Megboldogult Incze Sándor érdeméül elmondható, hogy a kortárs írókat a Színházi Életben a nagyközönség személyes ismerőseivé reklámozta. Majd annyira ismerősen köszönt le az oldalakról Pakots József, pláne a monoklis Molnár fizimiskája, akár Biller Irén vagy Gombaszögi Frida arca. Egyed Zoltán is folytatta a szép szokást a Film Színház Irodalomban – bár nem volt annyira érdekelt a szerzői jogokban, mint a drámaliferáló Incze.
Mostanában a Kamra pincéjében átteleltetik az írókat. Legutóbb három estén Kertész Imre fölolvasta Sorstalanság (1975) című regényét. Az első este első felében az első három fejezetet. Második részében a negyediket.
Ablak a szín fenekén. Balra lappadt bársonyú, fonnyadt nádazású karszék. A színpadra ruganyosan kijövő szerző beleül menten. Fölrakja aranykeretes szemüvegét. Sebtiben belefog az olvasásba, mintha mohón kíváncsi volna két évtizede bevégzettjére. Kisvártatva középre megy, a színpad tengelyében álló írópulthoz. Fekete nadrágja jól szabott. Világosszürke zakó alatt fekete garbót visel. Polgárian rendezett. Egészségesen karbantartott.
Jobbra irodai karosszék. Hátul iskolai pad egybeácsolva írólapjával. Üvegkorsón vizespohár. Utóbbi bútorokat, kellékeket nem használja az első részben. Vizet sem iszik: erőteljes, zengően vivő hangja bírja a kétórás tartamot a szünetig, le sem reked, csupán cseppet elfátyolosodik. Használja-e szünet után, nem tudom meg: dacolva Radnóti esztétikus tanár megrovásával, vallom, teljességgel szükségtelen fenékig kimerni a föltört záptojást, hogy megtudjuk, valóban romlott-e, és rossz szagú az egész tojás. A bűzös tojás, természetesen, nem Kertészre vonatkozik. Nett, célszerűen sportos (prózaíráshoz állóképesség, fizikai erőnlét kell). Amint ott áll a szín közepén – és fegyelmezetten élvezi a nyilvánosság érdeklődését, a személyes szereplést, a színpad lámpái elé lépés ijesztő örömét – hallgatom orgánumát, de nem követem mondatait. Kifogástalan elegáns szövegértelmezése, de nem a regény stiláris szépségeit, a történet fordulatait, bölcseletét és világértelmezését jöttem hallani. Miért gyűlik egybe a publikum író fölolvasásához? Legelébb, mivel kíváncsi új regényének mustrájára. Ez elesik alkalmunkban. Kárörömből másrészt: meglesni hebegését, riadt félszegségét, remélni, hogy belezavarodik a magaírtába. Csak utolsósorban vesznek jegyet a személyes találkozásért. Lássák élőben kedves írójukat.
Az utóbbiak közé sorolódom. Sokáig ellenálltam a Sorstalanság elolvasásának. Hiába tukmálta Kardos G. és Spiró meg Nádas. Nem érdekelt egy újabb holocaust-story. Ellenérzéseim voltak a szerzőt illetően. Végül ajándékba kaptam egy példányt. Elolvastam. Rabul ejtett impassibilitéje – Flaubert a marhavagonban –, megkapó derűs szenvtelensége, kamaszérzéketlenségekkel meglátott rémvilága, a kicsiny részletek fölébe növése a nagy borzalmaknak, kimért választékossága. Előadóként is kimért. Nem ripacsíró, aki megjátssza a szerepeket, női hangon asszonyokat, gyerekhangon apróságokat. Alacsony IQ-jú színészek szavakat játszanak gondolatok helyett. Rendezőik letapadnak egy-egy mondatnál, kifejezésnél. A szótól nem látják a művet. Kertész finoman recitál. Lüktet kisportolt mondatainak ritmusa. Bal kezét elegánsan felemeli néha. Nem gesztikulál. Csak int. Kurzivál: aláhúz egy gondolatot, megjegyezni figyelmeztet. Mutatóujjával vagy szép formájú kezének rebbenésével látványossággal ellátja publikumát. Uray Tivadart idézi föl kimért derűje, barátságos méltósága és könnyed távolságtartása. Kívülről korántsem hasonlít az elegáns színészre, mégis rajtakapom magam, hogy szerepet osztok Kertész Imrére. A megnyerő megjelenésű középkorú férfi hiánycikk színházainkban. Akire illik egy jól szabott öltöny. Akiről nem sír le olcsó italok mértéktelen élvezete. S akinek derékbősége hazafiasan tagadja a reformkonyha kínálatát.
