Nem arról beszélek, hogy birtokomba jutott volna a környék újság-előfizetőinek listája, és (kiegészítve azt a lakókörnyezetem standjain fondorlatosan megszerzett adatokkal, netán – lapkihordónak szegődvén – saját tapasztalatokkal) ezennel tennék közzé egy bizonyos tömeges igényt. Soraimba nem azt az eszmei mondanivalót óhajtom rejteni, hogy „a ti utcátoknak is ez legyen a lapja”. Ennyire közvetlenül rábeszélő hangot azért ez alkalomból se ütnék meg. De mert felhívást kaptam, hogy a bajban legyek szolidáris (az vagyok, ez magától értetődik), miért írnék másról, mint arról, ami legelőször eszembe jutott, amikor hírét vettem e bajnak.
Arra gondoltam ugyanis, hogy van egy lap, amely már huszonegyedik ízben a mi utcánkról szól. Beszél ez az újság sok egyébről is persze, sőt más remek sorozatokat is futtat, de én most csak erre az egy folytatásosra szorítkoznék, az én mindenheti betevő Szabó családomra, Dallasomra, Szomszédokomra. Be is akartam írni a közönségszolgálatnak, hogy miért szüneteltették április–májusban.
Mert tegyük a kezünket a szívünkre: tudunk-e vajon eleget a mi utcánkról? S ha már, rohanvást, se a lábunk elé nem nézünk, se ki nem bumlizunk utcánk alvégeire, olvasunk-e legalább róla? Bizony nemigen, mert írnak ugyan mindenféle sok okosítót, eligazítót, önmagyarázót, humorosat, sőt (ritkábban, de) még szépet is, ám az utcáról, ahol voltaképpen élünk, arról vajmi keveset.
Mondhatná erre valaki persze (aki már rájött, melyik szappanoperáról beszélek), hogy jó, de azért ne csináljunk úgy, mintha mi olvasók mindnyájan abban az utcában laknánk, ahol a vízvezetéknek ásott árokban Végső Márton tiszteletes úr kutat ókori leletek után, ahol a legfrekventáltabb találkozóhelynek Misi presszója számít (bejáratánál a Béla nevű akácfával). Hogy ne tegyünk úgy, mintha mi mind ott iszogatnánk Dorogival (akinek a feleségét egy napon a síneken fekve találják, s aki sört rendel a lovának is), Béres szomszéddal (aki „hamarosan meg fog halni, mert úgy iszik, mint az állat”), Vereslacival (aki „bekerült az idegosztályra, onnan az elmére, később az utcára”), Harap Sanyival (aki „büdös, mert a bőrgyárban dolgozik, és hét fia van, ha nem nyolc”), Mérő Lajossal (aki addig tréfált a feleségével, amíg az elhagyta) s a többiekkel, Kocsis bácsival és a lányával, Esztikével, Hesz Jancsival meg Árva Jolánnal pláne. S hogy nem biztos, hogy személy szerint ismerjük a koros menyasszonyt, Sárikát és új párját, Nagy Jenőt, „akinek olyan a járása, mintha labdát vezetne két csapat ellen, mert ötvenhatban megsebesült mint karhatalmista”. A cinikusabbja még azt is hozzátehetné, hogy az említett népesség szubkulturálisan végképp nem ezt a lapot forgatja (ha egyáltalán), visszirányban sincsen kontaktus tehát.
De ha nem találkozunk a Misi közönségével az utcán meg a sarki újságosnál, erre azt mondom, hogy akkor annál inkább kell, hogy írja valaki ezt a krónikát. Kivált, ha a Misibe és tágabb térségébe kiküldött állandó tudósítónk (ez persze nem igaz, nekünk magunktól az se jutott volna eszünkbe, hogy egyáltalán küldjünk oda valakit, ő magától jelentkezett még ’78-ban, A 6714-es személlyel – nem jött, hanem – ment, és azóta is onnan ír), vagyis ha a mi emberünk így tud bánni a tollal, azaz történeteivel, alakjaival s ezáltal mivelünk.
Tar Sándorról beszélek tehát, és burkaiból szépen bontakozó művéről, s ezt a recenziókezdeményt azért kell papírra vetnem, mert aggódom. De mint előbb az agitációt és elismerést, most aggodalmamat is csak erre az egyre korlátozom: nehogy a neki teret adó oldalak eltűnése miatt ne épüljön tovább a mi utcánk, azaz A MI UTCÁNK. Mert úgy sejtem, ahogyan e lapnál a mindenkori folytatást várják, az mintha inkább serkentené a születést, mint ez általában szokott lenni. (Előttem rejtély egyébként, hogy ha így van, miért van így, de úgy érzem, így van.) Aranykeze, -szíve és -szája van mindenesetre annak a szerkesztőnek is, aki Tar Sándort erre a heti penzumra rábírja.
Ezért az újságra, amit ilyen redaktorok csinálnak és ilyen szerzők írnak, vigyázni kéne. Mert ha baj volna, nem örülhetnének még a konkurens lapok olvasói és szerkesztői sem: ami ezeken a hasábokon terem, még részeiben sem ültethető át egykönnyen máshová. Mert a kötődés mindig több, mint az a hely, ahol vagyunk (és amit megváltoztathatunk), kötődni azt is jelenti: gyökeret ereszteni, és ott fordulni termőre. Egy ezeken a hasábokon születő műről léhaság azt hinni, hogy minden gond nélkül áttördelhetjük más oldalakra.
Ceterum censeo A mi utcánkat és lapját itt és most kell folytatni. Dixi.
- Mentőakció [6]