Az ördög halott

Mesés Péter [1]

 

Und wir voran, wir guten Europäer!
Friedrich Nietzsche

Nem akarom áltatni magamat, főként pedig nem akarom áltatni a kedves olvasókat, ezért már most, közvetlenül az elején, teljes határozottsággal kijelentem: ami most következik, az semmiképpen sem tudományos értekezés, és nem is akar még csak látszani sem annak. A filozófiához éppenséggel van annyi köze, hogy olyan emberekről beszélek majd, akiket általában filozófusoknak szokás nevezni (no meg olyanokról, akiket – nagyon is helyesen – még csak véletlenül sem nevez senki sem filozófusnak), de megint csak el szeretném kerülni bárki áltatását, így hát jó előre bevallom, egyre kevésbé tudom, hogy mi is az a filozófia. Legfeljebb azt sejtem, mi a kalapács.

Friedrich Nietzsche és Hannah Arendt. Őket hozom össze ebben a kis írásban, a költőt és a tudósítót, hogy ne mondjam, riportert. Isten gyilkosát és a Sátán gyilkosát, azt a Nietzschét, akiről megpróbálták (mármint megpróbálták a nácik, illetve a nácik nyomán bizonyos ellenfeleik) elhitetni, hogy a nemzetiszocializmus előfutára, sőt, olybá vették, mintha egyenesen Adolf Hitler udvari filozófusa volna, a Herrenrasse derék emberpéldánya, a legjelesebb antiszemita (pedig hát tudjuk, hahaha), azzal a Hannah Arendttel, akiről viszont azt állították (pontosabban állította Gershom Scholem), hogy szellemi bölcsőjét a német baloldalon ringatták. (Ha viccelni akarnék, most azt mondhatnám, összeházasítok egy fasisztát és egy kommunistát. De ez rossz vicc volna, így hát nem akarok viccelni.) Nietzschét, legyen bármiről is szó, megkerülhetetlennek érzem, legalábbis abban a kétszáz évben, amelyet ő maga adott magának, és amelynek – ó jaj – még éppen csak túl vagyunk valahogyan a felén, megkerülhetetlennek, persze a saját magam számára, mert mint említettem, nem nagyon tudom már (nem mintha valaha is tudtam volna), mi is az a filozófia, Nietzsche számomra szépíró és poéta, márpedig a költészet a legintimebb dolgok egyike, az író és az olvasó magánügye.

Hannah Arendt pedig, nos igen, Hannah Arendt pedig az a nő, aki a huszadik század második felében világszerte tán a legnagyobb szellemi botrányt okozta, akinek ha ép eszét talán nem is, de filozófusi voltát sokan megkérdőjelezték, miközben nem tett mást, mint egy filozófiának éppen nem nevezhető művében beszámolt arról, amit látott, s el tudom képzelni, meg sem fordult a fejében, hogy ő evvel tulajdonképpen botrányt okozhat. Legfeljebb csak utólag. De én, nem titok, egyáltalán nem tartom botrányosnak, amit írt, én hajlandó vagyok hinni Arendtnek.

A gonosz banalitásának fogalmáról lesz tehát az alábbiakban szó, de ebben az összefüggésben né­mi magyarázatra szorul, hogy Nietzsche és Arendt egy kontextusba helyezésekor mire is gondolok, amikor a gonoszról beszélek. Jól tudjuk ugyanis, hogy a Genealógia első értekezésében Nietzsche a „jó és gonosz”, illetve a „jó és rossz” fogalompárokat használja a rabszolgák és az urak moráljának megkülönböztetésére. A rabszolgamorál azt sugalmazza, hogy a jók a szegények, tehetetlenek, a betegek, az elesettek, akik rettegve az erőszaktól, mind az erőszak elkövetésétől, mind pedig az elszenvedésétől, békében élnek, igen ám, csakhogy a nyáj békéjében. Velük szemben állnak a gonoszok, az erősek, a kegyetlenek, az urak, akik nem átallnak hatalmat gyakorolni a nyáj felett. Az urak morálja a jó és rossz fogalompárral írható le, ahol is a jó a rabszolgamorál gonoszának felel meg, a jó morálja az erős, az élettel teli, a cselekvő morálja, aki önmaga alkot diadalmas magamagából kiindulva értéket, vele állnak szemben az önálló életre, önálló alkotásra és önálló értékek megteremtésére képtelen betegek, a rosszak, mégpedig a hitvány vagy satnya, semmi különösebb önértékkel nem bírók értelmében vett rosszak. Mármost e rosszak legjellemzőbb pszichológiai tulajdonsága a ressentiment, a jók, a sikeresek ellenében érzett gyűlölet. A rabszolgamorál zsidókkal kezdődő lázadása és a kereszténységgel bekövetkező győzelme során tehát a ressentiment, a gyűlölet válik értékteremtővé, a természetéből adódóan azonban nem alkotó módon, nem önmagából eredő, önmagának és önmagáért való értékeket teremt, hanem csak reaktív módon, az urak moráljából fakadó értékek ellenében képes létrehozni bármit is. Nem igent mond, hanem nemet. Nemet mond mindenre, ami önmagától értékes, nemet mond magára az életre is, a betegek morálja nem más, mint az egész életükben a megváltásra várók, vagyis a halálra készülők morálja. Azoké, akik a túlvilág ígéretében bízva erről a világról eleve lemondanak. Ez a morál a zsidókkal lázad fel az urak morálja ellen, amiképpen Szókratész lázad fel a görög tragikus szellem ellen, a kiteljesedését pedig Jézus Krisztusban éri el. Európa története a zsidó-keresztény morál győzelme (na meg természetesen Szókratész) óta a rabszolgamorál diadalútjának a nyomorúságos története.

Heidegger szerint Nietzsche gondolkodása öt fő fogalom körül kristályosodik ki, ezek közül is első helyen szerepel a nihilizmus. A nihilizmus nem egyéb, mint a keresztény morál, illetve az e morál fölbomlásából eredően dominánssá váló liberalizmus, szocializmus, demokrácia és nacionalizmus dominanciájának a története. A jövőben pedig, amíg az urak morálját majd újra megtestesítő embert felülmúló ember nem győzedelmeskedik (s persze kérdéses, hogy egyáltalán győzedelmeskedik-e, mint ahogy az is kérdés, hogy milyen út vezet, vezet-e egyáltalán út az embertől az embert felülmúló ember felé), tehát addig a nihilizmus uralma csak egyre terjed, és egyre erőteljesebbé válik.

Nem gondolom mármost, hogy jól teszi, aki Nietzschét politikai gondolkodónak tartja. Azt sem, hogy Nietzsche jós lett volna. De a Nietzsche halála utáni történelmet nézve, a világháborúkat, Ausch­witzot és a Gulagot nézve nem esik nehezemre, hogy a nihilizmus jusson eszembe. A nihilizmus uralta világban pedig nyilvánvalóan továbbra is csak a rabszolgamorál érvényesülhet. Így tehát az aktuális jók az uralmon lévő betegek, a halál hirdetői, akkor is, ha megtagadják amúgy a zsidó-keresztény értékrendet. Találnak maguknak másik Istent, avagy annak pótlékát, akit gondolattalanul követhetnek és imádhatnak. Úgy érzem ugyanis, igaza van Vajda Mihálynak, a nietz­schei rabszolgamorál nem kizárólag, feltétlenül és mindenestül a zsidó-keresztény világ morálja, hanem elsősorban és mindenekelőtt a gondolattalanság morálja.

Visszatérve a gonosz kérdéséhez tehát, én gonoszon ebben a kontextusban most azt értem, aki a „jó és rossz” fogalompárban a rosszként szerepel. Aki betegként uralomra jutva jónak mondja magát, márpedig abban a korban, amelyről most lesz szó, mindennek nevezhetjük, csak jónak nem.

