Konrád György

Nyomtatóbarát változat

940704. H. Több rezsimváltozást megértem, de az uralkodó felfogás körülöttem mindig azt éreztette, hogy a szó lehet bűnös és államellenes. Az angol rádió hallgatása gyerekkoromban bűn volt. Apámat kémnek gondolták, ami igen abszurd, mert naivan jámbor és törvénytisztelő ember volt. Az is bűnnek számított, ha világosság szűrődik ki az ablakon a sötétkék papírtábla szegélye mentén. Megálltunk kívül az utcán, és hiába, egy picurka fény kiszűrődött. Ki lakhat e mögött az ablak mögött? Csak nem egy álcázott kém, aki ezzel a fényjellel idecsalja a repülőerődöket?

Olyan közegben nőttünk fel, hogy az ember tudta magát gyanúsnak látni, tudta magát a hatóságok szemével nézni. Mindenki felfogta, hogy a szellemi önállóság veszélyes a testünkre, és hogy azért, ami önmagában jó, félni kell. Engem ellenségnek minősített négy magyar kormányzat, ez a legutóbbi, ez az imént elhaló is már hajlott erre, remélem, hogy a most következővel udvariasabb lesz a viszonyunk.

Költőbarátom ma húsz éve azt mondta, hogy őrült vagyok, kutatókollégám azt, hogy autodestruktív, művészbarátom szerint a kimondás tautológia. Ha egy kimondót lecsuknak, odatenni az aláírásodat a többieké, keveseké alá, az is tautológia, tehát kerülendő. „Hívjál fel egyszer”, mondtam a finom rendezőnek, „majd ha megőrültem”, mondta, nevetett és átölelt.

Válaszképpen bennem is volt valami enyhe megvetés a lehetséges iránt: ami nem tilos, az alkalmazkodó. Miért nem látszik a papíron, amiről ez baráti körben folyton beszél? Az ügyes nem éri be azzal, hogy a léte engedélyezve van, szeretné, ha erkölcsi atlétának is tartanák. A lehetségesek egyfolytában benne éltek az irodalompolitikában, a masinériában, gonosz történeteik voltak a főnökeikről, elhatárolták magukat az állásuktól, de tudták, mit kell, és mit nem szabad tenni ahhoz, hogy lehetségesek maradjanak.

---

A kéziratot elvehetik, a kézirat veszendő, ennélfogva biztosítani kell magunkat. Kaparásztam a szenes- és fáskamrában, három plasztikzacskóba csomagolva betúrtam minden este Csobánkán a készülő munkát a szén alá. Amíg ott vagyok, nem jönnek, ha bejövök a városba, ellophatják, hírlett, hogy innen-onnan eltűntek kéziratok. Kunderának nyolc füzetét ellopták Rennes-ben, a harmincadik emeletről, a fiókjából, ott volt mellette a pénze, az nem kellett, csak a noteszek.

A zárt rendszer arra épült, hogy csak olyan hír menjen ki belőle, amit magára nézve kedvezőnek gondolt. A szocializmus alapja egy hiedelem volt, méghozzá az önkéntes együttműködés hiedelme: az hogy az emberek az önzésüket alárendelik valami magasabb, hozzájuk képest transzcendens értéknek, a szocialista hazának, és ez a hiedelem nagy áldozatokra képesíti őket. A valóság a kapitalizmus a maga keménységével és a maga látens etoszával.

Felül a szocialista retorika az áldozatról, a jövőről, alul az ember, aki azt számolja, hogy kereshetne egy kicsivel többet, tehát a látens kapitalista ember, aki a piacon mind jobb helyzetet keres magának, drágábban akarja magát eladni, és szereti, ha kapós. Ebből a szocialista retorikából kijönni nyers önzést jelent, és valami bosszús tiltakozást az altruista beszéd ellen.

Nem fog elmúlni az álmodozás a jó emberek jó világáról, nem szűnnek meg képzelődni a képzelődők, és a szervezett vagányok mindig azt fogják mondani: figyelj, mi vagyunk a jó emberek, ez itt egy remek kis világ, és még jobb lesz, ha ránk hallgattok, és most ideiglenesen lemondtak mindarról, amiről mi nem mondunk le.

---

Ha lehetségesek tilos mondatok, akkor azok fölértékelődnek, és minden áldozatot megérdemelnek. Azt gondoltuk, hogy lehet élni olyan lakásokban, amelyekben a feleségeddel kis cédulákon levelezel, és azokra írod azt, ami fontos, majd azokat nyomban elégeted, vagy bedobod a vécébe.

