Ott ültem éppen Radnótinál, amikor Gazsi átküldte a végleges fogalmazványt. (Faxon persze. Faxa kell legyen az embernek. Magam is veszek hamarost.) – Mit szólsz? – kérdezte Sándor, vagy valami ilyesmit. – Ühüm mondtam, vagy valami ilyesmit. Ami azt akarta kifejezni, hogy egyetértek, csak éppenséggel rettegek, mi lesz akkor, ha majd megkapom postán, hiszen már megint nem fog semmi sem az eszembe jutni, ráadásul a feladat most még sokkal bonyolultabb, mert most nemcsak írni kell valamit, már megint bármilyen témáról – verset is írhatok, erről legutóbb nem is volt szó, legalábbis nem kifejezetten –, hanem még förtelmesen jó is kell legyen az írás. Legutóbb erről sem volt szó. Hogy honor nincsen, azt helyeslem: pénzért könnyű lenne szolidárisnak lenni. Hogy a független szellem mellett kell állást foglalni, azt – ha belegondolok – tényleg unom, de hajlandó vagyok észre sem venni, hogy most éppen ezt teszem. Állást foglalok a Beszélő léte mellett. (Ami – úgy tűnik – egyeseknek [már?] nem olyan fontos. Kiknek? Nem tudom. Nem is akarom tudni.) Magam is úgy gondolom ugyanis, „hogy a lap – minden hibájával együtt – az új magyar demokrácia egyik alapintézménye”. De nem. Ezt nem gondolom, mert ez azt jelentené, hogy nélküle ugyanúgy nem lenne új magyar demokrácia, mint mondjuk parlament, meg Alkotmánybíróság, meg ilyenek nélkül, ami azért nagy túlzás. De határozottan nem örülnék neki (elérzékenyültebb perceimben, amikor a régi szép időkre gondolok, úgy mondanám, hogy nem lenne szép, amikor meg méregbe jövök, s ez újabban gyakori, akkor úgy mondom, disznóság lenne), ha pont erre nem jutna pénz. Erre azért ott fent keríthetnének azok, akiknek valaha fontos volt ez a lap. Mert, ugye, azok közül sokan most ott fent vannak. Szóval ez sem baj (az, hogy most állást kell foglalni, meg hogy azok ott fenn most ezzel már nem törődnek. Ki hitte, hogy attól lesz szép a politika, hogy most már együttműködnek azok, akiknek azelőtt – hogy szépen fejezzem ki magam, azt mondom: – terhükre volt, meg akik csinálták a Beszélőt?, ettől csak hatékony lesz – állítólag), a baj az, hogy már megint nem jut az eszembe semmi. Pláne nem valami förtelmesen jó. S minthogy az istennek sem jut eszembe semmi, hadd mondjam el, hogy is volt a legutóbb, meg hogy mi történt.
Mint az majd alant kiderül, kellett volna írnom valamit a Beszélőnek (akkor nem szolidaritásból, hanem mert megígértem – de ez is kiderül majd –, ennélfogva nem eleve és hősiesen, hanem csupán azért honor nélkül, mert már annyira unom, hogy mindig utánajárjak a nekem járó pénznek), s az istennek sem jutott eszembe semmi. Ennélfogva megírtam azt, ami alant következik, de – s most már csak ezt kell elmesélnem – egyrészt a floppy soha nem érkezett meg a Gábor Gyurihoz (később, amikor ez kiderült, elküldtem újból a szöveget, megint floppyn, hogy az új küldeménnyel mi történt, arról hallgat a fáma), másrészt nekem Tübingenben rossz lelkiismeretem meg egy ötletem támadt (s minthogy támadt egy ötletem, megengedhettem magamnak, hogy engedjem tudatosodni rossz lelkiismeretemet), írtam újabb négyezernyolcszáz leütést, elküldtem, kinyomták, O. K. Volt négyezernyolcszáz leütés.
Az eredeti szöveget már veszni hagytam volna (tudom én, hogy igazán nem olyan förtelmesen jó), ha nem kellene most megint küldenem valamit a Beszélőnek. De kell. „Nagyon fontos, nagyon sürgős.” Egyetértek. Minthogy azonban tényleg nem jut semmi az eszembe, álljon itt most az, ami legutóbb nem jutott az eszembe.
(Itt most Vajda Mihály többször elküldött írása következnék. Megdöbbentő módon a floppynak ez a része a mi számítógépeink számára olvashatatlan. Ez már majdnem olyan misztikus, mint azon gondolkodni: vajon mit gondolhat az ölünkben ülő macska arról, hogy mit is gondolhatunk most mi magunk. – A szerk.)
S most aztán egészen rossz a lelkiismeretem. Hiszen – mint kiderült – még abban sem voltam egészen bizonyos, hogy szabad-e ígéretteljesítés céljából hülyéskedni. Abban meg aztán majdnem egészen bizonyos vagyok, hogy szolidarítani végképp nem lehet hülyéskedve. „Állást foglalni a független szellem mellett” – ezt komolyan kéne venni. Mint oly sokan magukat. Akiknek persze már nem kell a Beszélő. „Komolytalan. Majdhogynem olyan, mint valami szamizdat.”
- Mentőakció [6]