Tehát a nácik. Nietzsche kisajátítói és legnagyobb meghamisítói. Most persze nem áll módomban hosszasabban fejtegetni, hogy – erőteljes családi segítséggel – miként is hamisították Nietzschét a nácik, de igazából szükség sincs erre. Már csak az életrajzából is jól tudjuk, hogy mennyire megvetette az antiszemitizmust, azt is ő maga írta le, hogy a vad és szabad germánok, illetve korának németjei között nemcsak vérségi, de még fogalmi rokonságot sem fedez fel. Nem, neki semmi köze nem volt sem az antiszemitizmushoz, sem a Himmler-féle, meglehetősen ködös germán-mitologikus agyszüleményhez, egyetlen másodpercig nem gondolta, hogy a Herren­moral megtestesítője a – nemzetiszocialista agyakban létező – Herrenrasse lenne. Nem, Nietzsche a nácik eszmevilágát még azelőtt megvetette, hogy az egyáltalán létezett volna. Az ugyanis abból jött létre, amit ő ressentiment-nak nevezett. Azt pedig most ugyancsak nem áll módomban hosszasabban fejtegetni, hogy a náci ideológia a gyűlöletre épül, és azt hiszem, megint csak szükség sincs erre. De úgy gondolom, a nemzetiszocializmust sem tekintette volna másnak, mint a zsidó-keresztény világ bomlástermékének. Nem, akármilyen volt is az önképük, a nácik sem saját maguk okán, szuverén és öntörvényű egyedekként működtek, ők is félelmüktől vezérelve, a megváltásban reménykedve szolgálták saját maguk által teremtett evilági istenüket. A félelem által vezé­relt cselekvés pedig híján van a gondolkodásnak, a rabszolgamorálból ered.

A rabszolgamorál uralta világban Nietzschét leginkább a rossz levegő zavarta. Abban a tizenkét évben, amíg az Ezeréves Birodalom fennállt, a levegő igen rossz lehetett, alighanem ezer évre elegendő mértékben koncentrálódva. Én azt a töménységet nem éreztem. De mind a mai napig maradt néhány szélvédett hely, ahol az a levegő megrekedt.

Elérkeztünk hát Hannah Arendthez és a művében szereplő hőséhez, Adolf Eichmannhoz. A náci időkben a gonosz uralkodott. A nácik gonosz dolgokat műveltek. Adolf Eichmann náci volt.

Arendt, amikor arra adta a fejét, hogy a New Yorker tudósítójaként végigülje Eichmann jeruzsálemi perét, még aligha volt tisztában avval, hogy mi is vár reá. (Sejtései azért voltak, amint az kiderül Jas­persszel folytatott levelezéséből.) Élő nácival addig még nem találkozott. (Pontosabban érdemben nem találkozott, mert persze aki Hitler hatalomátvétele után hagyta el Né­met­országot, hogyne találkozott volna nácival. Mindenesetre ő idejében ment el, akkor, amikor a gépezet működése még nem indult el a maga tökéletességében, majd Franciaországot is időben sikerült elhagynia. Így a nácikat csupán a híradásokból és olvasmányaiból ismerte. Ez persze éppen elég.) Jól tudta azonban, hogy Eichmann milyen szerepet játszott a népirtásban, tudta, hogy azt a hivatalt vezette, amelyik a zsidók millióinak elhurcolását szervezte. De azért mégiscsak van némi pikantériája, hogy filozófusként tudósítónak szegődjön. A másik pikáns része a dolognak Arendt viszonya Izrael államhoz. Ő a zsidó hazát megalakulása előtt világi államnak gondolta el, a zsidók és arabok szekularizált közös hazájának. Ezért egyáltalán nem osztozott a(z amerikai) zsidó értelmiség Izrael állammal való szinte kritikátlan azonosulásában. Ám ez utóbbinak, bízom benne (ha nem hangzana patetikusan, azt mondanám, hiszem), csak érintőlegesen lehet köze a mi témánkhoz. Mindenesetre azt hiszem, bizonyos értelemben talán őt is meglepte az az Eichmann, akit Jeruzsálemben látott. Ám az biztos, hogy ahogyan aztán leírta Eichmannt, azzal alaposan meglepte a világot. De ennek köszönhetjük, hogy mind a mai napig beszélhetünk róla, az általa felvetett probléma ma is eleven.

Szóval a gonosz banalitása. Abban biztos va­gyok, hogy őszintén olyannak látta Eichmannt, amilyennek leírta (de hát ezt senki nem is vonta kétségbe), s már azt is említettem, hogy én hajlandó vagyok hinni neki. Arendt a német kultúrából érkezett, és (többek között) Kanton nevelkedett. Természetesen tisztában volt avval, hogy amikor az emberi történelem egyik legnagyobb (vagy a legnagyobb, de ebbe én most nem megyek bele) bűncselekménye aktív résztvevőjének kapcsán banalitásról beszél, akkor szakít a Nyugat filozófiájának metafizikai hagyományával. Eszerint ugyanis a gonosz eredendően, megváltoztathatatlanul, véglegesen és végletesen gonosz, valamely démoni vagy sátáni természetű erő terméke, amivel szemben ott áll az ugyancsak metafizikai eredetű, ugyancsak eredendően, megváltoztathatatlanul, véglegesen és végletesen jó. Ebben a szigorúan és egyértelműen kétpólusú metafizikai világképben a banalitásnak a gonosszal összefüggésben egyszerűen nincs helye. A metafizikailag értelmezett gonosz csakis a radikális gonosz lehet. Ugyanez a helyzet az ugyanennyire vagy még inkább szigorú vallásos megközelítéssel is, hiszen abban minden, ami gonosz, csakis a sátántól (na jó, Sátántól) eredhet. Számolnia kellett tehát avval, hogy aki a metafizikai hagyományban áll, aki vallásos (legyen akár zsidó, akár keresztény), az érvelését nem fogadja el. Legyen szó tehát akár szekularizált metafizikáról, akár teológiai indíttatású gondolkodásról (Szókratész – Platón – Arisztotelész, a zsidó monoteizmus, a Biblia), amit Arendt mond, az egyikbe sem fér bele. De hát mit is mondott Arendt? Szerinte a vádlottak padján ülő Eichmann legjellemzőbb tulajdon­sága nem valamiféle ostobaság, nem is valamiféle eredendő, veleszületett velejéig romlottság volt, hanem a gondolattalanság, ami határozottan megkülönböztetendő az ostobaságtól, avagy a butaságtól. Ez az Arendt által megnevezett gondolattalanság valami olyasfélét jelent, hogy az általa vizsgált alanyból hiányzott a gondolkodás mint erkölcsi cselekvés képessége, így az ítéletalkotásban a jó és a rossz megkülönböztetése. Eichmann váltig hangoztatta, hogy csakis a törvényeknek, az akkori Harmadik Birodalomban érvényes törvényeknek megfelelően cselekedett. Márpedig ezekről a törvényekről jogászok garmadája állította, hogy a náci Német­or­szág­ban az volt a törvény, amit a Führer mondott. Füh­rer­worte hatten Gesetzeskraft. Vagyis nem egyszerűen avval védekezett, amivel jóformán mindenki, tudniillik, hogy parancsra cselekedett. Nem, ő nem parancsoknak, hanem egyenesen tör­vé­nyeknek engedelmeskedett. Ilyen módon Eichmann­-nak nem volt rossz a lelkiismerete, sőt, saját állítása szerint éppenséggel akkor nem tudott volna békében élni magával, ha nem teszi azt, amit hivatalának vezetőjeként a Harmadik Birodalomban tennie kellett. A törvény­tisztelő polgár. Nem volt ő gonosz, még csak nem is gyűlölte a zsidókat, egyszerűen csak racionálisan végezte a birodalom Obersturmbann­führere­ként reá háruló kötelezettségeket.

Nem hiszem, hogy tévedés lenne azt állítani, Arendt bizonyos értelemben hitt Eichmann-nak. Ha ugyanis nem hitt volna, ha – mint oly sokan – egyszerű hazudozónak tartja, aki bármennyire értelmetlen is, csak a bíróságot akarja megtéveszteni, ki tudja, miben reménykedve, akkor aligha ismeri fel a szörnyetegben (mert hát persze, Eichmann szörnyeteg volt, ezt Arendt sem vonta kétségbe), tehát nem ismerheti fel a szörnyetegben rejlő pojácát. De felismerte, s úgy gondolta, hogy ez az ő szörnyetege minden, csak nem démon. Egy kispolgár, aki persze nagyra vágyik, és nagyravágyásában képtelen végiggondolni, hogy mit tesz. Banális figura. Gondol­ko­dásra való képtelensége miatt válik gonosszá ez az eredendően semmiképpen sem démoni, még csak nem is születésétől fogva velejéig romlott ember.

Felismerésével Arendt a nehezebbik utat választotta. Sokkal egyszerűbb tudniillik azt mondani, hogy a gonosz a sátántól ered, hogy a tömeggyilkos pszichopata, hogy a zsidóüldöző antiszemita. Bárki bármelyik megoldást választja, nem kelt vele felháborodást. De azzal szembesülni, hogy a legnagyobb gonosztett végrehajtója amúgy „normális”, hétköznapi figura, akiben semmiféle sátáni nagyság nem fedezhető fel, az embert próbáló, kemény feladat. (Nem sokkal az Eichmann-per után végzett empirikus kutatásában Stanley Milgram kimutatta, hogy bizonyos körülmények között a felsőbbség iránti engedelmességük okán teljesen „normális” emberek is képesek elvégezni olyan feladatokat, amelyekkel más emberek életét veszélyeztetik.)

Engem meggyőzött Arendt, elhiszem neki, hogy Eichmann banális ember volt, de nem is ez a kérdés. Sokan vetették szemére, pedig nem igaz, hogy ha a gonosztett elkövetőjéről kimondja, hogy banális, azzal a gonosztettet magát banalizálja. Mi sem állt távolabb tőle. Attól, hogy az elkövető banális, a tett még lehet radikálisan gonosz. Ellenben nagyon is fontosnak vélem, hogy rámutat: a legkülönfélébb totalitárius rendszerek működtetői, mondjuk Auschwitz vagy a Gulag hóhérai nem feltétlenül kéjgyilkosok, szadisták, veleszületetten gonoszak. Ilyenek is voltak közöttük, egészen bizonyosan. De ha a rendszer radikálisan gonosz is, attól a működtetőinek többsége még bizonyára nem az. Hanem amolyan átlagember. Mint a rendszerek működtetői általában. Még ha Eichmann megítélésében tévedett is volna (mondom, szerintem nem tévedett), akkor is valami alapvetően fontos dolgot állapított meg, ami lehetővé teszi, hogy tovább gondolkodjunk arról, hogy mi is vagy milyen is lehet a gonosz. Ebben a kérdésben bizonyos szempontból a művészet talán előrébb jár már, mint a filozófia.

Nietzsche és Arendt. Isten és a Sátán gyilkosa. Nietzsche az embert fö­lül­múló ember nevében halottá nyilvánította Istent, s bár nem állítom, hogy ezzel nincsenek problémák, mint ahogyan morálgenealógiai fejtegetései is fölvethetnek igen komoly aggályokat, de egyvalamit bizonyosan megtett: megpróbált szabaddá söpörni egy utat. Lehet, hogy az embertől nem vezet út az embert felülmúló emberhez. Az meg szinte bizonyos, hogy Nietzsche nem az emancipáció filozófusa. De egyvalamit költőként megtett: a morális jó melletti döntést a szuverén ember hatáskörébe utalta.

Arendt egy banális ember kapcsán mérlegelve iktatta ki a Sátánt a maga gonoszról szóló leckéjéből. Csak remélhetjük, hogy ez az embert alulmúló em­ber perspektívája. Nem állítom persze, hogy ezzel nincsenek problémák, az ő gondolatai is fölvethetnek komoly aggályokat. Mindenesetre Arendt óta adott a feladat. A gonosz mibenlétéről folytatott elmélkedéseink során az ördögöt kihagyhatjuk a számításból. Jól feladta nekünk a leckét (Nietzsche és) Arendt: A jó és a rossz megkülönböztetése az ember felelőssége, a morálisan jót választani, a morális rossztól tartózkodni a gondolkodni képes szuverén ember feladata. Az ördög halott.

Kelt 2007. március 19-én, a fiam, Mesés Gáspár és Adolf Eichmann születésnapján, Magyarország német megszállásának hatvanharmadik évfordulóján.

A Debreceni Egyetemen rendezett, Hannah Arendt – Élet, mű, életmű című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Irodalomjegyzék

helyett köszönet Hannah Arendtnek, Friedrich Nietzschének, Martin Heideggernek, Vajda Mi­hály­nak, Heller Ágnesnek, Kunszt Györgynek, Seyla Benhabibnak.

• Játéktér [6]