’56-ról mindenki hazudik, nincs közöttünk senki, aki az igazat mondhatná. ’56-tal nem lehet semmit sem kezdeni. Én is hazudok most, hogy szóba hozom így, s hazudnék, ha nem tenném. A forradalom a hazugság-cégére trottyos, szakadt, kivagyi, honját nem lelő nemzetünknek.
Nem azért hazudunk, mintha nem akarnánk. Az igazsághoz, a magunk elveszett, összesározódott, fáradt, kimondhatatlan, félreérthető ’56-os igazságához szeretnénk hazugságokkal átverekedni magunkat a hazugságokon. Nem azért hazudunk, mintha szándékunkban állna, de egyetlen szó, egyetlen gesztus, egyetlen tétel sincs ma már a helyén. A forradalmat tegnap este verték le, erről kellett volna ma reggel beszélnünk, de átaludtuk, eltelt az életünk. A forradalom és az ébredés is csak foszlányok az álom ragacsában.
Hazugság, hogy ellenforradalom volt, persze, de azért eléggé ellenforradalom volt ahhoz, hogy megoldható lett volna hazugság nélkül a hazugsággal szemben megvédeni. Hazugság, hogy forradalom volt, de persze sokkal forradalmibb volt annál, hogy ezt most hazugság nélkül ki lehetne bírni.
Voltak hősei, akik életüknél is jobban ragaszkodtak hazug utópiákhoz. Voltak hősei, akik a hiányzó felnőttek szerepét játszották, pedig suhancok voltak, kölykök, pimasz, neveletlen vagányok, vérszagtól megittasult kis prolik. Mártírok és banditák csapták be magukat és egymást. Brutalitás és érzelmesség alkottak suta szövetséget.
Sirathatja-e a forradalmat az, aki elszaladt és jobban járt? Sirathatja-e a forradalmat, aki magában eltemette, mielőtt a temetésre sor kerülhetett volna? Sirathatja-e a forradalmat, aki a temetetlen holtakkal virraszt életfogytiglan? Sirathatja-e a forradalmat, aki evett az áldozatok húsából? Sirathatja-e a forradalmat, akit a hóhérok neveltek föl? – Most nemzeti ünnepünk a forradalom. Kitesszük a zászlót, elhelyezzük a koszorúkat, aztán zavartan kezet mosunk.
Kedvenc iskolám törvényt szegve hallgatott október 23-áról. Azaz mégsem. Az első emeleten készült egy kiállítás. Kék filccel bélelt falitáblák egész folyosónyi sorára tették ki szakaszonként Illyés zsarnokságról szóló versét. Mint egy hatalmas nyílvessző, úgy suhan végig a vers a kék táblák középvonalán. Alatta és fölötte a negyven év képei. Mosoly, nevetés, derű, bizakodás, mértéktelenül. A baráti segítséget nyújtó tank páncélján csillanó napfény, meg a virágcsokorba kötött úttörők. S persze Illyés is a pártkongresszusi kínpadon, kissé komoran, de ünnepélyesen, Némethtel, Darvassal, Lukács Györggyel. Mormoltam a szakaszokat, botladoztam végig a hosszú folyosón, s közben hallgattam az egyik tabló alatt trágárul ordítozó diákcsoportot. Nem volt botrány, nem volt harag, önfeledt átkozódás ömlött belőlük. Mint egy harsány megnyitó, úgy zengett.
Ünnepélyes megnyitó volt. Először Budapest főrendezője beszélt, aztán a főpolgármester, utána az egyik erdélyi költő-politikus, s végül az a művészettörténész, aki a kiállítást rendezte. Láttam Imrét, ahogy összekulcsolt kezekkel, kicsit hanyag tartásban, szemével mosolyogva, fegyelmezetten állja végig a ceremóniát. Pedig ott sem volt. Baász Imre, a festő, halott. Egy karcolás végzett vele tegnap, tavaly, tavalyelőtt, három éve. Nem medve teperte le, nem hegyomlás alá került, nem fegyver oltotta ki az életét, ez túl egyszerű lett volna. Nem egy daganat ölte meg, mint Gázsót, az ifjúkori barátot, akivel együtt indultak Aradról a Székelyföldre. Egy hét különbséggel vesztettük el őket azon a nyáron, kit előbb, kit utóbb, nem tudom.
Rosszak voltak a köszöntők. Csillogó gyöngyöket akasztottak Imre nyakába, aztán meg átnéztek rajta, mintha ott sem lenne. Van olyan, hogy a szóvirágok hazug árnyat vetnek. Akinek a képei, java férfikoráig többnyire csempészárunak vagy ellenséges propagandának számítottak, annak az ünneplése, bemutatása megkívánt volna némi körülményeskedést. A hivatal magasából a festő első magyarországi tárlata láthatatlan maradt. A művészettörténész is csak botladozott az adatok és a különösségek között.
Imre szeretetre méltó nagyvonalúsággal tette túl magát csalódottságán, koccintott a nagyságokkal, de egyáltalán nem volt hajlandó elvonulni a különterembe, a rezervátumba. Majd talán legközelebb. Megkezdte bolyongását kiállításának vendégei között. Nem a gyermekeihez vezetett az útja, azok négyen úgyis egymással voltak elfoglalva, hiszen eddig épp csak tudtak egymásról. Négyen három anya gyermekei, nemrég még három országban élve. (Az ötödik, a legkisebb, valahol Finnországban.) A nagyfia követte csak szemmel minden mozdulatát, az apáét, akivel eddig csak egyetlen napot tölthetett, szaladt volna hozzá, de csak állt, sápadtan, fehéren, szótlanul.
A tüske hajú, kajla fülű Baász hirtelen elkomorodott. Kedves szavakkal igazította volna el szeretteit, akik az élet indoklásaképpen, nehéz óráikban, a szentgyörgyi műterem megkötözött odüsszeuszát fel-felemlegették, de látta az arcokat, és félelem érintette: „Megőrültetek, kedveseim?! Egy-két éve riszálhatjátok szabadon a seggeteket, és máris úgy néztek ki, mint akik ebbe hamarosan beledöglenek. Hát mi van? Hogyan tudjátok ennyire egymást utálni? Tényleg olyanok vagytok így közelről, hogy elveszitek az ember étvágyát!” Jó volt ezt hallani, hogy Imre még ugyanaz, szabad és erős, akiben valahogy nem tudott megkapaszkodni az idő, akivel mindig tele a szoba meg a szív is. De aztán elakadt, mintha valaki a vállára tette volna a kezét, legyintett, elfordult a képeitől, tőlünk, és kinézett a pesti utcára. Azt hiszem, megérezte fia tekintetét.