Az Egyetemi Színpad már évek óta döglődött, amikor a Pesti Barnabás utcai székhelyét visszaadták a piaristáknak. A színpad a Szerb utcába költözött a kultuszminisztérium, a belvárosi és főként a fővárosi önkormányzat pénzéből átalakított, berendezett és fölszerelt épületrészbe. Az igazgatói posztot az ELTE neves tanárokból és névtelen hallgatókból álló Művészeti Kuratóriuma pályázat útján Puskás Tamásnak ítélte. 1992. november 21-én megnyitották a színpadot. A színpad, a kávéház, a Katalizátor könyvesbolt és az épületben működő közművelődési és esztétikai tanszék nyüzsgése együtt határozta meg a hely miliőjét. A színpad évadonként háromszáz programot, színielőadást, különböző műfajú koncerteket, performance-okat, filmeket, magyar és angol nyelvű tudományos előadásokat, videós produkciókat kínált 50–200 forintos jegyárakkal. Az előtérben kiállításokat rendeztek. Az előadások többsége telt házzal ment, a kávéház népszerű találkozóhellyé vált, esténként 300–500 ember fordult meg itt, az egyetem felmérése szerint 70%-ban az ELTE hallgatói. Jól fogytak a Katalizátor könyvei, a kávéházi vendégek betértek a népszerűbb tanárok egyetemi előadásaira. A színpad körül műhelyek alakultak ki, például az Universitas egykori vezetőjének, Katona Imrének a Parateátrális műhelye. Játszottak itt Örkényt, Shakespeare-t, Ibsent, Racine-t és Lorcát, játszott a Karinthy Frigyes Színpad, a Pinceszínház, a Nap kör, a CEU keretében angol nyelvű előadássorozatot tartott Fellegi Ádám és Báron György, két napig itt vendégeskedett Ginsberg, előadott Heller Ágnestől Karátson Gáborig mindenki, aki számít. Itt működött a Liget Akadémia, itt tartotta estjét a Magyar Narancs és a Nappali Ház stb. stb. Az egyetem fizette a színpad hét munkatársát és a rezsit, a költségek jóval nagyobb részét, gyakorlatilag a programokhoz kapcsolódó valamennyi kiadást az Egyetemi Kultúráért Alapítványon keresztül a támogatók, a Soros, a MOL Rt., a Népszabadság, a Mozgókép Alapítvány, a Szerencsejáték Rt., az Eötvös Alapítvány, a Kereskedelmi Bank, az Investbank, az Europlakát stb. állták. Az egész egy évadban nem került többe, mint egy „komoly” színház egyetlen átlagos produkciójának díszlete.
Szellem, szellem, ki a házból
A kávéház nem sokáig működhetett igazi kávéházként, már 1993 tavaszán megpróbálták visszaszorítani az egyetemi büfé státusába. Tizenegy óra helyett már kilenckor zárni kellett, aztán megtiltották a meleg étel árusítását, aztán bevezették a szesztilalmat, az év végén nem hosszabbították meg az Egyetemi Színpad szelleméhez közel álló és Puskás Tamás részvételével kiválasztott bérlők szerződését. Puskás Tamás az év végén három másik pályázót is hozott, de az egyetem vezetése ezekkel a pályázókkal nem is foglalkozott. Az épületből irodaházat csináltak, elvitték a közművelődési és esztétika tanszéket. A diákok novemberi médiatüntetésén szereplő ócska tévékészülékeket a színpad udvarán „állították ki”. A tévéládákat az egyetem gazdasági igazgatója eltakaríttatta.
1993 nyarán még úgy volt, hogy a Szerb utcai épületben nagy kulturális központot alakítanak ki többek között abból a pénzből, amit az egyetem az egykori Central kávéház helyén lévő egykori Eötvös klub (ma Wizzard játékszalon) bérleti jogának eladásáért kapott. Ezek a tervek azóta lekerültek a napirendről.