Ki az az ártatlan személy, akire nem gondolnak, akire rábízhatnád? De nem, mégsem, nem sodorhatod bajba. Ha sodortad, akkor rettenetes. Folyton mérkőzés, ki a ravaszabb? Virágnyelven beszélni, kódszavakat használni. Hallhatják a szerelmi sóhajt, hallhatják a nézeteidet, de hogy ki-hol-mikor, azt nem.

És jönnek a szarvashibák: otthagyod az egyetlen példányt az aluljáróban, miközben telefonozol annak, akit figyelmeztetnek, hogy rossz társaságba keveredett. A táskát, amiben az egyetlen összerendezett példány van, a lábad mellett tartod. Igen, most találkozhatsz vele, és te mégy, a táska pedig marad. Órák múlva az aluljáró egyenruhás alkalmazottja kéri a személyi igazolványodat, mert igen, valaki megtalálta és becsületesen leadta, de most bizonyítani kell, hogy a tiéd, és akkor már belenéz. Mennyi szó, úristen mennyi szó! Miféle szavak ezek, mondja, kérem? Engedélyezett dolgok ezek? Meleg van, lusta, visszatolja a papírokat a táskába, átadja, nem keresi a bajt.

Új, jobb rejtekhelyet találtam, mutatom a feleségemnek. A fiam kihuzigálja az eldugottat. Te jó isten! Keressünk valami biztosabb helyet. Barátunknál házkutatást tartottak, mindent elvittek, szegény, a pszichoanalitikusának mindent elmesélt, az meg továbbmesélte a kellemes cukrászdában egy csinos, fiatal, civil ruhás tisztnek.

Diktálom a szövegemet, a gépírónő elmeséli, hogy a barátja kifáradt a gumibotos verekedésben előző nap, március tizenötödikén, nem tudtam, hogy ki a barátja, hát akkor mára ennyi elég.

Kiengedtek Nyugatra egy évre, de a minisztérium által jóvá nem hagyott és a titkos ügykezelés pecsétjével el nem látott kéziratot a vámrendelkezések folytán nem vihettem, márpedig én, a grafomán, bőröndnyi jegyzetet akartam vinni. Baráti kultúrattasék, másodtitkárok vállalkoztak néha, jelezték, hogy nem volna szabad ezt tenniük.

Hozta-vitte a papírral teli bőröndöt E. B., csak az a biztos, akinek diplomataútlevele van, mert a civiltől elvehetik, fél, meglátni rajta, és ha elveszik tőle, akkor tudni fogja, hogy gyanakszom rá, és mert nem bírok nem gyanakodni arra, hogy legalábbis megijedt, elhidegülünk egymástól. Az sem kellemes, ha elutasításnak teszed ki magad. Az sem célirányos, ha igénybe veszed a fölajánlott szívességet, mert esetleg éppen ez a dolga. Esetleg csak a téglák járnak hozzád, mert a rendesek elmaradtak.

Kellően összecsomagolni, még nem volt kazetta, lemez, még nem volt fax és modem, az antik hetvenes években vagyunk, még a papírkorszakban, a papír viszont zizeg, a kézirat terjedelmes, ha meg picurka betűkkel írsz mindent egy zsebfüzetbe, akkor egyszer csak abbahagyod ezt, mert megalázó ez az összekucorodás picikére. És aztán már nem vigyázol, csak egy van, vigyék, írtál eleget, majd írsz másikat, ha nem vágják le a kezedet, a fejedet, jönnek a szavak.

---

Akkor, húsz éve, Csobánkán a kertben egy márvány sírkő-asztalon írtam, most hatvanegy éves koromban valójában ugyanazt folytatom, ezúttal egy diófaasztalon kint a kertben. Akkor is az volt a bajom, hogy nyáron, délelőtt, odatűzött a nap, én meg még a szalmakalap kommoditását sem találtam még fel. Hurcolkodhatunk ki-be. Az egyszerű eszközök közül még nekem a tálca használata is magas, poharat, üveget a hónom alatt cirkuszi ügyességgel viszek be, malacmód ujjamat bedugva a poharakba. Nem volt más hátra, mint betakarodni a kő és vályog házba.

