A franciák tisztességgel megemlékeztek a Dreyfus-per 100. évfordulójáról. Jó lelkiismerettel jobbára azon jeles tollforgatókról, akik ügyet csináltak az ártatlanul elítélt kapitány esetéből, akinek azonban nem győzik a szemére hányni, hogy milyen jelentéktelen – mondhatni mellékes – szereplője volt saját ügyének, ami nem is lett volna olyan nagy ügy, ha az ártatlanul deportált véletlenül nem zsidó, és az antiszemita-ultranacionalista sajtó nem rajta próbálja ki először farkasfogait. (Mindig dühített az ártatlanul elítéltektől kvázi extrahősiességet kívánó közvélekedés: az lehet mellbevágó, hogy Eichmann egyszerű szállítási problémaként kezelte a magyarországi zsidók deportálását, de az, hogy valaki – azonkívül, hogy nem volt hazaáruló – semmi rendkívülit nem csinált, inkább természetesnek tekinthető.) Visszaélve a franciák vendégszeretetével, most megemlékezésül nem Zola híres „Vádolok!”-jának őszinte pátoszú sorait idézem fel e kínos centenárium kapcsán, még csak nem is Jean Jaurès szép sorait, amivel szocialista elvtársait próbálta meggyőzni arról, hogy a „zsidó burzsoá” és a „magyar származású arisztokrata” belügye a francia munkásság ügye is (Guesde állásfoglalása ellenében), hanem azt a logikát szeretném felidézni (akármennyire nem szeretem is), amely Dreyfus minden tárgyi bizonyítékkal alátámasztott ártatlansága ellenére is meg tudja őrizni ama meggyőződését, hogy a francia nemzet és egy zsidó egyén közti perben az utóbbi sohasem lehet ártatlan, s ha tényszerűen az talál lenni, csak annál bűnösebb nemzetgyalázó… „Minden jó francia kész arra, hogy feláldozzon egy individuumot a haza érdekében” – írta Charles Maurras az Action Française hasábjain. –„A franciák egyesült erővel lépnek fel Franciaország zsidó ellenségével szemben, azon individuum ellenében, aki az összes, társadalomba tömörült individuum közös ellensége, az EGY ellenében az EGÉSZ védelmében.”
Az emberi jogok forradalmi deklarációja alapján lehet vitatni a katonai bíróság ítéletét, folytatja Maurras, de az emberi kötelességek ellenforradalmi nyilatkozata kizárja, hogy a közjó érdekében elítélt bűnösségét megkérdőjelezzék: „Ha az individualizmus igaz, akkor jogosult mindent kétségbe vonni, mindent felforgatni egyetlen egyén érdekében, s a törvényesen kimondott ítélet megsemmisítését követelni: jogos a közvélemény megosztása, a hadsereg meggyengítése, a nemzetbiztonság lerombolása, mindez legitim e rendszer szerint egyetlen EGY ember érdekében.” A franciák milliói azonban „a nemzeti önfenntartás egészséges ösztöne alapján” elutasítják e destruktív rendszert. Tudják, hogy ha kimondják Dreyfus ártatlanságát, akkor ezzel a francia nemzet bűnösségét deklarálják. (Csak ne mondta volna szó szerint ugyanezt Robespierre a király perében: „Ha Lajos ártatlan, akkor a nemzet a bűnös, amely megdöntötte a királyságot.”)
Közönséges bűnözők esetében érdekes lehet a tárgyi bizonyítékok mérlegelése, mivel a mérleg másik serpenyőjében nem a nemzeti érdek semmivel sem összemérhető súlya van. „Ám a zsidó áruló Alfred Dreyfus nem közönséges bűnöző. Senki sem állhat melléje anélkül, hogy ne állna a nemzeti ügy árulóinak sorába. Dreyfus annak a nemzetközi összeesküvésnek, annak az idegen befolyásnak a megszemélyesítője, mely kifelé védtelenné teszi a nemzetet azáltal, hogy a belső megosztottságot szítja.” („A hazaárulók védelme maga is hazaárulás” – így 100 évvel a Dreyfus-per előtt a prairali terrortörvény, mely eltörölte a tárgyi bizonyítékoknak és a tanúvallomásoknak a védelem általi felhasználhatóságát.) A nemzeti érdek eme felfogása nyíltan elveti a morális szempontokat (pontosabban az individuális erkölcsnél magasabb rendű morális törvényre hivatkozik): „Mi nem vagyunk erkölcsi lények!” – válaszolta az Action Française egy ifjú aktivistája, moralizáló kritikusainak. Maurras szerint kiváltképp az egyéni lelkiismeretre és a morális autonómiára építkező kanti morálfilozófia a fő ellensége a nemzeti elkötelezettségű erkölcsnek: „Kötelességünk nem a belső lelkiismeret sugallata, hanem társadalmi beágyazottságú: e kötelesség ugyan nem írja elő, hogy minden bírói ítéletet tévedhetetlennek tekintsünk, de e kötelesség kifejezetten megtiltja, hogy bírói tévedésről beszéljünk annak társadalmi következményeire való tekintet nélkül.” (Nem ez volt-e az egész francia értelmiség attitűdje a moszkvai koncepciós perek kapcsán?) „E kötelesség nem parancsolja azt nekünk, hogy embertelenek legyünk, de előírja, hogy mindenekelőtt ama társadalom irányában legyünk jók és könyörületesek, amely millió és millió emberi lénynek a hazája, hogy a hozzánk legközelebb állók pártján kell állnunk egyetlen ember, Dreyfus, az IDEGEN ellenében.”
Nemcsak a kanti morálfilozófia szubjektivista autonómia-felfogása, a modern tudományosság álobjektivitása is a „judeo-protestáns” franciaellenes összeesküvés eszköze lehet, amennyiben a tudományos tények destruktívnak bizonyulnak az államrend szempontjából: „Létezik manapság a tudományos fanatizmus egy formája, amely rendkívül káros következményeket vonhat maga után – írja Maurras. – Képes mindent a levegőbe röpíteni, hogy kipróbáljon egy új robbanóanyagot, képes elveszejteni egy államot, hogy előbányászhasson az archívumok mélyéről egy »izgalmas« dokumentumot, melyet képes nyilvánosságra hozni, csak hogy érdekessé tegye magát.” Ha a „moralista” azt jelenti, hogy „Dreyfus-párti”, a „tudományos”, hogy publikálhatóak olyan tények, melyek ellentétesek a nemzet érdekével – végül, ha a demokrácia azt jelenti, hogy ez a nemzetellenes moralizálás, ez a destruktív tudományosság van hatalmon a többségi döntés következtében, akkor az Action Française amorális, antiszcientista és mindenekelőtt antidemokratikus pozíciót foglal el, ami magába foglalja az ellentétes értékrendű világ erőszakos megdöntésének felvállalását is. „A jövő nem tartozhat az abszurditáshoz – még ha a többség felhatalmazását is adta hozzá. A nemzetet meg kell szabadítanunk a demokráciától, hogy számára erővel biztosítsuk az egészséges állapot feltételeit: a hatalmat és a boldogságot. Igenis lehetséges erővel rákényszeríteni az igazságot. Mindazon szörnyűségek, melyeket ezen erőszak okozhat, eltörpülnek azon eljövendő szörnyűségek mellett, melyeket erőszakos közbeavatkozásával megakadályozott.”
Ha valaki úgy véli, hogy az utolsó mondathoz kísértetiesen hasonlót már olvasott valahol, a megfejtést küldje be a „Ki beszél?” rovathoz.
- Esszé [6]