Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
24. Madárles


A Vida fiú az utóbbi napokban már nyűgös volt, nem nagyon szállt ki az ágyból, szinte semmit nem evett, a bort is alig itta, aztán egyszer valami olyat mondott az apjának, hogy éjszakánként egy nagy fekete madarat lát az ablaklyukon, ott köröz fent, és ha majd leszáll, akkor ő meg fog halni. Vida bácsi mondta volna, hogy éjszaka nem jár madár az égen, csak a bagoly, az ablak se kerek, hanem szögletes, csak az ő látása lehet olyan, de nem mondott semmit, hanem madárijesztőt csinált seprűből, madzagokat húzott ki, hogy már pedig itt semmi madár le ne szálljon. Ha kérdezték, minek az, hallgatott, aztán elmondta. Pár nap múlva tudta mindenki, hogy itt a madár csak repülhet, pedig nem babonás népség a miénk. Béres esküdözött a Misi presszóban, hogy ő is lát madarat éjjel-nappal, na és? Hol, kérdezte mohón Mérő Lajos, aki mostanában galambokon él, de már alig talál. Nem volt jókedve senkinek, és éjszaka titokban a madarat lesték, látni azonban csak a Vida fiú látta gyötrelmes éjszakákon. Aztán az apja fogta magát, és beállított a paphoz, hogy beszélni szeretne vele. Énvelem, kérdezte az idős pap aggódva, miért akar maga velem beszélni?

A tiszteletes mindig ideges volt, ha beszélni akartak vele, pláne, a Görbe utcából, ahonnan senki nem jár templomba, hogy másról ne is beszéljünk. Ha nem a Görbe utcából jött valaki, akkor is ideges volt, mert olyan ritkán jött valaki azért, hogy vele beszéljen, hogy most valami nagyon nagy baj lehet. A lelkészház kertjében álldogált, mert bent, a lakásban már épp eleget ácsorgott, ült, feküdt a nap folyamán, már odaát is volt a templomteremben, kinézett már minden ablakon, ajtón, és bár agglegény volt, fel nem foghatta, hogy mit csinálhat a többi lelkész mindennap, évről évre. A kertben valahogy eltűnhet az ember önmaga elől is, gondolta, mert a restség is bűn, erre jön ez az ember, és ráadásul vele akar beszélni. Üljön le, mondta neki kedvetlenül, aztán eszébe jutott, hogy nincs hová, vagy bemenjünk? Vida bácsi azt mondta, hogy neki mindegy, nem tartja ő fel sokáig a tiszteletes urat, csak meglátta, hogy kint van, és hirtelen eszébe jutott. Micsoda, kérdezte a pap rosszat sejtve.

A tiszteletes ismerte látásból Vida bácsit, egy időben gyakran megfordult a Görbe utcában, de ott az ilyen korú emberek majdnem mind egyformák, most azonban nem is az volt a fontos, hogy Vida bácsi melyik a többi közül, hanem hogy mondja már el, amit akar és menjen isten hírével. Majd ad neki egy bibliát, gondolta, de vajon minek? Mégiscsak jobb lenne, ha bemennénk, mondta neki, mert más nem jutott eszébe, de az öreg nem akart, ő csak azt akarta megkérdezni, hogy a tiszteletes szokott-e találkozni az Istennel? Meleg volt, alig lézengtek az utcán, a busz is később jön majd, az égen sehol egy felhő, és a levegő se rezzent. A pap megtörölte a homlokát, aztán óvatosan megkérdezte, ugye, most maga viccel? Nem viccelek én, méltatlankodott az öreg, nincs nekem most egy csepp viccelni való kedvem se, elhiheti. Ha rosszat kérdeztem, akkor tessék kiigazítani, hogy hogy megy ez akkor? Azt mondja, nem találkozik vele? Úgy gondolta, kérdezte a pap tapintatosan, hogy a Jóisten valahol itt lakik a környéken? Az öreg nem válaszolt, csak nézett maga elé, és úgy támaszkodott a biciklire, mintha attól tartana, hogy elesik. Nem részeg maga, bátyám, kérdezte a pap békülékenyen, menjünk be, ha rosszul érzi magát. Á, dehogy, mondta az öreg, és tényleg nem az ájulás kerülgette, sírt.

Egy falusi papnak meglehetősen egyhangú a szolgálat, a tiszteletes nem is emlékezett rá, hogy valami történt volna itt, azon kívül, hogy egyszer egy hosszú hajú fiatalember azzal a szokatlan hírrel állított be mezítláb, hogy ő Jézus Krisztus. A tiszteletes megkínálta lebbencslevessel, amit az vonakodás nélkül elfogadott, majd megkérdezte tőle, hogy melyik busszal érkezett. Később úgy vélte, Krisztussal mégis inkább a katolikus papnak kell törődni és kellő tisztelettel átirányította a másik parókiára. A mindig jelenvaló Hüsénének pedig kifejtette, hogy azért különös, hogy a Megváltó tanulóbérlettel közlekedik, a tizenöt órás buszra ugyanis csak azzal lehet felszállni. Özvegy Hüséné mindenes volt a lelkészházban, aki a papot jelenlétével többnyire az elmúlásra emlékeztette, valamint arra, hogy tulajdonképpen őt is feleségül vehetné, egyéb dolga nem is nagyon akadt. Most azonban se Hüséné, se lebbencs, ez az ember pedig az előbb azt állította, hogy a lova elveszett, a fia nagy kínban a halál szélén, ő pedig Istennel akar beszélni. Azóta csend van.