Visszavágytam az újfalusi filagóriába, meg az erdélyi nagy fateraszokra a havasokban, ahonnan néztem az erdőből kitámolygó kísérteteket, övig érő fehér és fekete szakállakat, és egy kislányt, aki elöl táncolt, és amikor a közelembe, a terasz elé ért, akkor előrehajolt, és mind a két szemét kifordította: a fehérje előrecsusszant, mint két tojás vagy mint két nedves pingponglabda. Aztán megkérdezte, hogy visszafordítsa-e, kértem, hogy tegye, helyrerakta a szemét és mosolygott. Kértem anyámat, hogy vegye meg a szamócát tőlük, a lány kérdezte, hogy jöjjön-e máskor is, és hogy megismerem-e, ha megint jön. Ostobán néztem azt a tizenkét éves lányt, én öt lehettem. Hogy lehetséges az, hogy én őt ne ismerném megint meg!? Egyszer kiugrott az erdőből, ketten ültünk akkor éppen Frank Gyuri unokabátyámmal a kis hosszú sörényű, mandula színű hegyi lovon, és én őt azonnal megismertem.

„Hova mentek?” kérdezte. „Gyere te is”, mondta Gyuri, aki nagy barátja volt a lónak és minden állatnak. Gyuri úgy találta, hogy Pindur, a ló mind a hármunkat elbír. Elémült Rica, a testhelyzet adta, hogy átkaroljam, és a derekába kapaszkodjam. Gombaszaga volt, mondta, hogy van eladó, gyűjtött egy kötényre valót. Olcsón adja a mamának. Mondjam csak, mért nem mosolyog őrá is olyan kedvesen a mamám, mint más gyerekekre. Fél tőle? Én is félek? Mikor megnyugtattam, hogy nem, hirtelen hátrafordult kifordított szemmel, és rikácsolt, „nem félsz? nem félsz?” Féltem, és szorítottam az alsótestét, az nem volt képes ilyen színváltozásokra. Átkeltünk egy patakon, megérkeztünk egy gömbölyded fennsíkra, amelyen vadászles állt középen, ott legelt és ivott a ló, ott feküdtünk hanyatt, és néztük a távoli sötét fenyvest és a még délelőtt is foszladozó holdat. Rica hátat fordított nekem, és azt javasolta Gyurinak, aki igen szép volt, hogy oldalt fektessék egymással szembe az arcukat, és úgy közelítsék egymáshoz nagyon lassan, hogy közben egyikük se hunyja be a szemét. Kapsz egy csókot, ha nem hunyod be közben, közeledtek, egyszer csak Rica vijjogott, Gyurinak pedig megrebbent a szeme, nem kapott semmit. Aztán nem tudom, hogy mi lett Ricával, mert többet nem jártam a havasokban. Gyurival tudom, hogy mi lett, szép, nagy fiú lett, a szelídségét megőrizte, nem rugdalta, paskolta a disznók fenekét, mint az apja, nem csapott oda ostorral a lónak, mint az apja, ellenben elhessegette róla a bögölyt. Pista bácsi, az apa állt felgyűrt nadrágszárral a patakban, hogy pisztrángot fogjon, amelyet este roston fog megsütni, inkább moldvai mint mezőségi fehér bor kíséretében. A demizson elmaradhatatlan volt az apától, a vadászles is megismerte az ő súlyát, „képes egy őzet meglőni”, suttogta az apjáról Gyuri. Ez a vadember Auschwitzban rögtön a gázba küldetett, a pocakja nem ígért fürge munkaerőt, Gyuri munkára alkalmasnak ítéltetett, tífuszban halt meg Mauthausenben, már a felszabadulás után.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy dicsérjem az olyan faépületeket, amelyek bár a kertben állnak, és oldalt nyitva vannak, de mégis árnyékot vetnek ránk, és lehetővé teszik, hogy a terméskőbástya sarkában cseréptető alatt, a háztól mintegy hatvan méternyire, csak néhány cikázó bogártól zavartatva békére leljen a nyugdíjas a sarokban. Csobánkán is a békét kerestem, lám, a vágyak teljesülnek: megvan a kertben az árnyék, süt a nap, remegnek a levelek. Telefon itt el nem ér, senki sem mondja, hogy szerezzek pénzt a vállalkozásához, vagy hogy menjek Európáról beszélni, vagy hogy beszéljek, amiről akarok, ami megtisztelő, de én ezen a padon a nyilvános nemlétet igényelem, és engedélyezem is magamnak. Hiedelemtől űzve nem megyek el ebből a sarokból. Körülöttem vér nem folyik, senki sem tart fegyvert a másikra, csak a kő lesz kövesebb, az ég egesebb, a halál pedig esélyesebb.

• Mentőakció