Skip to main content

Felvonulás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kedves olvasóm, te szeretsz zászlók alá állni és egy irányban vonulni.

Ugyanazon a Hősök terén, ahol mostanában piros-fehér-zöld zászlók alatt szoktál gyülekezni és meghatódni, esetleg Mária-himnuszt énekelni, alig néhány évvel ezelőtt ugyanilyen nagy számban gyűltél össze vörös zászlók alatt, és Mária-himnusz helyett munkásmozgalmi dalokat énekeltél.

Május elseje volt, 1970-et írtunk, és mivel te már nem emlékszel rá, elmondom, hogy akkoriban ezt a tavaszünnepet a munkásosztály nemzetközi ünnepének nevezték. A munkásosztály ilyenkor kora reggel a Ligettel szemközti utcákban gyülekezett, de ott még nem lehetett sört kapni. Ott általában azokat a transzparensekre festett, spontán és tömör jelszavakat osztogatták, amelyeket a munkásosztálynak valahogy sohasem sikerült spontánul és tömören bemagolnia, ezért aztán táblákon cipeltették vele, és hangszórón harsogták a fülébe. A munkásosztály gyermekei lufit kaptak, a megbízhatóbb kamaszok pedig az ország éppen aktuális vezetőinek arcképét, mely arcképek között mindig ott volt a munkásosztály közkedvelt Jani bácsijának képe, akiről még a káromkodósabbja is gyakran nyilatkozta a TV-Híradónak: „addig jó nekünk, amíg a Jani bácsi van!” (Ami osztályharcos álláspontnak kissé ingatag ugyan, de tökéletesen beleillett a „legvidámabb barakk” hangulatába: „így még mindig jobb, mint ha még rosszabb lenne”.)

Miután a munkásosztály képviseletében pirospozsgás arccal átvetted a lufit, transzparenst, arcképet, vagy ha nagyon jól viselkedtél, a zászlót, megindultál, kedves olvasóm, a Hősök tere felé, és minél közelebb kerültél hozzá, annál hangosabban bömbölték a füledbe a hangszórókon keresztül az öblögető, kiszuperált operaénekesek azokat a mozgalminak nevezett dalokat, amelyeknek így, hangszórón át, már édeskevés közük volt bármiféle mozgalomhoz, sőt már dalnak is alig voltak nevezhetők, még leginkább verekedő gyerekek üvöltésére emlékeztettek, csak nem volt bennük annyi élet.

Ezután, kedves olvasóm, befordultál a térre, és semmi sem volt képes visszatartani benned ama lelkes integetés vágyát, amellyel a tribünön toporgó, vigyorgó szürkéket köszöntötted, akik mindig férfiak voltak (már amennyire), mindig kopaszodtak, mindig jóságos arcot vágtak, és akiktől ezekben a pillanatokban mindig meghatódtál, és efféléket gondoltál róluk: „Hát igen, persze, nem tökéletesek, de mégis: ők a mi vezetőink, és lám, milyen szerények, nem fáradnak bele az integetésbe, pedig ott kell állniuk szegényeknek egész délelőtt, hiába, nehéz és felelős munka a politikusoké, és nézd csak, Józsi, idenézett!!! Látod, nekünk integet, direkt nekünk!!!! Katikám, integess a Jani bácsinak!!!!! Nézd csak, milyen emberi arcuk van! Két szemük van nekik is, két fülük, akárcsak nekünk, és nézd, egy orruk van, nem kettő, és egyetlen szájuk, pedig mennyi okosságot kell összebeszélniük szegényeknek azzal az egyetlen szájukkal, éljen, éljen!!!”

És már harsogtál is önszántadból, kedves olvasóm, kezdtek bosszantani a hangszórók, mert lelkesültségedben szeretted volna a te saját, külön jelszavadat odakiabálni, például, hogy „Éljen a párt!”, vagy valami effélét, és ehelyett azt kellett hallgatnod, hogy „Éljen a szocializmust építő népek örök és megbonthatatlan barátsága!” Ezt az „örök és megbonthatatlant” nagyon szerették, barátság nem is lehetett más, mint örök és megbonthatatlan.

Ekképpen zajlottál tehát pirospozsgásan integetvén akkor is, amikor én, néhány barátommal, 1970-ben, nyakbanülős korom óta először és utoljára, részt vettem a te május elsejei felvonulhatnékodon.

Ijesztően néztél ki, ezt előre kell bocsátanom. Lógott a sörhasad, és visszeres volt a lábad, az izzadtságtól szétkenődött a rúzs a szempilládon, kipukkadt jelszavakon és lufikon tapostál elnyűtt, formátlan cipőben. Mindezt azért láttam ilyen jól, mert szembejöttél az Andrássy úton, amit te egyébként akkoriban, illedelmes kisfiú módjára, Népköztársaság útjának neveztél.

Szembejöttél tehát a Hősök tere felől, pedig az Andrássy út úgy van megtervezve, hogy azon kifelé, a Liget felé kéne áramlani, és ott szétoszolva, más utakon térni vissza a város belsejébe. De te, kedves olvasóm, évtizedeken át képes voltál ezt a gyönyörű sugárutat is fordítva használni. Jöttél tehát, és ijesztő voltál tehát. És elképedt arccal néztél minket. Mi ugyanis, talán tízen, fiúk, lányok vegyesen, veled szemben vonultunk. Abba az irányba tartottunk tehát, amely irányba szerintem az Andrássy úton menni érdemes. És egyetlen transzparenst cipeltünk, némán, elszántan, riadt bátorsággal. Azon a transzparensen pedig ez volt a fölirat:

„Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.”

Ott mentünk tehát, és te nem értettél minket. Tulajdonképpen kész csoda, hogy nem vertél agyba-főbe. Persze az ilyesmit akkoriban még a rendőrségre bíztad, de, talán éppen a te jólneveltségednek hála, egyetlen rendőrt sem lehetett látni az egész Andrássy úton (legalábbis egyenruhásat nem). Te, kedves olvasóm, jobban vigyáztál akkoriban saját illedelmes viselkedésedre, mint a rendőrök.

Nem értettél tehát minket, és ezen voltaképp nincs is miért csodálkoznunk. Mi se nagyon értettük magunkat. Ha bárki megkérdezte volna tőlünk, mit is akarunk, biztos, hogy csak igen homályosan tudtunk volna válaszolni. Az sokkal világosabb volt, hogy mit nem akarunk: nem akartuk azt a világot, amelyben te, kedves olvasóm, oly boldogan vonulásztál.

Ott mentünk tehát az Andrássy úton, és lépésről lépésre értelmetlenebbnek éreztük ezt a mi parányi kis akciónkat. Ezt persze nehezen vallottuk be egymásnak. Dacosan néztünk előre, tömörültünk, hogy kevésbé féljünk, egymás kezéből vettük át egyszem transzparensünket, hogy ezzel is kifejezzük összetartozásunkat. Te pedig jöttél szemben, és még csak ki sem nevettél! Ha megteszed, könnyebb lett volna őriznünk a dac lendületét. És a rendőrök sem jöttek. Mintha egyszerűen nem is léteztünk volna. És ha a számarányokat tekintjük, bizony, kedves olvasóm, te legalább tízezerszer annyian voltál.

Kész megváltás volt a Hősök terén elakadni. Olyan tömegben jöttél, hogy nem tudtunk továbbmenni. Szinte hálásak voltunk neked. Volt miért fölhagynunk ezzel a céltalan cirkusszal. Hazatértünk, mint a vert sereg, amelynek végre nem kell tovább harcolnia.

De ahogy mostanában elnézlek, amint nyakukon kidagadó erekkel kiabáló szónokoknak tapsolsz, néha kedvem támad fölírni egy transzparensre:

„Ahol a szabadság a rend…”

Márpedig a végtelent mindenki csak más irányban találhatja meg. Ha túl sokan keresik egy irányban, valahogy mindig elvész.

(1990)





































Aktuális lapszám

Beszélő

Kedves Olvasók!

Szomorú bejelentéssel tartozunk: a Beszélő 2012. decemberi nyomtatott száma lesz egyelőre az utolsó a sorban. Ezzel 31 éves korszak zárul le a lap történetében, talán nem véglegesen. Az elmúlt két év egyre növekvő bizonytalansága, a pénzhiány, a finanszírozás ellehetetlenülése, a csökkenő példányszám láttán úgy éreztük, felelőtlenség volna belevágni úgy a következő évbe, hogy még a mostaninál is kevésbé tudjuk garantálni a lap rendszeres megjelenését.

E-kikötő

1. Bevezetés1

Az 1990. évi választások működésbe hozták a harmadik köztársaság alkotmányos gépezetét. A 2010. évi választások szabad kezet adtak a gépezet szétveréséhez.

Hogyan kerülhetett sor a köztársaság lerombolására húsz évvel a létrehozása után? Önként kínálkozik, s a baloldalon sokakat vonz egy egyszerű válasz. Ami 2010 májusa után történt, csupán betetőzte a jobboldal két évtizedes törekvéseit. Amikor kormányon volt, a jobboldal mindig az ellenzék marginalizálására, amikor ellenzékbe szorult, mindig a kormány megbénítására törekedett. Önmagát mindig is az ország természetes vezetőjének, a baloldalt mindig is hatalombitorlók gyülekezetének tekintette; az 1989-es alkotmánnyal soha nem azonosult.

Blogok

A trafikpályázatok ügyében ne törődjünk a politikusok kijelentéseivel. Miként figyelmen kívül hagyhatjuk a vesztesek (sértettek) kijelentéseit is. Előbbiek azt állították, hogy a koncessziós pályázatok a lehető legszabályosabban zajlottak, utóbbiak állítása szerint a fideszes rokonok, haverok, köznapi megnevezéssel csókosok nyerték a legjobb pályázatokat. Első közelítésben fogadjuk el...