„…távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom”
Pilinszky János: Őszi vázlat
Vendégjáték Meránóban
Oda keveredtem a minap: elébb Bolzano – Bozen –, majd a „kis” Lana, igen, ám ez utóbbi mily igazi nagyszerű művészeti társasággal, Der Prokurist, jegyezzük meg ezt a nevet; város és városka közt pedig, mondom, „Merán”. Egyszerre magamat éreztem volna „a gaz meráninak”, ha… De erről – később.
Doderer, Strudlhof, „a Szép”
A Strudlhof-lépcső szecessziós haldíszének halpofáját – akkor már nem dísz – meg szoktam veregetni, arra jártamban, már ha nem alszik a szomszédos padon a kicsit arrébb-szomszédos Üdvhadsereg Menedék valamely nappal is álmos lakója; mellette kóla, azaz üres doboz, kolbászvég, ez a konyha; a hal kútmedencéje a fürdőszobája; a hal „a hall”; a könyvtár pedig Doderer kőlapba vésett verse, íme, Arany Jánosnak érte a hála, hogy – gyarlón bár – lefordíthattam utolsó két sorát: „Eltűnt, bánatunkra, annyi minden, / és a szép mintha csak futna innen”. Bécsben közben mindenféle kiállítás, a Szépről, mint diktatúráról… azaz már keverem a dolgokat, a címeket. A Strudlhof-lépcső mellett áll, ha még áll, az a fa, melynek odvában a kis Lény, az apró driád aludt, Doderer szerint – ó, Heimito von Dodererről, személyes megismerkedésük alkalmából még Ottlik mesélt nekem, milyen lelkesen, lassan ennek is harminc éve több már –, akitől a csodásan nemes és derék Melzer éj idején, hogy a lépcsőre felzarándokolt, megmártani fejét mintegy a felfelé merülés opálfényes és lombzöldes vizében, nem kérdezett semmit, régen a jósdába zarándokoltak így a hívő pogányok, gondolta, hanem mi már…? A század húszas éveit írtuk. Valaki megkért ott egyszer, fekete ember, fényképezném le a hallal, a verssel. Egy hölgy. African Girl, futott ilyen ló délután a Krieauban, a bécsi ügetőn – ó, fenyegető, hogy felszámolják a pályát! a Freudenau, Bécs galoppszíntere, hónapok óta küzd pusztító anyagi válsággal; megannyi vétek a nagy betűvel is írható Szép ellen; könnyű a német nyelvűeknek, az ily kezdés eleve nagy betű náluk, nem kell eldönteni; kis bécsi versem: „Végszó” – Pilinszky után szabadon –, mottója: „Mi is legyen?” Szövege: „Ami eldől, / nem áll.” Naturális értelme kikezdhetetlen. Aztán a másikkal kezdjen ki, amit akar. A dolgoknak naturális, triviális valójukban, úgy gondolom, jobb meglenniök. Legyen lehetőségünk, hogy valamivel aztán kezdünk-e, jól kezdünk-e valamit, netán sem… de akkor még mindig lehet, hogy egyszer… Kimondani éjjeliőrre a nappali halál ítéletét? Nem mentség, hogy hiszen „láttunk már nappal meghalni”. Láttunk, az is elég, épp elég baj. Doderer Melzer hadnagya, dohányjövedéki igazgatója a bejzliből jövet, egy hölgyet udvariasan hazakísérvén, maga már, nem kérdezett semmit a driádtól. Hátrahajtva fejecskéjét – gondolom, szárnya alá, éspedig mintha egy madaram volna, én így látom –, aludt az a fában.