Kertészt tehát színészként szemlélem. Méltán: aki színpadra merészkedik, kénytelen elszámolni a közönségre tett hatás kiszámíthatatlan szabályaival. Hat-e vagy sem? Ellenérzést kelt, vagy érvényre juttatja személyisége megnyerő rétegeit?
Kertész Imréről tehát színészportrét írok. Kertészről az íróról, nem zsidó íróról, mert Kertész Imre magyar író és magyar zsidó. Szépen ír magyarul. Szépen beszél, szépen hangsúlyoz magyarul. Élvezhető a dikciója. Taníthatna akár beszédmesterséget is a főiskolán, mert a szöveg mélyét hangsúlyozza, nem a szájbarágós tanulságot. Érzékeny előadó. Szükségtelennek tartja hangsúllyal, színezéssel elismételni a mondatokat.
Persze, hogy színpadra alkalmas színész. Minden valamirevaló író színész is egyben. S minden jó színész írója szerepének. Az író nem ír le mindent, belekalkulálja az olvasót, az élőbeszédet, az esetleges előadás hangsúlyainak értékelését. A színész pedig előhozza a szöveg rejtekeinek értékeit. Kibeszéli a színpadon mindazt, amit az író elrejtett, vagy nem is tudja, hogy leírt.
Az írók hangosan írnak, ha csak belső fülük ellenőrzi is dallamukat. A színészek hangosan tanulnak szerepet. A dolog testvérien összekapcsolt. Irodalmunkban szinte mindenki színpadra vágyott, mielőtt az áttételesebb önmegmutatást választotta. Petőfi, a vándorszínész: közhely. Arany is megpróbálta azt, amibe Katona József belebukott. Kuriózusabb példákkal: Török Sándor Erdélyben pályázott ifjú színészként. Várnai Zseni is próbára tette magát a rivalda előtt. Illyés győzködte Hont Ferencet, hogy eljátszaná a Független Színpadon a méla Tempefőit.
Természetesen Kertész visszahallgatja hangját a nézők előtt. Minden próza igazi próbája: előadható-e bárdok által, a hisztriók megállják-e a szöveggel helyüket?
Kertész nem először áll színpadon. Sikeres színpadi szerző volt irodalmi előéletében, bárha lealkudja manapság, s még Péter László most megjelent készségesen udvarias Új Magyar Irodalmi Lexikonát is rábírta a következő rejtjeles mondatra: „1953-tól szabadfoglalkozú író és műfordító”. A borús hatvanas évtizedbe forduló színházi élet legtöbbet játszott szerzője volt Kertész Imre. Diadalait szégyelli ma. Fölkapottságát dugdossa. Tisztes tantièmjeit ráköltötte időfaló karcsú regényére (a tömörséghez csak a robot juttat el, a lusták bőbeszédűek). Nem túlságosan előkelő zenés bohózatot írt 1959-ben a nem túlságosan előkelő, hakniszámba menő Pest megyei Petőfi Színpad céhből kiszorultjainak Fényes Szabolcs muzsikájával. Csacsifogat darabjának címe. Szívélyes fogadtatásra talált. Bekerült a Jókai téri Fővárosi Kis Színpadra, a Vidám Színpad kamarájába (1963). Körbeutazta a Csacsifogat a vidék valamennyi színpadát. Szegedi címváltozata: A szerelem nem válóok (1962). A zenés vígságokra fogékony József Attila Színház két zenés vígjátékot is adott Kertésztől: Bekopog a szerelem (1960) és Cyrano házassága (1963). Előbbit Horváth Jenő, utóbbit Fényes Szabolcs zenéjével, G. Dénes György, illetve Szenes Iván dalszövegeivel.
Kertész Imre és Zsüti?
Sorstalanság és Bekopog a szerelem?
Valóságos Dr. Jekyll és Továris Hyde.
Hajdú Júlia zenéjével játszották a Kis Színpadon Doktorkisasszonyát. Országos Kertész-epidémia tört ki: Debrecen, Miskolc, Győr, Pécs, Kaposvár, Békéscsaba, Veszprém, Szeged. Mindenhol nézőt hozott a konyhára Kertész. A Déryné Színház falujáró autóbuszokon országgá hurcolta A szerelem nem válóokot.
Ez volt Kertész Imre vándorszínész korszaka. Kitanulta az élőszájra adott mondat hosszát, fesztávolságát, filozófiai tűrőképességét. Kihallgatta színészszájról a szöveg ritmusának titkait. Mikor hamis a verbális dallam, mikor őszinte.
Az már jelenkori színháztörténetünk édes titkaihoz tartozik: miért nem szekíroztak ki Kertészből egy drámát, miért nem kamatoztatták színpadismeretét és előadói készségét?
- Kultúra [6]