[1]
1873-ban Deák Ferenc, negyvenévnyi közszereplés után, 70 esztendős korában elmondta élete utolsó parlamenti beszédét. A beszéd, mely kormánypárti padsorokból, mégis ellenzéki helyzetből hangzott el, az egyház és az állam maradéktalan szétválasztását sürgette – akkor még a politikai siker reménye nélkül. A beszéd végén az agg politikus, az „öregúr”, ahogy a kortársak kedélyes, kissé kisdiákos tisztelettel emlegették, egy kurta mondattal zárta le eszmefuttatását, és talán egész közéleti pályafutását: „Ez a véleményem.”
Nem azt mondta, hogy ez a „politikám”, azt sem, hogy ez a „realitás”, vagy, hogy ez az „álláspontom”. Megtehette azt, amit ilyen hosszú politikusi pályafutás – egy elbukott forradalom, egy levert szabadságharc, két évtizedes önkény, majd a kiegyezésben játszott, sokak által bírált szerep – után kevesen, azt mondhatta: „ez a véleményem”. Gerő András előadása végén kiemeli: azért mondhatta ezt, mert senki sem kételkedett, kételkedhetett abban, hogy tényleg azt gondolja, amit mond. Azon reformkori politikusok sorába tartozott, és ilyenek nem kevesen voltak, akik számára „nem válik szét a közéleti és magánéleti tisztesség”, akiknek a „személyisége és mondandója egy”.
A múlt század minden tragédia és sorscsapás ellenére is Magyarország legsikeresebb évszázada volt. A reformkor megteremtette a polgári fejlődés jogi alapjait és politikai közegét. Sikerült a csoda: fokhagymaszagú, fokosrázó bugrisokból és a bécsi udvarban parádézó arisztokrata ficsúrokból polgári közösséget faragni. Olyan politikai közösséget, amelyik saját személyes érdekeit, konzervatív neveltetését, „osztályérdekeit” is sutba vágva, polgárság híján maga sorakozott fel a polgári értékek, a jogegyenlőség és az ország modernizációjának támogatására. A kor hőse nem az emeleti erkélyről lovával leugrató, örökifjú Sándor gróf volt, hanem a kéziratok és tervrajzok fölé görnyedő, koravén Széchenyi.
A siker egyik kulcsa kétségkívül abban rejlett, hogy az országnak olyan európai szinten felkészült, kiváló műveltségű politikai elitje volt, amelyik nemcsak világos jövőképpel rendelkezett, hanem a sikerhez nélkülözhetetlen állhatatossággal, erkölcsi tartással és megingathatatlan politikai hitellel is. Olyan generáció ez, amelyik a politikát személyes erkölcsi kötelezettségvállalásként gyakorolta. Eötvös, Széchenyi, Kossuth, Vajda János, Kemény Zsigmond és Deák nem érdekből politizáltak. A romantika, az erkölcsi emelkedettség és lelkesedés nagy kora volt ez.
A romantika letűnt. A nagyívű gondolatok helyét lassan átvették a parlamenti demokrácia mindennapos piszkolódásai, a nagyszabású modernizációs tervek némelyike lábszagú panamává silányult. Deák is érezte, hogy a kiegyezés utáni új világban, amelynek ő volt a szülőatyja, neki vajmi kevés hely jut. Talán ez a természetes: hősi pátoszra, az elvek képviseletére csak akkor van szükség, amikor az önkény az emberi és polgári lét alapértékeit kérdőjelezi meg. A demokratikus politika napi tyúkperei nem az alapértékekről szólnak, hanem az érdekekről. Deák visszavonult. Arról már nem tehetett, hogy a századfordulóra igencsak megfogyatkoztak azok az utódok, akik még az eszükben tartották volna, hogy bár a politika az érdekekről szól, soha nem szabad szem elől téveszteni a politikai közösség általános erkölcsi alapjait, mert anélkül széthullik minden.
Sokan érezték legújabb történelmi sorsfordulónkon, hogy a modern világba ismét bebocsátást kérő országnak éppen egy európai szintű és az orránál kicsit messzebbre látó politikai elitre volna szüksége. Bár néhai miniszterelnökünk, Antall József szívesen látta magát egyfajta deáki szerepben, a Deák által képviselt (rendben van, legyen nemzeti) liberális szellem és erkölcsi szilárdság szunnyadni látszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az egyik honi liberális párt hajdan történészként is funkcionáló elnökének a konferenciát megnyitó beszédében kell bizonygatnia: Deák liberális volt, ami annál meghökkentőbb, hiszen végül is magyar volt, sőt hívő katolikus. Sokan szeretnek megfeledkezni arról, hogy a múlt század magyar politikai elitjének uralkodó eszmevilága a liberalizmus volt. „Ha elődeinket elfelednénk, akkor valóban gyökértelennek hihetnénk magunkat, történetünkről mondanánk le, és akkor a magyar liberalizmus folytonosságát is tagadnánk” – szabadkozik Pető Iván, jó másfél évszázad múltán. Szomorú, de itt tartunk: valahol 1810 és ’30 között.
A kötet az emlékkonferencián elhangzott nyolc előadás szövegét tartalmazza. Bár némelyik téma inkább csak apropószerűen kötődik Deák személyiségéhez és politikai pályafutásához (elsősorban Krokovay Zsolt és Ludassy Mária előadásai), ez nem válik hátrányukra. A mai olvasó számára talán legizgalmasabb kérdést a konferencián Schlett István taglalta: hogyan látták Deákot a nagy kor- és vetélytársak, Kossuth és Eötvös, valamint a kevés utód egyike, Bibó István. Mert bár Deák nagy tiszteletnek örvendett és örvend ma is, a kiegyezést sokan a katasztrófához vezető út első lépésének tartják. Bibó egyenesen a zsákutcás magyar történelmi fejlődés kiindulópontjának nevezi. Nehezen tisztelhető az a politikus, aki ekkora vészt hozott a fejünkre. Schlett árnyaltan elemzi Deák és ellenfelei érveit, de a fő tanulság mégsem az, hogy kinek volt a vitában igaza. Tévedés azt gondolni, hogy Deák nem látta mit kockáztat, és mi a tét: „meggyőződésem, hogy Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is, ha minden oldalról legjobb szándékot teszünk föl…; Ezen óriási nehézségű kérdéseket (a birodalmon belüli státus problémáit és a nemzetiségi kérdést. – a Szerk) …megoldani alighanem politikai lehetetlenség” – írta 1861-ben sógorának. Schlett kiemeli: a lényeg nem az volt, hogy ki látta a veszélyeket, és ki nem, hanem az, hogy sem Deák, sem Eötvös, sem Kossuth nem rendelkeztek eszközökkel egy másik, kedvezőbb alternatíva megvalósításához. Kossuth az emigrációból hazaküldött kiegyezés elleni tiltakozásával megváltotta a lelkiismeretét. Deák azonban itthon volt: neki itt kellett valamit csinálnia. Nekünk ma bizonyos értelemben könnyebb dolgunk van: nem kell félnünk az ország szétesésétől, mert az ország már jó 70 évvel ezelőtt szétesett. Jelenleg éppen egyetlen birodalom csapatai sem állomásoznak itt. Csak éppen az az egy-két Deák hiányzik, aki súlyt és távlatot adna a politikai szándékoknak.
- Szemle [6]