Vétek eleve erre hagyatkozni. Alszik, folyton szunyókál, ki lehet vágni a fát. Aliz madarunk itt, Mokka madarunk tíz-tíz éves múlt. Mindkettejük megmentése fanatizmust igényelt 1984-ben, nem is könnyű évben. Nem kérdés, megérte-e. Mit is akartam mondani? Vázlat ez, meránói, másholi, Magyar Rádió-béli performansz-próbálkozásaim vázlataiból is szemelgetés csupán. Vonzódásaim, ez volt most egy ilyen műsor címe. Elmondtam: vonzódom a gondolathoz, hogy 1995 őszén morfondírozni kezdhessek róla valami egyetemmel, nem adhatnék-e elő Életműfajelméletet, lovakat, koalamedvéket, verebeket nem mellőzve, de az utazással a középpontban, meg a Witti-féle határ-kérdéssel, melynek egyik legszebben kicsontozható formája a lófogadás, vagy nem fogadás. 1995–96-ban lesz ez nálam aktuális. Addig is él a dolog. Keserű Ilonának meséltem róla. „Meghallottam”, mondta. Konrád Györgynek is ajánlani akartam ezt az írást, Gyurinak, könyvéért, mindenféléért, tényleg, nem is tudom, de akkor mennyire kéne ajánlanom Bojtár Bandinak és 2000-es társainak, meg Ilonának, hogy azt mondta: neki bizony igenis mondanak valamit, ha „lófogadásaimról” írok. Az ő dolga, megmondani, miért – ő nem volt fogadó, ennyit árulhatok el csak. Bojtár eleve megkezdte szilárdításomat ló-ügyben. Keserű Ilona szava véglegesítette merszemet, legalább tűrhető bátorságomat. Az African Girl történet most nem jut az eszembe; de fel van jegyezve, él. Ami jegyzet már, magánosnál, ami újság-nyomtatás már, a köznek, nem vész el. Nem szabad pusztítanunk magunkat azzal, hogy „eleve vesszen”, nincs „látható haszna”. Talán azért ugye nem?!
Eagle Girl, Sir Norman Holt
Most szeptember 12-én, Szép Ernőnek természetesen „napján” – érte én olyan keveset tehettem, hogy neki legalább mindig napja van nálam; nyeremény, íme! –, Szpéró és Éliás madarunk napján (ők meg már rég „A Királyságban”, konkrét valójukkal) lementem a Lépcsőn, én nem is tudom, mit csináltam, gondoltam-e minden emezekre, kigyötrődtem a Krieauba. Nem vonz a régi lelkesedés. Azért akkor is ki kell menni; életben kell tartani… mit is? Kimentem. Közben benéztem az Admiral irodára.
Ez az egyik bécsi lóiroda, messze marad az én szememben a londoniaktól, melyeknek árnyalatait boldogan érzem, igaz, ez sem segít – rajtam –, a helyes cselekvés marad csupán, de mi legyen a helyes cselekvés? A mi örökös Szemere Miklósunk – lásd Kellér Andor: Zöld asztal, zöld gyep; akár Wittgenstein, nekem ez a dolog is csak későn lett ismerősöm, ám annál inkább foglalkoztat, ravaszul hozzák üdvükre dolgukat nálam-velem a dolgok, látszólagos önazonosságba-békülésük az én aktivitásomat úgy veszi-kéri, mind beszorzást „egy”-gyel; más már akkor minden, nem nagyon, nem kicsit, semennyit, mégis más. Több metafizikát nem tűrök. Lásd Karinthy-hódolatomat: „Nadrágszáram feltűröm, / jaj, a békét hogy tűröm. / Ingem ujját feltűröm, / ami nem az, nem tűröm.” Szépen mutatja kulturáltságomat az Eliot-utalás, meg az „az” filozofikus használata.
Na, akkor.
Szóval, hogy mi legyen. A verset a Hyde Parkban írtam, azt a napot, gondolom, megúsztam valahogy, ám az e mai napon mit sem segít.
Néztem, mit gyártanak Plumpton akadálypályáján, Bath-ban, e hajdani royális székhelyen és Liecesterben a galoppon. Plumptonban a negyedik futam közelgett. Még nem nyert favorit. Sir Norman Holtot, régi kedves lovamat 7/4, 15/8 közt billegtették a bukmékerek, ezt mutatta a távképernyő. Gyorsan vesztettem valami aprót egy leicesterivel, ez engem mindig kedvre hangol, gyerünk, nézzük Sir Norman Holtot. Két holtam napján. Képen Leicestert közvetítették, mono alkatomnak kicsit idegesítően jött Plumpton rádión, de már vagy 1000–15 000 akadályfutam látványa után élénken el tudtam képzelni, mi zajlik. A végén kezdett hallatszódni a Sir Norman neve, nyert is. A Krieauban, szintén egy gyors vesztés után, Eagle Girl mellett döntöttem. Szpéró, kicsiny sasmadár, Szpéró, kicsiny sas, énekeltük neki társnémmal egykor. Megjegyzem, a ragadozó madarakat is ugyanúgy szeretem. Madárban szeretem a ragadozókat. Abban igen.
