A hatvanöt esztendeje született és tizenöt esztendeje meghalt Józsa Péter egyike volt a hatvanas–hetvenes évek független szellemeinek: mögötte az ötvenhatos magyar forradalom, a Nagy Imre miniszterelnök körül gyülekező reformmozgalom, majd a börtön, előtte a lassanként kibontakozó demokratikus ellenzék, amelynek valóságos megszerveződését már nem érte meg. Mások bizonyára szólnak róla mint a magyar kommunikációelméleti műhely egy karakteres egyéniségéről, aki a Claude Lévy-Strauss nevéhez fűződő strukturalista elemző módszert, egyáltalán a szemiotikai gondolkodást az elsők között honosította meg – akkoriban nem ideológiai ellenállás nélkül – a hazai tudományos életben, szólnak mint olvasáskutatóról, aki a párizsi Jacques Leenhardttal együtt figyelemre méltó irodalomszociológiai és ízléstörténeti megállapításokhoz jutott magyar és francia olvasók értékvilágának összehasonlító elemzése során.
Józsa Péter azonban nemcsak tudós kutató volt, aki széles körű nyelvismerete birtokában – a börtönből szabadulva angol, francia, német és orosz szakmunkák fordításából tartotta fenn családját – vállalt szerepet a hazai elméleti kultúra megújításában, a magyar társadalomtudományi gondolkodásnak abban a nyugati szellemi műhelyek felé történő fordulásában, amelynek következtében megszűnt a marxista ideológia egyeduralma, és létrejött az az orientáció, amely végül a politikai megújuláshoz elvezetett, hanem megnyerő ember is, kis közösségek létrehozója és fenntartója, aki önzetlenül és jókedvvel ápolta az olyan emberi társulásokat, amelyeket Bibó István a „szabadság kis köreinek” nevezett.
Ezen a ponton személyes emlékeket kell felelevenítenem. A magyar forradalom leverését követő megtorlás 1960 tavaszán enyhült meg először, kisebb mértékben. Ekkor, az április 4-e alkalmából meghirdetett amnesztia következtében került szabadlábra Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Déry Tibor, Háy Gyula (igaz, ekkor szabadult Farkas Mihály és Farkas Vladimir is, és ezután hurcolták el Földes Pétert!). A hatvanas amnesztia jóvoltából térhetett vissza családjához Józsa Péter, akit az 1957-ben a Kardos László és társai ellen folytatott perben a Vida Ferenc ítélt ötévi börtönbüntetésre, és ekkor szabadultam a tököli internálótáborból magam is.
Lassanként, a hatvanas évek közepére, folytonosan változó-kiegészülő kisebb társaság szerveződött meg, elsősorban Donáth Ferenc körül. Évtizedekig jártunk össze, Donáthék pasaréti lakásán, Hegedűs B. Andráséknál a Gerlóczy utcában vagy éppen Józsa Péteréknél, akik akkor az Ó utcában laktak, egy nagyméretű régi lakásban, a harmadik emeleten (lift nélkül). Kik jártak még ide? Haraszti Sándorra, Újhelyi Szilárdra és feleségére, Vásárhelyi Miklósékra, Rajk Júliára, Fazekas Györgyre, Ádám Györgyékre, Radó Györgyre, Széll Jenőékre, Litván Györgyékre, Kardos Lászlóékra, Tánczos Gáborra és Bácskai Verára, Mécs Imrére, Tóth Lajosra, Dornbach Alajosra, Andorka Rudolfra, Forintos Györgyre, Szabó Miklósra emlékezem, vagy éppen Lóránt Imrére, aki a veszprémi lap forradalmi szerkesztőjeként került börtönbe, majd szabadulása után a Központi Antikvárium munkatársa lett. De ebben a körben ismertem meg Bibó Istvánt, Levendel Lászlót, Obersovszky Gyulát, és találkoztam „fiatalabbakkal” is: Petri Györggyel, Ludassy Máriával, Radnóti Sándorral, Szakály Ferenccel. Egyszer még közös szilvesztert is rendeztünk Tóth Lajosnak, a Történelmi Igazságtétel Bizottság későbbi jogtanácsosának újonnan épült Duna-parti lakásán.
Az összejövetelek idővel egyértelműen a „politikai szalon” jellegét öltötték fel, és ez a szalon talán Józsa Péterek lakásán volt a legnépesebb, oda lehetett meghívni a legtöbb vendéget. A lakás azóta már másoké, de ma is előttem van a hatalmas dolgozószoba, a mindig kéziratokkal, iratrendezőkkel, jegyzettömbökkel megrakott íróasztal, a könyvespolcok, rajtuk német, angol és francia társadalomtudományi művek társaságában Sztálin műveinek a Szikra Kiadónál megjelent gyűjteményes sorozata.
A találkozók alkalmával mi másról is lehetett szó, mint politikáról, de ezen a területen aztán szinte mindenről: világpolitikai kérdésekről, a moszkvai vezérek várható döntéseiről, Kádár János és Aczél György manővereiről, az irodalom világában tapasztalható politikai vitákról és erjedésről. És persze a közelebbi múltról, az ötvenhatos forradalom és a börtönévek tapasztalatairól. A „szalonnak” kétségtelenül Donáth és Vásárhelyi voltak a központi alakjai: Donáth hatalmas tapasztalata, érett politikai bölcsessége következtében minden felvetődő kérdésre érvényes választ adott, Vásárhelyi pedig mindenről és mindenkiről tudott, ismerte a legújabb híreket, találgatásokat és politikai pletykákat: „Mikipress jelenti” – mondotta róla Donáth. Józsa Péternek ilyenkor a házigazda szerepe jutott, ám valamiképpen a csendes „moderátoré” is, hiszen kérdéseket tett fel, témákat vetett be az éjfélig, éjfél utánig tartó beszélgetés áramába. Egyéniségébe kétségtelenül rejlett valamiféle „integratív” erő, Donáth Ferenchez hasonlóan ő is képes volt arra, hogy egyeztesse a különböző álláspontokat, s egyforma empátiával tudta megérteni az „urbánusok” és a „népiek” nézeteit, műveltsége talán az előbbiekkel, rokonszenve talán az utóbbiakkal fűzte össze, mindenesetre mindkét táborral jó viszonyt ápolt, igaz, akkor még nem dúltak a későbbiekhez hasonlítható ideológiai és politikai küzdelmek az ellenzéki érzelmű értelmiség e két csoportja között.
Ebben az Ó utcai „szalonban” nemcsak az egykori „nagyimrések” és ötvenhatosok baráti szolidaritása kapott formát, hanem valamiképpen a nyolcvanas évek ellenzéki mozgolódása is megjelent. Az összegyűlt társaság törzsét természetesen a kivégzett miniszterelnök szellemi örökségének és emlékének elkötelezett értelmiségiek alkották, de találkoztam éppen Vásárhelyinél Csoóri Sándorral is, és az Ó utcai „szalonba” is eljutottak „népiek”, például Kardos László vagy a velük rokonszenvező Tánczos Gábor, és olyanok, akik a keresztény szellemiséget képviselték, gondolok például Andorkára, Mécsre, Forintosra és Dornbachra. A Józsa-féle „szalon” vendégeiből egy közepesnél erősebb kormányt is ki lehetett volna állítani, bizony később nemegyszer gondoltam arra, hogy milyen jól járt volna az ország, ha mondjuk Donáth Ferenc lehetett volna a miniszterelnöke, Vásárhelyi Miklós a külügyminisztere, meg persze Bibó István az igazságügy-minisztere, Széll Jenő a művelődésügyi minisztere.
Mindenesetre az Ó utcai „szalonban” és Donáthéknál, Szélléknél, Hegedűséknél gyülekeztek azok az emberek, akik később a demokratikus ellenzék szervezői, a monori találkozó létrehozói és az 1988 tavaszán megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai voltak. Ez utóbbinak a létrehozásában mindenekelőtt a „szalon” egykori vendégei töltöttek be kezdeményező szerepet, tehát Vásárhelyi, Hegedűs és Litván. A kezdeti időkben a bizottság abban a szobában, Hegedűs B. András Gerlóczy utcai fogadószobájában tartotta üléseit, ahol egykor Józsa Péter is az állandó vendégek közé tartozott.
Ő mindezt már nem érhette meg, pedig bizonyára nagy lelkesedéssel, nagyralátó tervek bűvöletében vett volna részt a TIB munkájában, majd a „rendszerváltás” közéleti küzdelmeiben. Később valószínűleg ő is sokat csalódott volna, mint mindannyian. De nem így történt: Józsa Péter ötvenesztendős korában, tíz évvel a kívánt politikai változások előtt, váratlanul egy szívroham következtében eltávozott közülünk. Élete végén az Őrségben vett egy kis házat, oda szeretett volna visszavonulni pihenni, dolgozni a nyári hónapokban: ott gyűltünk össze 1979 márciusában, hogy végleg búcsút vegyünk tőle, akit szerettünk, aki a barátunk volt, és akinek alakja, tevékenysége mindenképpen a mai magyar demokrácia küzdelmes előtörténetéhez tartozik. Az viszont már a mi történetünk, hogy nemcsak Józsa Pétert veszítettük el egy évtizeddel a változások előtt, hanem azok a szellemi és politikai körök, közösségek is lassan felmorzsolódtak, amelyekben ő teljes joggal és őszinte hittel vállalhatott volna szerepet a rendszerváltozás után. Mert hol van az a demokratikus ellenzék, amelynek egyik szervezője lehetett volna, és hol van az a Történelmi Igazságtétel Bizottság, amely intézményes fórumot adhatott volna jobbító törekvéseinek?
- Mentőakció [6]