(nem) [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

1994 elején Borisz Jelcin még az orosz demokraták reménysugara volt, az egyetlen politikus, akiről elhitték, hogy képes megállítani Zsirinovszkijt, a kiszámíthatatlan ultranacionalistát. Ma Zsirinovszkij Jelcin háborújának fő támogatója, míg korábbi hívei csapatostul fordítanak hátat az orosz elnöknek, diktatórikus törekvésekkel, a demokratikus reformok elárulásával vádolják, és kemény szavakkal ítélik el az egyre véresebbé váló csecsenföldi „rendteremtő” akcióját. Azt az akciót, amelyet a vezető nyugati politikusok egyébként „orosz belügynek” tekintenek, és amelyet egyes – főleg amerikai – kommentátorok meglepő megértéssel kezelnek. Úgy látszik, Jelcin eredményesebb volt a nyugati jóváhagyás megszerzésében, mint a belpolitikai támogatás megszervezésében.

De a nyugati jóváhagyás (amelyet Jelcin Moszkvából tudósító német újságírók friss értesülései szerint a budapesti EBEÉ-csúcson kapott meg) nem biankócsekk. Ha Clinton és Kohl el is fogadta Jelcin álláspontját, miszerint Oroszországnak joga van erőt alkalmazni a szecesszionista (és kétségkívül maffiózó hajlandóságú) csecsen vezetéssel szemben, arra aligha gondoltak, hogy az erőt Jelcinék mind politikai, mind katonai értelemben ennyire ügyetlenül fogják bevetni. Számítani lehet tehát arra, hogy mind Washington, mind Bonn egyre határozottabban bírálni fogja a csecsenföldi orosz intervenciót. Vagyis Jelcin a katonai és belpolitikai kudarc után diplomáciai blamázst is arathat.

Mi ütött Jelcinbe? Fő érve az intervenció mellett az, hogy meg kell őrizni az orosz állam területi integritását. Ha a csecsenekkel szemben az orosz állam engedékenynek mutatkozik – folytatódik az érv –, akkor a többi nem oroszok által lakott oroszországi köztársaság is kedvet kaphat az elszakadásra. Az igazság azonban az, hogy Csecsenföldön kívül egyetlen oroszországi köztársaság sem melenget szeparatista terveket. Ugyancsak hivatkozik Jelcin a szervezett bűnözés elleni küzdelem szükségességére. De hatvanezer katona és hatszáz tank bevetését ezzel nem lehet igazolni.

A jelcini kaland orosz ellenzői más motívumokat látnak az intervenció mögött. A legjobb indulatú feltételezés szerint Jelcin el akarja terelni a figyelmet saját nehézségeiről, és keresi a birodalmi-nacionalista beállítódottságú oroszok kegyeit, akik feltételezése szerint többségben vannak az orosz társadalomban. Mások egyenesen valamiféle főpróbának tekintik a csecsenföldi intervenciót, olyan útnak, amely a szükségállapotba vezet. Végül (egy kis konc a marxistáknak) van egy tisztán gazdasági magyarázat is: Jelcin központi orosz ellenőrzés alatt kívánja tartani a Kaszpi-tengeri olaj exportját, ezért ellenzi azt a nyugati tervet, hogy a megépítendő olajvezeték Azerbajdzsánon és Örményországon keresztül vezessen. Ő Csecsenföldön szeretne olajvezetéket lefektetni. De ehhez egy központi fennhatóság alatt álló, pacifikált Csecsenföldre van szükség. (E feltételezés szerint a nyugatiak hasonló karitatív megfontolásokból érdekeltek a karabahi békében.)

A csecsenföldi dráma látványosan hívja fel a figyelmet Oroszország gyengeségeire. De e gyengeségek egyike-másika annak is jele lehet, hogy az orosz demokratikus reformok a feltételezettnél mélyebb gyökereket eresztettek. Jelcin saját szakállára, csak privát „politbürójával” konzultálva döntött az intervenció mellett. Olyan nagy baj, hogy néhány tábornoka az ily módon született döntést nem fogadta el legitimnek? Olyan nagy baj, hogy az orosz közvélemény sem támogatja ezt a kalandot, és hogy az oroszokat egy centrum nem képes hazafias felbuzdulásra kényszeríteni?

Majd elválik.

• Néző-pont