Amikor úgy szoktam mesélni, a beszélőket nem szerettem, a léleknek gyötrelme volt csak, mit lehet azzal az öt perccel kezdeni, az igaz, de csak féligazság. Sokszor elmondtam már a dolgot, nem tudok róla semmi újat mondani. Az életem kisszámú szerencsés lépéseinek egyike volt az:
„Ha most leteszem az államigazgatási vizsgát, okoskodtam magamban” – és ezt is mindig így mesélem, réges-rég lecsiszolódott már az elbeszélés –, „amihez két kötet telefonkönyvet kellett volna bevágni, s utána fölakasztanak a végén, akkor tényleg csak magamra vethetek.”
Vizsgahalasztást kértem, először és utoljára életemben. Kaptam magam, leutaztam Lellére, Zsindelyékhez.
„Föl sem akasztottak, de vizsgáznom se kellett” – szoktam mesélni. A vizsgahalasztás végérvényesnek bizonyult, az államigazgatási vizsgát később sem kellett letennem.
Úgy képzeltem, ki tudja, mért, lesz még a Balatonon két hetem.
Amikor elindultam a Délibe, a nagymamám keresztet rajzolt a homlokomra. Hogy láttuk-e még egymást, ő engem, én meg őt? Tulajdonképpen nem találkoztunk soha többé, ha azt az ötperces beszélőt nem számítom.
A két hétből semmi sem lett, másnap hajnalban jöttek értem. Fölhoztak a Fő utcára. Aztán a tárgyalás, és így tovább; egyszer bejöhetett beszélőre a nagymamám is. Még Vácra, azt hiszem, de meglehet, már Márianosztra volt.
Egy ilyen fekete szemű kis hölgy volt, egy ilyen sugárzása volt. Gondolom, nem sokat beszéltünk, azt az öt percet is kihasználatlanul hagytuk, álltunk, és néztük egymást. Kímélték volna, de hiába.
Hogy agyvérzése volt, szokás szerint eltitkolták előlem. Azt, hogy valami baj van, magától is tudja persze az ember. Amikor hazajöttem, már csak úgy feküdt az ágyban. Azt hitte, a fiai vagyok, az ikrek, ott vagyunk mind a ketten az ágya alatt.
Az ikrek ugyanis még ’47-ben kimentek Amerikába, egyetemi tanárok lettek Princeton-ban. A Queen Maryn mentek, az volt talán a nagy hajó utolsó útja. De 1958 decemberében a nagymamám már úgy tudta, lezuhantunk repülővel, úgy kerültünk oda a betegágya alá.
- Mentőakció [6]