amibe költőként (de emberként is) kerültem a koalíció létrejöttével. Antall doktor regnálása számomra a Kádár-rezsim meghosszabbítása volt. Erőszakos, ideologikus, etatista. Rendszer. A Vörös Csillag helyére a Szent Korona került. Ki nem állhatom az engedélyezett, sőt rám erőszakolt jelképek kultuszát. Az antall józsefi akarnokság és kormányzati arrogancia lehetővé tette, sőt kikényszerítette a szabadságharcosi attitűd prolongálását. Szembe kellett szállnom a Horthy újratemetésével tetőző kártékony és ócska nacionalista retorikával.
Most a helyzet merőben megváltozott. Van egy – mondjuk így – tűrhető kormányunk. Csinálnak kisebb-nagyobb hülyeségeket. De nagy baj nincs. Illetve van, de erről nem a kormányzat tehet, legalábbis nem csak.
Az én személyes bajom az, hogy a politika többé nem metafizikai probléma. Márpedig a költészet „aranyfája” csak a metafizika humuszába eresztheti gyökereit, csak abból sarjadhat, borul virágba, s hozza meg gyümölcseit. A költő filozófus. A filozófus költő. (Gondoljunk csak Platón dialógusaira, Nietzschére, Hegel lefordíthatatlan szójátékára [Aufheben], vagy Heidegger maga teremtette szótárára, amely egy soha nem létezett, de mégis mélységesen német nyelvet alkotott.)
Nos hát. Imigyen állok. Van szabadságunk, csak én nem vagyok. (Kevésbé patetikusan: elvették a cumimat.) Ezt meglehetősen komolyan gondolom: elvették a sorsomat. Márpedig a költő sors nélkül smafu. Shelley-hez hozzátartozik a vízbefúlás, meg a bebalzsamozott szíve, Byronhoz Missoluongi, Villonhoz a kötél általi halál közeles veszélye. Baudelaire mint az első igazán modern költő tudatosította ezt a problémát, és elátkozott költőnek deklarálta magát. Ady Endrének éppúgy kellett a szifilisz, mint József Attilának Szárszó. (Sajnálatos, persze, hogy ez a példa egy Latinovitsot és egy B. Nagy Lászlót szerencsétlenül megihletett.)
Én megpróbálok másképpen élni. Petőfi Sándort úgysem überelhetem. Ő megmondta, hogy ott essen el ő a harc mezején, és ott is esett el. Harc éppen manapság is van. Csak mezeje nincs. Én pedig csak békeidőben vagyok alkalmas szakszolgálatra. Hogy a szakszolgálat miben is áll, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy pelenkákat kell fertőtlenítenem egy csecsemőotthonban, vagy angolul tudó szerbeknek tolmácsolnom egy menekülttáborban. Egyikhez sincs túl sok kedvem. Ha már, akkor Petőfivel szólva, „Meglehetősen lövök”. Ezt bizonyítani tudom a szívszerelmeimnek vurstliban lőtt ajándékaimmal.
Sajnos csak költő vagyok, nem hadvezér. Abban azért bízom, hogy jobb költő vagyok Zrínyi Miklósnál, bár ha én olyan dicső kirohanást tudnék levezényelni, mint a felmenője, azért feláldoznám életművemet. A szívem leges-legmélyén katona vagyok. (Ez tartassék titokban a kiegészítő parancsnokság előtt.) Mellesleg tetszenek tudni, hogy mit neveztünk „zrínyizésnek” a hatvanas években? Pedig az jó mulatság, férfimunka volt. Barátaimmal reggeliztem, tízóraiztam, ebédeltem, uzsonnáztam, vacsoráztam – fizetés nélkül. És én voltam a „zrínyi”. Tudniillik ők előbb távoztak, én maradtam utoljára, nekem kellett angolosan távozni. Hűvösen és méltóságteljesen. Kirohanás föl sem merülhetett.
Ma már egészen más a helyzet. Van pénzem, és van tartalékom, nem szorulok arra, hogy megrövidítsem a vendéglátóipart. Ember és polgár vagyok. Illetve ember eddig is voltam – legjobb tudomásom szerint –, de most már polgár is vagyok. Ez utóbbin az értendő, hogy ki fogom tanulni az adócsalás törvényes fortélyait, átalakulok Bt.-vé vagy Kft.-vé, lesz jogtanácsosom. Gonosz leszek, és igazságtalan. Ennyi. S akinek ennyi rossz kevés, azt érje gáncs és megvetés.