1993 őszén új rektor, Szabó Miklós és új általános rektorhelyettes, Németh János került az egyetem élére. Az új vezetés első tanévéről szóló jelentést 1994. október 3-án tárgyalta meg az Egyetemi Tanács. A jelentés egyetlen szóval sem bírálja, viszont hosszan méltatja a színpad tevékenységét. Tekintettel azonban az egyetem igen rossz anyagi helyzetére, az Egyetemi Tanács kiküldött egy bizottságot annak kivizsgálására, hogy indokolt-e külön igazgatókat és apparátusokat fenntartani az Egyetemi Színpad és az ELTE Művészeti Együttese (énekkar, zenekar, tánckar, vizuális műhely) számára. A bizottság az általános rektorhelyettesből, a gazdasági főigazgatóból és a hallgatói önkormányzat elnökéből állt. Az Egyetemi Tanács a bizottság jelentése alapján és Puskás Tamás ellenvéleményének ismeretében október 30-án úgy döntött, hogy összevonja a Művészeti Együttest és az Egyetemi Színpadot. Arról azonban, hogy az összevonással az Egyetemi Színpad művészeti autonómiája is megszűnik, és az összevont intézmény élére pályázat nélkül a Művészeti Együttes vezetőjét, Baross Gábort nevezik ki, akinek homlokegyenest ellentétes elképzelései vannak az Egyetemi Színpad működéséről, mint a színpad eddigi vezetőjének, a rektor egy személyben döntött a háromtagú bizottság ajánlására. A bizottság azt is ajánlotta, hogy Baross Gábor kérje fel a színpad eddigi igazgatóját a színpad művészeti vezetésére.
Baross Gábor ezt rögtön meg is tette: közölte Puskás Tamással, hogy a színpad programját ezután alaposan megritkítva a hallgatók tanulmányi és művelődési igényeinek a szolgálatába állítják, és nem lesznek ott többet pornográf előadások (itt a Szex és halál című sorozatra gondolt, ami egy orvostanhallgató szextörténeti tudományos előadássorozata, de ezt Baross úr nem tudta, mert az előadások helyett csak a plakátokat nézte, és azokat is figyelmetlenül). Egyébként pedig Puskás Tamás művészeti vezetőként csinálhatja az ellenkezőjét annak, amit eddig csinált, és amit jónak tart.
Az egyetem vezetésének nyilvános érvei szerint az intézkedéssorozatnak kizárólag gazdasági indokai vannak: javítani kell a helyiség gazdálkodást, le kell építeni a párhuzamos apparátusokat. Pályázatot azért nem írnak ki, hogy mindkét kiváló művészeti vezetőt, Baross Gábort és Puskás Tamást megtarthassák az egyetem állományában, mert ha nem az egyikük nyerné meg a pályázatot, akkor egyiküktől meg kellene válni.
A nulla megoldás
Ehhez képest az Egyetemi Színpad a programok helyszínein és a színpadi raktáron kívül egy kétszemélyes irodát foglal el a hét főből álló apparátusával, és az épületben egy sor helyiség, például a lovagterem üresen áll. A héttagú apparátusból öten – a jegypénztárostól a világosítóig – a színpadot működtetik, azokat tehát csak a színpaddal együtt lehet leépíteni, de a gazdasági csoportvezetőt és az előadásszervezőt is csak akkor, ha Baross Gábor egyszemélyes „párhuzamos” apparátusa olyan ezerkezű csodalény, aki az összes titkári, szervezési, adminisztratív és gazdasági teendőt el tudja látni egyedül. Az átszervezés még ebben az esetben is tetemes veszteséggel jár, mert az Egyetemi Színpad programjait finanszírozó alapítvány a jelenlegi Egyetemi Színpadhoz kapcsolódó magánalapítvány, amely a támogatók pénzét csak azokra a produkciókra költheti, amelyre kapta. A Népszabadság máris visszavonta egy tervezett produkcióra szóló támogatását. Baross Gábor belterjes népművelő koncepcióját aligha lehet majd külső forrásokból finanszírozni. Ha az átszervezésnek pusztán gazdasági okai lennének, akkor nem okozott volna különösebb nehézséget olyan struktúrát kialakítani, ami az Egyetemi Színpad művészeti autonómiáját érintetlenül hagyja. Azt pedig, ha akarná, se tudná elhitetni a cikkíró a kedves olvasóval, hogy az egyetem vezetése nem tudott arról, hogy Baross Gábor egészen másmilyen Egyetemi Színpadot akar, mint Puskás Tamás, és a két urat nem lehet alá-fölé rendeltségi viszonyban az egyetem állományában egyszerre megtartani.
Az egész intézkedéssorozatnak csak akkor van értelme, és anyagi haszna, ha magát az Egyetemi Színpadot akarják leépíteni. Ez a leépítés kétségkívül az egyetem vezetőinek és portásainak a kényelmét szolgálná. A diákok viszont, akik ez ellen tiltakoznak, demonstrálnak, aláírnak, nem szolgálják az egyetem vezetőinek kényelmét. Valahogy őket is le kellene építeni. Csak a halott egyetem a jó egyetem…
- Belföld [6]