A berlini fal leomlása óta Európa jövője a nemzetek és nemzetiségek sorsától függ Nyugaton és Keleten egyaránt. Egyfelől 1950 után Nyugat-Európa nemzetállamaiban – az amerikai nukleáris ernyő biztonságában és a Jalta utáni, Churchill által vasfüggönynek nevezett Maginot-vonal védelmében – erőteljes integrációs folyamat indult meg, ami most, miután életbe lépett a maastrichti szerződés, s az Európai Unió tagjainak száma immár 12-ről 16-ra emelkedett, döntő szakaszához érkezett. Másfelől Kelet- és Közép-Európa népei a Szovjetunió szétesését és az internacionalizmus ideológiájának felmorzsolódását kihasználva, visszaszerezték nemzeti szuverenitásukat – nagyjából azt a státust, amelyet a két világháború között élveztek.
„A nemzetnek már nincs értelme” – írta nemrégiben egy párizsi politológus, hangsúlyozva, hogy azt, ami „Boszniában történik, nem vehetjük egy kalap alá az arab nacionalizmussal, az afrikai nacionalizmusokkal vagy épp a francia nacionalizmussal”. Kétségtelen, ha nemzetről vagy nacionalizmusról beszélünk, kell számolnunk markáns különbségekkel és az esetek sokféleségével. A nemzet alapvető realitás, megkerülhetetlen a modern korszakban is, az egyén identitásának egyik fő alkotóeleme, majdnem annyira, mint a családhoz való tartozás, és jóval inkább, mint a valamely társadalmi osztályhoz vagy valláshoz való tartozás.
Kolnai Aurél, a jeles magyar filozófus – aki egész életét emigrációban töltötte, és akinek az Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Amerikában, Kanadában, Spanyolországban és Angliában szétszóródott hagyatékát épp most gyűjtik össze – a nacionalizmus két fő típusát különböztette meg: az imperialista állam nacionalizmusát és az etnikai, autonomista vagy szeparatista nacionalizmust. A nacionalizmust pedig – szembeállítva a patriotizmussal, a haza szent szeretetével – úgy határozta meg, igen pontosan, mint „a nemzet állami rangra emelésének követelményét”.
Franciásítók, magyarosítók
Úgy gondolom, Kolnai kettős besorolását egy harmadik típussal is kiegészíthetjük, ez a kirekesztés, a tisztogatás, a faji, etnikai vagy vallási türelmetlenség nacionalizmusa. Ha igaz az, hogy – legalábbis csírájában – minden nacionalizmus magába foglal egyfajta bevallatlan imperializmust, akkor az is igaz, hogy az a nacionalizmus, amit a XIX. század elejétől alkalmunk volt megtapasztalni, szintén magában hordja a kulturális, illetve vallási, etnikai és társadalmi homogenizálás szándékát.
És ennek az asszimiláló nacionalizmusnak példájával épp az a Franciaország, a monarchista, majd jakobinus Franciaország szolgált, ahol, mondhatni, az állam hozta létre a nemzetet – a francia állam –, amely a bretonokból és katalánokból, baszkokból, az okcitánokból, valamint elzásziakból – egyre tudatosabban, értsd: egyre erőszakosabban – FRANCIÁKAT csinált.
A népek tavaszának liberális magyarjait is ez a „franciásítás” inspirálta arra, hogy megpróbáljanak a soknemzetiségű Magyarországból nemzetállamot csinálni a lakosság többségét alkotó németek, szlávok és románok magyarosításával. Ezzel persze épp az olyan nemzetiségek körében szították az autonomista és szeparatista nacionalizmusokat, amelyeknek nemzeti öntudata Herder és a francia forradalom eszméinek hatására ekkor kezdett igazán megizmosodni.
Tudjuk, mennyiben járultak hozzá a Habsburg-birodalom összeomlásához az Osztrák–Magyar Monarchia nemzeti konfliktusai – ugyanez áll a török és az orosz birodalomra is. Az első világháború után újonnan létrehozott vagy megnövelt területű utódállamok szintén sok nemzetiségből álltak – egy domináns nemzettel. Az uralkodó nemzet már a kezdet kezdetén kifejezésre juttatta – de mondhatnám, ma is ezt teszi – a nyelvi, kulturális és politikai egységesítés igényét. A szlovákosításra, románosításra vagy szerbesítésre való törekvés nem különbözik lényegileg a hajdani magyarosítástól vagy németesítéstől. Feszültségeket és destabilizációt okoz, rosszabb esetben konfliktusokat.