Eagle Girl, Sir Norman Holt. Osztrák köteteim egyikén Szpéró képe látható, meg az én nevem, így: Desző Tandori. Desző. Induljunk ki ebből. Kétfelé, akartam volna mesélni Meránóban. Hogyan jutunk el Roscommonba, ír falura. Bloomsday táján. Nevemet miként nem tudják ott, miként hisznek „Tom Darrery”-nek. Hogyan felejtek el fogadni egy Darrery nevű lóra ott. Mert lenyűgöz a napfény, az embersokaság, a pálya hatalmas mivolta, a – nehogy restelljem – a valóság. Az a dobaj, a száraz – good to firm – talajon. Majd erről máskor mondtam. Mert szerencsére eszembe jutott: „Kérem, nekünk van egy meráni vonzatunk.” Ekképp mondtam németül.
Pardon, Madam!
Mert ha különb vagyok, legyek is az. Afféle Athos, ennyit mondtam csak. Veréb-royalizmus és „különb mivolt”, haha, effélékkel nem nagyon marháskodtam. Túl sok jegyzetem hevert a papírokkal borított asztalon. Még a környezetvédelmi reklám szatyron is voltak jegyzeteim. Az utolsó pillanatig a performanszomhoz jegyzeteltem. A zsákot, mutattam, fejemre húzhatnám, mint a rajtgépbe bemenni vonakodó lónak szokás. A ló azt mondja: „Ja, környezetvédő? Bemegyek akkor magam.” Ez lenne egy olcsó vicc.
Most csak ennyiről, akkor: a meráni vonzatunk. Mit tehetek, afféle Athos, a regény semennyiedik filmváltozatából se? Féltérdre ereszkedtem, azt mondtam: „Pardon, Madam.”
Ferenc Józsefről írok királyszínjátékot a rádiónak. Ferenc József nagyon megharagudott egyszer Szemerére. De ez egy másik történet. Az európai művészet elve a „Durcharbeitung”. Tanárosan: visszacsatolás. E kívánalomnak eleget tettem, mívesnek bizonyultam, legyen ez hitelem, különbségem – ez többféleség, nyilván, van mi között lenni, így vagyok különb, régiesen… de hát Arany segítsége nélkül semmi se menne. Nekem Szép Ernőé nélkül se megy. De hát annyi minden nélkül megy annyi minden, mondják.
Csak tudnám, mi?
Én meg azt nem tudom. Szerencsére, hogy tudásom gyarapítsam, nem sok időm van hátra. Aligha fogok ráérni. Kvótám a királysági bukmékernél 4/5 áll, akkor még 14 év. S végső soron megkérdezhetem a kis driádot a fában. Miről is?
Ez az, marad a Hamlet-búcsúszó modern fordítása: „A többi – annyi”. Rest is’ Schmarren, meséltem még Meránóban. Mert azt azért nem vettem volna a szívemre, hogy szomorok árnya boruljon.
Ami eldől, persze, nem áll.
S hogy miért épp ezt a címet adtam az írásomnak? „Szép Ernővel csúnyán bánni?” Csak mint Albee a „Who Is Afraid Of Virginia Woolf” címet biggyesztette.
Londonban, mellesleg, egy kis galériában, látni vélem egyre az öngyilkosságakor az Ouse partján hagyott botját, kövekkel telirakott zsebű, magára csavarintott kabátját.
Vanessa festményeit láthatnám ott inkább, képzeletben. A túlélőét. De hogy, hogy nem, a Brave Vanessa nevű gyakorta nyerő lovat makacs szemérmességgel kihagyom.
Vagy a sors fordulatainak ellenzékijeként.
Pótolni a pótlandókat. Mind, amik pótolhatatlanok. S tűnnének, tűnnek – bánatunkra. Az nem szó.
- Mentőakció [6]