Gyurgyák János

Nyomtatóbarát változat

(A Beszélő mint jelkép) Annak, ami a Beszélővel történt, illetve történik, szimbólumértéke van számomra. Paradox helyzet, hogy a Beszélő, amely túlélte Kádárt és Aczélt, Andrásfalvyt és Feketét, most Fodor és Török (nomen est omen) alatt szűnik meg, pontosabban fogalmazva, szembe kell néznie a megszűnés veszélyével, még finomabban fogalmazva, némi óhajjal fűszerezve: csak nagy nehézségekkel sikerülhet elkerülni a bukást. A kettős lelkületű Beszélő egyik „lelke” most számomra érdektelen, azaz az a probléma, hogy vajon lehet-e egy párttal együtt lélegző hetilapot eladni a nagyközönségnek, s vajon keverhető-e egy párt belső nyilvánossága a tágabbal. A Beszélő számomra mindenekelőtt kulturális lap, amelynek politikai írásai – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen a „kemény mag” és Tölgyessy doktor hadakozása volt – kiestek az emlékezetemből, de nem így a Beszélő mint kulturális lap: az Endreffy Zoltánnal készült interjú, nem is beszélve Réz úr interjújáról, Komoróczy és Tamás Gáspár Miklós esszéi és nagyesszéi (nem tudom, észrevették-e, hogy az igazi esszé arról is megismerszik, hogy a könnyen romló politikai üzenetet a másik üzenet mindig túléli) stb. stb. Egy szó mint száz, jelképesnek érzem, hogy a kultúrpolitika felső régióit megszálló és/vagy visszafoglaló szabad demokrata politikusoknak szembe kell nézniük azzal a nem várt problémával, hogy akár saját kulturális lapjuk is megszűnhet. Elképzelhetik, hogy akkor hogyan áll a többi kulturális lap dolga!

(Az Ó utcai ház mint jelkép) Ha szabad profán hasonlattal élnem, akkor a magyar kultúra helyzete emlékeztet engem a leomlott Ó utcai házra. Arra, amelynek áll a homlokzata, sőt még a díszek is hiánytalanul megmaradtak, az ablakokban ép az üveg, csak a muskátli hiányzik a párkányról. Az épület kívülről teljességgel alkalmas arra, hogy megcsodáljuk, himnuszt zengjünk a magyar kulturális tradíció folytonosságáról, sőt külföldi vendégeket vigyünk a házhoz, mivel más dicsekednivalónk már alig akad. De tessék csak bemenni a kapun, s belülről is megnézni a házat. Ott fognak csak csodát látni, ugyanis belül nincs semmi, csak néhány magánőrült, a kultúra „szolgálatába” beleőszült pizsamás veti hátát a falnak, hogy a csodával határos módon megmenekült homlokzat le ne omoljon. A fizika törvényei szerint két dolog történhet: vagy leomlik a homlokzat, s majd ha egy-két évtized múlva kerül rá pénz, újraépítik a házat (azt az esetet a fizika nem ismeri, így hát én sem vesztegetném a szót rá, hogy az egészet eladják egy külföldi befektetőnek), vagy megőrizve a díszes homlokzatot, felhúznak mögé egy „reálisan létező” épületet. Ez a szabad demokraták dilemmája.

(Másodlagos frissességű áru) A szabad demokratáknak – látható módon – nagyon kellett a kultúra irányítása. De nem vagyok biztos abban, hogy tisztában voltak (vannak!) azzal, hogy mit is vásároltak. Bizony mondom nektek, az áru csak másodlagos frissességű. Aki ismerte a piacot, az már régen tudhatta, hogy a termék – tisztesség ne essék szólván – penészes (ezt jó néhányan nemes penésznek vagy patinának hiszik). Előbb csak a Balázs Béla Stúdió, a Libri, a Művész Színház, de jön majd a többi is.