Meghaladni vagy megőrizni?
Nyugaton gyakran leereszkedéssel, sőt értetlenséggel beszélnek azokról az agresszív vagy védekező nacionalizmusokról, amelyek a kommunizmus bukása után Közép- és Kelet-Európában megjelentek. Holott látjuk, Nyugat-Európának mekkora nehézségeket okoz túllépni a nacionalizmuson: az egyes államok együtt létrehozott közös intézményei ellenére is kötődnek szuverenitásukhoz, és ahhoz, hogy az alapvető kérdésekben megőrizhessék döntési jogukat. Csakhogy a jelenlegi világpolitikai viszonyok között mindenáron a függetlenséghez ragaszkodni erősen veszélyezteti, sőt egyenesen tehetetlenségre kárhoztatja a nemzeteket: nem véletlenül bírálták a Maastricht-viták során a brit, francia, dán stb. elkötelezett nacionalisták ádáz szembenállását az európai egységgel.
A jugoszláviai válság megoldására tett európai erőfeszítések balsikere jól mutatja, milyen katasztrofális következményekhez vezet, hogy a jelenleg Európai Uniónak nevezett közösség még mindig nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével megvédhetné a hivatkozási alapnak tekintett értékeket és elveket. A jugoszláv válság megoldása kapcsán kialakult nézeteltérések majdnem szétrobbantották a francia–német párost, holott éppen az ő egységükön nyugszik az európai „építmény”. Az a megosztottság, gyanakvás, versengés, ami a közösség politikájában egyébként is megfigyelhető, azt jelzi, még Nyugatról sem tűntek el a „régi kísértetek”. Nem csupán Közép-Európa országaiban működnek a szétválás és egységesítés impulzusai: Nagy-Britannia a skótok és az írek, Spanyolország a baszkok, Franciaország Korzika problémáival küszködik. Miközben Közép-Európában két többnemzetiségű állam is felbomlott – Csehszlovákia békésen, Jugoszlávia véresen –, Nyugaton szinte ezzel egy időben azt a Belgiumot választotta szét nyelvi-etnikai nacionalizmus, amelyik végeredményben legalább annyira mesterséges képződmény, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia.
Mindez azt bizonyítja, hogy a nacionalizmus meghaladása nem lehetséges integráló hatalom nélkül, legfeljebb olyan szuverén államokban, amelyeknek sikerült minden állampolgáruk haza iránti lojalitását biztosítaniuk, kielégítve ezzel legitim nemzeti törekvéseiket.
Kisebbség = alárendeltség?
A szuverén nemzet, az állami nacionalizmus meghaladása nem lehetséges, és nem is kívánatos, amíg nincs valódi nemzeti függetlenség. Bizonyos szempontból a felbomlásnak meg kell előznie az integrációt. Ám ez utóbbi csak akkor lehet biztos és tartós, ha szabad nemzetek konszenzusán alapul – enélkül a szóban forgó országok ki vannak szolgáltatva az elnyomó és szeparatista nacionalizmusok játékainak. Jól látható ez az eurázsiai területeken, amelyeket a „szovjet imperializmus” uralt.
De ugyanezt példázzák a közép- és kelet-európai országok. Az államok közötti viszonyokat megmérgezi a nemzeti kisebbségek problémája, hiszen a kisebbségi állapothoz hagyományosan – mint „birodalmi örökség” – alárendelt helyzet társul. Ez még a két világháború közötti Csehszlovákiára is igaz, amelyik pedig a Monarchia utódállamai közül a legdemokratikusabb felépítésű volt, hiszen a német, magyar, ukrán, sőt a szlovák kisebbségek ott sem élveztek teljes egyenjogúságot. Jelenleg is az akadályozza leginkább az együttműködést, a jószomszédi viszony kialakítását a szovjet hegemónia alól fölszabadult országokban, hogy teljességgel megoldatlan azoknak a kisebbségeknek a helyzete, amelyek szemben álltak a homogenizáló törekvésekkel, a kulturális egységesítéssel, az államalkotó nemzet azon törekvésével, hogy politikai értelemben alárendelt helyzetbe kényszerítse őket. A nemzeti kisebbségek sorsával és a kollektív jogok meghatározásával kapcsolatos véleménykülönbségek ráadásul késleltetik a különböző posztkommunista államok közötti alapszerződések megkötését is. Márpedig a kelet- és közép-európai államok közötti nézeteltérés és rivalizálás jó ürügyet, jó érveket szolgáltat az Európai Unió kibővítését ellenző nyugati vezetők számára.