A tiszteletes később érezte csak, hogy zavarában nyitva maradt a szája, akkor pedig mondani kell valamit, borzasztó, bukott ki belőle a részvét, borzasztó. Hát az, mondta Vida bácsi már nyugodtabban, azért gondoltam, mikor megláttam magát, hogy egyszer már meg kellene mondani annak a valakinek, hogy nagyon nem jól van, amit csinál. Hát micsoda dolog az, kérem, ötödik éve meghalt a feleségem, na jó, beteg volt, akkor most a fiam, már évek óta, ráadásul a lovam is, hát nem loptam én soha, senkitől, nem raboltam, nem is öltem, akkor mi baja énvelem állandóan? Ha nem lesz meg a lovam, elvihet engem is, semmi vagyok anélkül, menni se bírok már rendesen, a biciklire fel se tudok ülni, csak tolom magam mellett, hogy legyen mire támaszkodni, akkor meg mi baja Vida Sándorral? A pap azzal próbálkozott, hogy azért ez nem olyan egyszerű, és hogy az Istenhez a hiten keresztül jut el az ember, de Vida bácsi már nem is nagyon figyelt, csak később szólalt meg, hogy akkor csak annyit mondjon meg neki, hogy piszokság volt. De nem, majd ő személyesen fogja neki megmondani, mert neki ebből már elege van. Ha nincs, nincs, ha van, akkor értsen belőle, és ő majd megtalálja a módját, ha kell, még a túlvilágon is. Megmondtam én a művezetőnek is kérem, mikor nem tetszett valami, folytatta, az ember csak tűr, de mindennek van határa.

Vida bácsi rendesen fel volt öltözve, tiszta nadrág, fehér ing, valami szandál a lábán, még meg is borotválkozott, a pap a beszédét is követhetőnek vélte, nem dadogott motyogva, mint a részegek, az egészben mégis volt valami háborodott, az idős tiszteletes néha úgy érezte, hogy szédül, később megkérdezte, mondja, az orvosnál volt már? Aztán jobbnak látta, ha elkíséri, hogy szabaduljon, mert már ott tartottak, hogy szárazság van, a nagy üst kilyukadt, és a tyúk se tojik rendesen. Hagyja itt a biciklit, biztatta az öreget, majd érte jön, de most siessünk, elviszem kocsival. Az öreg nehezen szállt be a Trabantba, és az orvos sem örült a dolognak, nem volt már rendelés, épp ezért sört ivott valami mással, aztán betette a táskájába azt a másik üveget. Mindig utálta, ha haldoklóhoz hívták, úgy emlékezett, hogy ő orvos. Ezek sose tanulnak meg délelőtt haldokolni, gondolta, de rögtön el is pirult szégyenében. Mehetünk, mondta aztán, és elfeküdt a hátsó ülésen.

A pap rosszul vezetett, de ezt rajta kívül csak azok sejtették, akik szemből jöttek, mögötte sose volt senki, most azonban alig volt forgalom, néhány biciklis, gyalogos támolygott a hőségtől, általában az út közepén. Az ablakok nyitva voltak, és ha kellett, akkor a tiszteletes nem dudált, hanem kiszólt, hogy legyen szíves! Később már az öreg is ki-kiszólt, aztán azt mondta, hogy mehetnének úgy is, hogy a lovat is megnéznék útközben. Most hogy maga is itt van, tán az Isten is megembereli magát.

A pap zavarban volt, aztán hátranézett, mit szól hozzá az orvos, de az nem szólt semmit, mert aludt. Az öreg pedig mutatta, merre forduljanak, és mire a tiszteletes feleszmélt, már ki is értek a faluból. Aztán mindenféle földutakon, dűlőkön autóztak sokáig, elszáradt, kiégett táblák között, repedezett ugaron, legelőn, de a lovat nem találták sehol. Bátyám, szólalt meg egyszer a pap, akkor én most visszafordulok, és hazaviszem magát a doktor úrral. Az öreg kifújta az orrát egy rongyba, aztán azt mondta, nem lehet már bízni az Istenben sem. Nem tudna valamit csinálni, kérdezte később, alig reménykedve. Mit, kérdezte a pap szelíden. Imádkozhatna legalább, mondta az öreg, a fiamért, a lovamért. Én nem tudok. De azt hiszem, már nem is fogok megtanulni soha. Látom már én, hogy az Istennél is úgy megy ez, mint máshol.

Később azt mondta, nem jó, ha most megfordulnak, emerre közelebb. Aztán szedtek egy útmenti fa alól valamennyi szilvát, arrébb egy kis zöld gyepet a tyúknak, bedobtak a kocsiba az útfélről egy nagy tököt, az álmatag orvost lassan elborította a takarmány, később fel is ébredt, akkor megálltak, hogy vizeljen. Messze van még, kérdezte ásítva, most már igen, akarta mondani a pap hervadtan, mert azt se tudta, hol járnak és miért, a benzin is fogytán, és egyáltalán, mit keres ő itt, a pusztaságban? Kiszállt Vida bácsi is, az üres határt kémlelte, aztán felnézett az égre, és azt mondta, ott van. Micsoda, kérdezte a pap, ő lóra gondolt, de nem látott semmit. A madár, mondta az öreg elgyengült hangon, én drága fiam. Tessék mondani, kérdezte sokára, kijár a lélek az emberből? Hogyhogy, kérdezte a pap. Mert akkor ott száll. Babona ez, mondta a tiszteletes elhűlve, mert már ő is látta, ott körözött az égbolton lomhán, sötéten. És most leszállt.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon