Furcsa érzéssel kezdek neki ennek az írásnak. Amikor barátaimmal a „nőkérdésről” beszélgetünk, és szóvá teszem hátrányos helyzetünket, azt, hogy egy nőnek hússzor annyit kell produkálnia, mint férfitársainak, hogy komolyan vegyék, elismerjék, mindig ugyanazt tapasztalom: elmosolyodnak, és ellágyult hangon azt mondják: „Ó, ti nők, milyen drágák, kedvesek vagytok, milyen üres lenne az életünk nélkületek!…”
A dolog hárítása része annak a jórészt tudattalan mechanizmusnak, amellyel a férfitársadalom nemünk helyét kijelöli a világban. Nyugodtan beszélhetünk kirekesztő mechanizmusról is, melynek lényege, hogy a társadalmi élet meghatározó területein – a politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, a tudományban – egy kimondatlan, láthatatlan, de eredményében mindkét fél számára nagyon is érzékelhető numerus clausus érvényesül (TGM szerint ez átlagban kb. 10%). Erejének forrása hangsúlyozottan tudattalansága – a lelkek mélyének makacs beidegződéseiről van szó, amiket csak nagy önreflexióval és empátiával lehet felszínre hozni, megfogalmazni. És csak így lehet lassan, nagyon lassan megváltoztatni.
A férfiak korlátozzák az általuk uralt területekre bebocsájtott nők arányát, és a belépést feltételekhez kötik. Többévi megfigyelés alapján úgy látom, hogy a sikerre vágyó nőnek két dologról kell lemondania: a „nőies” magatartásról – nem érvelhet egy tudományos vitán megérzéseivel, nem fakadhat sírva egy politikai tárgyaláson, nem sajnálhatja meg üzleti konkurensét –, és a tabudöntögetésről, a gyökeresen új gondolatok megfogalmazásáról.
A férfiak kiválasztási-kirekesztési módszerei sokrétűek. Az egyik az infantilizálás vagy a női teljesítmény agyonhallgatása. A másik a szociálpszichológiából ismert „kettős kötés” csapdája, amikor bárhogyan viselkedik valaki, mindenképpen megbüntetik: ha „nőiesen”, akkor azért, mert öntudatlanul is olyan értékeket, normákat jelenítene meg a férfiak uralta világban, melyet azok legfeljebb magánszférájukban képesek befogadni. A „férfias” fellépés viszont disszonáns volta miatt kerül elutasításra – a kívánatos magatartás semleges nemű. Természetesen ilyet csak nagyon kevesek képesek megvalósítani, ezért a nőkkel valami baj mindig van. Már csak azért is, mert a lehetetlennel próbálkoznak – a többség a csapda kikerülése helyett alkalmazkodni próbál hozzá, és ebből születik aztán a legdisszonánsabb eredmény: az a nő, aki egyszerre akarja magáról sugározni női és „férfiúi” mivoltát. Emlékezzünk vissza Petrasovics Annára, aki többek között ebbe bukott bele: nagyméretű csüngő fülbevalói nőiségét, szemüvege és hátrafésült haja férfiasságát volt hivatott reprezentálni.
Végül a harmadik módszer a nők versenyeztetése – és ez számukra a talán legvonzóbb csapda. A férfiaknál látszólag meghittebb női barátságok ellenére a nők csak igen kevéssé képesek szolidárisak lenni egymással. Nem függetlenül attól, hogy míg a férfiak inkább a formális, a nők inkább az informális világban mozognak otthonosan, a női rivalizálás kifinomult eszközökkel folyik, gyakran szinte észrevehetetlen – de annál kíméletlenebb.
A sikeres nő gyakran nagyobb elutasítással, ellenszenvvel találkozik nőtársai körében, mint a férfiak világában. Nemcsak a numerus clausus miatt, hanem mert az általa felmutatott magatartásminta számukra jelenti a keményebb kihívást – ellene szegül a „női sorsról” szóló önideológiáknak.
A nők sajátos érdekei a magyar közéletben nem vagy csak igen gyengén artikulálódnak. Nemcsak a férfivilág ellenállása miatt. A befutott nők örülnek, hogy befogadták őket, nem vállalnak közösséget kevésbé sikeres társaikkal, és néhány kivételtől eltekintve (elsősorban Neményi Mária munkásságára gondolok), azért sem vállalják fel a női érdekek megfogalmazását, mert attól tartanak, hogy indítékaikat félreértelmezik: azt gondolják róluk, hogy magukat nem tartják elég sikeresnek.
A rendkívül tarka képet mutató nyugati feminizmus két szélső irányzata szerint egyfelől a nők semmiben sem hasonlítanak a férfiakra, tőlük tökéletesen különböző – jobb – szubsztanciát testesítenek meg, másfelől a nők és a férfiak között semminemű különbség nincs, és aki ilyet keres és feltételez, az rasszista.
Nem lenne jó, ha a Magyarországon lassan kibontakozó nőmozgalom ilyen szélsőséges irányokba haladna. Vannak közös vonásaink a férfiakkal, hasonlítunk hozzájuk, meg különbözünk is tőlük – és a szó legnemesebb értelmében sikeres (egyelőre nagyon ritka) női stratégia éppen e kettősség szerves megjelenítésére épít: Kéthly Anna az anyaszerepet politikai rangra emelve vált a szociáldemokrata mozgalom vezéralakjává; vagy a jelenkorból idézzük a nagy magyar szociológust, Losonczi Ágnest, aki kivételes beleérző képességét gazdag tárgyi tudással képes ötvözni, és ezzel tudományágának talán legmaradandóbb műveit hozta létre.
Férfiak és nők együttes akarása kell ahhoz, hogy ez a fajta női siker ne pusztán kivétel legyen. Hogy férfiak és nők egymás társai lehessenek.
- Mentőakció [6]