„A nacionalizmus veszélybe sodorja a nemzeteket
A szélsőséges nacionalista elemek ugyanakkor újratermelik az egyes államokat szétválasztó ellenérzéseket, gyanakvásokat, félelmeket is. Épp a jugoszláv tragédia mutatta meg legnyilvánvalóbban, milyen borzalmakhoz vezethet, ha bürokratikus-militáns eszközökkel szabadítják fel a rég eltemetettnek hitt, a szociális és gazdasági bajokból, a demokratikus szemlélet hiányából táplálkozó uralomvágyat és idegengyűlöletet.*
A kelet- és közép-európai országokra fokozottan érvényesek Joseph Rovan szavai: „a nacionalizmus veszélybe sodorja a nemzeteket”, veszélybe sodorja az összes európai ország nemzeti érdekeit.
A valódi patriotizmus feladata ezért az, hogy túllépjen a nacionalizmuson. Ami pedig a Keletet illeti, ésszerű és kielégítő megoldásokat kell találni a nemzeti kisebbségek problémáira. Léteznek modellek: mindenekelőtt a francia–német kibékülés és együttműködés, de példa lehet a dél-tiroli német kisebbség ügyében kötött osztrák–olasz egyezség vagy a svéd kisebbség helyzete Finnországban, nem is beszélve Svájcról, amely a különböző nemzetek együttélésének máig legsikeresebb példája.
A megbékélés és kooperáció eszméinek propagálásában, ahogy a visegrádi hármak és a Közép-európai Kezdeményezés próbálkozásai is mutatták – úgy gondolom –, az értelmiségnek oroszlánrésze van: nem léphetünk túl a romboló sovinizmuson és a vészterhes nacionalista illúziókon a történelem és jelenkori történetünk összetettségének megértése nélkül. Márpedig nagy a kockázat. Ha ugyanis most elmulasztjuk egy olyan Európa felépítését, amely nem egy heterogén és inkoherens egység, az ENSZ másolata, annak minden tehetetlenségével, hanem az Egyesült Államokkal, Japánnal, Kínával és a stabilizált Oroszországgal egyenértékű hatalom, akkor elkerülhetetlenül visszazuhanunk a befolyási övezetek rendszerébe: megint egy új Jalta vár ránk, orosz–amerikai közös uralom, amelynek a kezdeményeit már láthatjuk is a boszniai és az egész jugoszláv konfliktus rendezésekor. Európának szembe kell néznie ezzel a veszéllyel, hacsak nem akarja végérvényesen elveszíteni biztonságának garanciáit az utolsó szuperhatalommal, az USA-val szemben.
Ha most nem győzzük le az európai nagyhatalom megszületését akadályozó nacionalista anakronizmusokat, azt kockázatjuk, hogy megint egy 1944. októberi helyzetben találjuk magunkat. Abban a szituációban, amikor már szinte teljes győzelmet arattunk a náci Németország felett, amikor Sztálin és Churchill már a felszabadított Európa jövőjéről tárgyalhatott. Tudjuk, mi lett az eredménye. Jugoszlávia sorsának eldöntésekor Sztálin két számot írt egy papírra: 50%–50%. Churchill elfogadta. Most Clinton és Jelcin hajlik a térkép fölé, és újra a 49%–51%-ről van szó, Szerbia Oroszország – a horvát–muzulmán egység pedig az Egyesült Államok védelme alá kerül.
Érdemes tehát végiggondolni: ha Európa államai továbbra is görcsösen, mindenáron ragaszkodnak a nemzeti függetlenséghez, már meglévő, de igencsak korlátozott szuverenitásukat is kockára teszik.
* Adam Michniknek igaza van, amikor azt mondja, hogy „a nacionalizmus a kommunizmus legfelső foka”. Valóban, már 1989-ben „nacionalista-kommunistának” értékeltem azt az ideológiát, amelyet Milosevics és helyettesei mint két, rokon, ugyanakkor rivális totalitarizmust elegyként a gyakorlatba átültettek.
(Fordította Kőszeg Fanny)
- Mentőakció [6]