(Etessük-e kézből az értelmiséget?) Azt állítom tehát, hogy a színház, a film, a zene, a könyv- és folyóirat-kiadás stb. terén óriási válság, csődhelyzetek sora előtt állunk. Ez persze nem az MSZP–SZDSZ-koalíció miatt alakult így, hanem egyszerűen az eddigi kultúrpolitika (a negyven plusz négy év, ahogy mondani szokás) elhalasztott döntéseinek ez lett a következménye. Az eddigi struktúra összeomlóban, az új körvonalai pedig alig-alig látszanak. Az értelmiség „kézből etetésének” forrásai beszűkültek, bár nyilván az új kulturális kormányzat is próbálkozni fog ezzel a módszerrel (minden kormányzat először ezzel próbálkozik!). A vitathatatlan forráshiányos, tőkeszegény helyzet persze együtt jár (ahogy az már lenni szokott) a kontraproduktivitással, a túlelosztással. Vessünk ki a kultúrára újabb büntetőadókat (magasabb áfa, kulturális járulék stb.), tiltakozás úgyse lesz, a bejövő pénz egy részét (a másikkal mi lesz uraim?) pedig nagylelkűen osszuk szét konc gyanánt a marakodó felek között. A probléma csak az, hogy időközben túl sokan lettek a marakodók (s a baj nem jár egyedül, majdnem valamennyien koalíciós szavazók).

(Sto gyélaty?) Nyilván nem ennek a rövid írásnak (a szerzőről már nem is beszélve!) a feladata a hogyan tovább kérdésének felvázolása. Mégis úgy érzem, hogy a nyilvánvaló kényszerhelyzetnek van pozitív hozadéka is: a struktúraváltás a magyar kultúrában immár – akár akarjuk, akár nem – megkerülhetetlen. Az eddigi hol népszerű, hol népszerűtlen üres lózungok („a piac majd megoldja”, „nem engedjük be az elefántot a porcelánboltba”, „a spontán folyamatok elsődlegessége”, „nincs szükség kultúrpolitikára” stb. stb.) nem működnek. Valami újat kell kitalálni. Kedves szabad demokraták: Hic Rhodus, hic salta!

(Úgy kellett, káposztának hús kellett?) Sokan persze örülnek ennek a helyzetnek (bizony ám, még a koalíciós partnerek között is!). Nem tartozom sem előbbiek, sem utóbbiak közé. Mint ahogy Andrásfalvy jóindulatú szerencsétlenkedései és balfogásai, Fekete nem annyira jóindulatú, hisztérikus „rapid megoldásai” és szakmailag megalapozatlan tenni akarása idején is úgy éreztem, a kultúra más, mint a politika. Nem lehet a kultúrát a politikának kiszolgáltatni, s életveszélyes játékba kezd az, aki politikai sakkjátszmáit ezen a területen játssza. A politikában jönnek ilyenek is, meg olyanok is: a magyar kultúra marad.

(Mese egy kulturális lobbystáról, avagy utóirat) Aki úgy értelmezi ezt az írást, hogy egy kulturális lobbysta megkezdte „évi rendes sirámait” a forrásokért, azt nem próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről. Talán csak két szempontot ajánlok a figyelmébe. 1990-ben úgy láttam, hogy a Kádár-korszakbeli értelmiségi siránkozásnak egyszer s mindenkorra véget kell vetni. A siránkozásnak mint a kibeszélés egyik fajtájának csak akkor van értelme, ha a viszonyokat alapvetően nem lehet megváltoztatni, s 1990-ben valóban úgy látszott, hogy végre „miénk az ország, magunknak építjük”. A sirámok helyett jöjjön a tett. Azóta nem panaszkodtam. Arra, hogy most mégis ezt teszem, csak egy indok hozható fel: a bajt óriásinak érzem. Erről nem lehet tovább hallgatni, ezt nem lehet csak úgy elfedni! Lépéskényszerben vagyunk. Az új struktúra ma még kialakítható.

• Mentőakció