Skip to main content

Most semmi új

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Amikor úgy szoktam mesélni, a beszélőket nem szerettem, a léleknek gyötrelme volt csak, mit lehet azzal az öt perccel kezdeni, az igaz, de csak féligazság. Sokszor elmondtam már a dolgot, nem tudok róla semmi újat mondani. Az életem kisszámú szerencsés lépéseinek egyike volt az:

„Ha most leteszem az államigazgatási vizsgát, okoskodtam magamban” – és ezt is mindig így mesélem, réges-rég lecsiszolódott már az elbeszélés –, „amihez két kötet telefonkönyvet kellett volna bevágni, s utána fölakasztanak a végén, akkor tényleg csak magamra vethetek.”

Vizsgahalasztást kértem, először és utoljára életemben. Kaptam magam, leutaztam Lellére, Zsindelyékhez.

„Föl sem akasztottak, de vizsgáznom se kellett” – szoktam mesélni. A vizsgahalasztás végérvényesnek bizonyult, az államigazgatási vizsgát később sem kellett letennem.

Úgy képzeltem, ki tudja, mért, lesz még a Balatonon két hetem.

Amikor elindultam a Délibe, a nagymamám keresztet rajzolt a homlokomra. Hogy láttuk-e még egymást, ő engem, én meg őt? Tulajdonképpen nem találkoztunk soha többé, ha azt az ötperces beszélőt nem számítom.

A két hétből semmi sem lett, másnap hajnalban jöttek értem. Fölhoztak a Fő utcára. Aztán a tárgyalás, és így tovább; egyszer bejöhetett beszélőre a nagymamám is. Még Vácra, azt hiszem, de meglehet, már Márianosztra volt.

Egy ilyen fekete szemű kis hölgy volt, egy ilyen sugárzása volt. Gondolom, nem sokat beszéltünk, azt az öt percet is kihasználatlanul hagytuk, álltunk, és néztük egymást. Kímélték volna, de hiába.

Hogy agyvérzése volt, szokás szerint eltitkolták előlem. Azt, hogy valami baj van, magától is tudja persze az ember. Amikor hazajöttem, már csak úgy feküdt az ágyban. Azt hitte, a fiai vagyok, az ikrek, ott vagyunk mind a ketten az ágya alatt.

Az ikrek ugyanis még ’47-ben kimentek Amerikába, egyetemi tanárok lettek Princeton-ban. A Queen Maryn mentek, az volt talán a nagy hajó utolsó útja. De 1958 decemberében a nagymamám már úgy tudta, lezuhantunk repülővel, úgy kerültünk oda a betegágya alá.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon