, mi lett az eredménye. Jugoszlávia sorsának eldöntésekor Sztálin két számot írt egy papírra: 50%–50%. Churchill elfogadta. Most Clinton és Jelcin hajlik a térkép fölé, és újra a 49%–51%-ről van szó, Szerbia Oroszország – a horvát–muzulmán egység pedig az Egyesült Államok védelme alá kerül.

Érdemes tehát végiggondolni: ha Európa államai továbbra is görcsösen, mindenáron ragaszkodnak a nemzeti függetlenséghez, már meglévő, de igencsak korlátozott szuverenitásukat is kockára teszik.

* Adam Michniknek igaza van, amikor azt mondja, hogy „a nacionalizmus a kommunizmus legfelső foka”. Valóban, már 1989-ben „nacionalista-kommunistának” értékeltem azt az ideológiát, amelyet Milosevics és helyettesei mint két, rokon, ugyanakkor rivális totalitarizmust elegyként a gyakorlatba átültettek.

(Fordította Kőszeg Fanny)














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon