Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Amikor 1972-ben Kolozsváron megismerkedtem későbbi barátommal, Tamás Gáspár Miklóssal, feltűnt nekem, hogy ha róla beszélnek – és magyarországi vendégként sokfelé megfordulva állíthatom, hogy sokan beszéltek róla –, mindenki gazsizza vagy, akkoriban még, gazsikázza. Nem volt nehéz átlátni, hogy ez a becenév, hogy úgy mondjam, multifunkcionális. Szól a közvetlen embernek, aki, ha kedve tartja, mindenkivel megtalálja a hangot – nem értelmiségiekkel talán még inkább, mint a magunkfajtával. Szól a mindenkinek tetszeni vágyó, narcisztikus Józsefnek (Thomas Mann regényéből), akinek gyengéi átlátszóbbak a szokásosnál. Ezekhez Magyarországon később az is társult, hogy az emberek szeretik fitogtatni bizalmas viszonyukat hírességekhez. De mindezekkel elkeveredve és mindezek mélyén akkor is érezhető volt, s ma sincs másképp, valami zavar lebegett – kivált értelmiségiek, pálya- és vetélytársak körében – a sugárzó, igazi nagy tehetséggel (s pláne nem művészi tehetséggel!) szembeni zavar, amelyet könnyű méltányolni a panteonban, de nehéz elviselni a szomszédban.

Ez a diminúció, kicsinyítés nyert most irodalmi formát Lengyel László magyar alakokról szóló sorozatának újabb darabjában, a LuciFeriben. Ám túllő a célon. A túlzó kicsinyítés kicsinyesség (amelyet – ha kedvem volna a szerző bizonyíthatatlan beleérző képzeletjátékait követni – a féltékenység vagy bosszúállás motívumait sejtve jellemezhetnék). S a kicsinyítés nemcsak kisszerűvé tesz, hanem torzít is. Ha Tamás Gáspár Miklós valóban az a komolytalan parvenü pozőr, aminek mutatja, akkor miért kap helyet Lengyel arcképcsarnokában? Az ő irodalmi módszere inkább modelljei felstilizálása, „egy szerep megírása. A történelembe emelés. Egy dráma felvázolása”. (Magyar alakok, 2000 – Pénzügykutató, 1994, 106. o.) Leginkább persze azt az embert stilizálta fel, aki a leginkább imponált neki, s akivel a bajszot összeakasztani a legfüggetlenebb magyar értelmiségi legfőbb dicsősége volt, néhai Antall József miniszterelnököt.

Bizonyos: az üres pojáca is lehet történelmi szereplő, de akkor portrélistájának néhány kritikai szót kellene mondani azokról, akik azzá teszik. De Tamás Gáspár Miklós és Lengyel László közönsége azonos. S Lengyel óvakodik attól, hogy megbántsa közönségét. Talán most is azt hiszi, hogy szavakat ad közönsége érzéseinek, s ez általában igaz is: Lengyel eredetisége, hogy ő ma a legtipikusabb magyar értelmiségi. Ezúttal azonban csak bemárt, csak árulkodik.

De ezt is úgy teszi, hogy értékei, nézetei egybecsengenek átlagolvasójával: a Magyar Narancs egyik névtelen publicistája meglehet nem is tudja, milyen mély viccet talált ki, amikor azt írta a minap, hogy a gazdaság hályog és homály, átlagemberek közül talán csak Lengyel László látja át.

Nem Lengyel féligazságairól és egész hazugságairól akarok beszélni, amelyeket egyébként a beleérzés költői álöltözetében s a mindent tudó jólértesültség titokzatos közegében mindig megengedő, sejtető, szükség esetén visszavonható formában ad tudtunkra. Minduntalan rajtafogható: aki ismerte idős Tamás Gáspár jelentékeny alakját, vagy olvasta néhány finom elbeszélését (ebben a hónapban volna nyolcvanéves), az tudja, hogy nem szorítható be a kommunista funkci torzképébe, aki figyelemmel követte az SZDSZ történetét, az tudja, hogy Tamás Gáspár Miklós nem támogatója, hanem ellenzője volt a kiváló Tölgyessy Péter elnöki aspirációjának.

Mindez potomság, mivel könnyen leleplezhető füllentés. Ami érdekes, az a fiktív életrajz mögött meghúzódó antropológia. Az nem világlik ki, hogy milyen ember Tamás Gáspár Miklós, de az igen, hogy milyen az ember Lengyel László szerint. Az ember vagy megfelelő, vagy meg akar felelni. Vagy „származás és ehhez való hűség” révén eleve el van fogadva, vagy rejtélyének titka, hogy mindhiába ácsingózik az elfogadtatásáért.

Az ilyen ember, ha ifjúkorában vallási fordulaton megy át? Szerepet játszik valamifajta homályos asszimilatív céllal. Útját keresi egy provinciális diktatúrában? Azért teszi ezt, mert elég okos ahhoz, hogy belássa: nem fogadják be. Magyarországon hamarosan kiakolbólítják egyetemi állásából? Megint csak nem fogadják be. Máskéntgondolkodó, disszidens lesz? Mert ott – „az ellenzéki bulikon, a kicsiny ellenzéki szubkultúrában elismerték és elfogadták”. Ott is önállóan gondolkodik? Mert a demokratikus ellenzék legbefolyásosabb vezetője, Kis János mégsem fogadja be. Politikusnak áll? Mert „nem sikerül jelentős filozófiai művet alkotnia”. Mi bizonyítja ezt? Hogy filozófiai művei hatástalanok. Egy embernek gondolatai vannak? Nem igazságtartalmukon méretnek, hanem csakis azon, hogy sikeresek-e, kiötlőjük „kap-e szerepet”, osztanak-e neki lapot. Egy embernek furcsa szokásai, modorosságai, skurillitásai vannak? Egyetlen oka lehet: valahová be akar kéredzkedni. Valaki kiválik az aktív politizálásból? Megbukott, csapdába esett. Lengyel László a legszebb örömmel véli: hősének most már nincs más útja, mint Lengyel Lászlóvá – független publicistává – válnia.

Ez az embertan mindent meg tud magyarázni. Ebből az embertanból minden kimarad, ami egy személyiséget bárminő értelemben figyelemre méltóvá, egy Lengyel László tollára méltóvá tehet. Említsek csak egyet: a bátorságot. Valaki úgy gondolhatná, hogy Tamás életében valami kis szerepe ennek is volt. Bátorság: egy fiatal bölcselőnek nem marxistává lenni a hatvanas években Romániában. Bátorság: a hasonlóképpen gondolkodó pályatársakkal is ellentétben nemhogy a reservatio mentalisszal vállalt párttagság, de még a lip service-ek erejéig sem alkalmazkodni. (Ezért kellett Magyarországra emigrálnia.) Bátorság: felrúgni a kutatói karriert (a befogadásért járó hála természetes késztetésének is ellenállva), s vállalni a disszidens magatartás összes következményeit. Bátorság: a szolidaritás törvényeit szigorúan megtartva szellemileg a disszidensek kis csapatához sem alkalmazkodni. Bátorság: eszméket végiggondolni merni. Bátorság: a szellemi függetlenséget és egy választott politikai párthoz való lojalitást összeegyeztetni tudni. Bátorság: polemikusnak lenni, s a legélesebben az olvasót, az író saját közönségét bírálni. Bárki belátja: Tamás Gáspár Miklós vitákat és szenveket kiváltó jelleme e fogalom nélkül nem írható le.

Ám Lengyel László számára ez nem érték. Esterházy Péter egy kurta glosszájából – amely ezt azért nem mondta – abszurd politológiai elméletet hevenyészve Tamás Gáspár Miklós azon az alapon válik Csurkával egymás jóslatait kölcsönösen beteljesítő párrá, hogy mindketten erkölcsbírálatot mernek gyakorolni közönségük és az egész magyar társadalom fölött.

Mindeddig (állam)polgári szókra álltam meg Lengyel László esszéjénél. Hadd mondjak valamit arról is, amihez szakmám szerint némileg értek. Csak fájdalmasan mosolygok azon, amit Lengyel – mindenben a köztudomást visszhangozva – a filozófiai életről s szegény Bretter György egykori kolozsvári „iskolájáról” ír. Jelenti közönségének (tegyem hozzá rosszmájúan: saját nyelvi valőrjeinek védelmében): „Ha a magyarországi olvasót meglepik T. G. M. váratlan mondatfűzései, akkor ezt hajlamos T. G. M. egyéni stílusának tulajdonítani. Valójában a kolozsvári iskola nyelvéről van szó, ahol Bretter törte át a nyelvi, provinciális korlátot, s hozott össze egy sajátos stílust és fogalmi rendszert, az ifjabb generáció, tanítványai segítségével.” Nos, a köztudomással ellentétben sem iskola, sem annak közös nyelve nem létezett. Volt egy vonzó tanár, akinek kevésbé gondolati és még kevésbé nyelvi ösztönzése, hanem minőségérzéke volt, amikor összegyűjtött néhány magánál tehetségesebb, műveltebb s nagyobb írói képességgel megáldott fiatalembert, s áldozatkészen támogatta őket.

Másutt Lengyel az alábbiaktól óvja olvasóit: „Most, amikor írok T. G. M.-ről, úgy nézhet ki, mintha T. G. M. eszméi egy folyamatos fejlődési utat jártak volna be. Valójában politikusként, gondolkodóként állandóan villódzott: ma ezt mondta, holnap azt.” Ez körülbelül a legócskább közhely, ami a tárgyban elmondható. Ha nem hallottam már száznyolcvannégyszer magam is, akkor egyszer se’. Funkciója, hogy ne kelljen elgondolkoznunk azon, amit Tamás Gáspár Miklós éppen mond. Természetesen alapja is van, Tamás különös, e tekintetben csak a fiatal Lukácshoz hasonlítható szelleme, aki nagy szenvedéllyel és következetességgel gondolt végig a maga korában több lehetséges álláspontot. Most, amikor írok erről, nemcsak úgy nézhet ki, hanem szerencsés módon bizonyítható is, hogy Tamás Gáspár Miklós eszméi folyamatos fejlődési utat jártak be. Csak el kell olvasni politikai és politikai-filozófiai publicisztikai és tanulmánygyűjteményét, hat év minden fontosabb és minden kontroverziális e tárgyú írását, a Másvilágot (Új Mandátum, 1994), amelynek nemcsak gazdagsága, hanem koherenciája is meglepő, az ellentmondások szüntelen szenvedélyes megbeszélése, reflektálása.

Lengyel László indulata érthető: ez valóban poláris ellentéte az ő publicisztikai irányának – a közönséget rafináltan megudvarló, ha portréról van szó, álszenten az élő modell nekrológját is elborongó politológiai giccsnek.

• Szemle