„Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban 1927. június 7-én egy J. E. Bringham nevű déligyümölcs-kereskedőnek sikerült, hogy ne a kalapáccsal a szöget, hanem a szöggel a kalapácsot verje be a gyümölcsösládákba.”
(Örkény István: Istenkísértés)
Ha mész az utcán, számtalan szebbnél szebb élmény ér. Megállít egy mosópor, egy üdítőital, change money, átrendezi a gondolataidat egy kirakat, odakiabál egy zoknikereskedő, egy rikkancs, befordulsz a sarkon, és leszólít egy kétméteres arcú politikus, a cemendék egyre szótlanabbak. Otthonülőkre ugyanez vár, csak ott a plakátok jönnek szembe, a kedves nézőt elkerüli az izomláz.
Aztán az utcán ott van még a különb-különb Bibliákat szorongató, nyakkendős-ragyogóképű vagy varkocsos-leples meggyőzőemberek szabadcsapata, a könyvstandokon a horoszkópos, ufós, okkult, ezoterikus, misztikus, asztrológiai munkák, gyógy- és életmódok szakavatott leírásai, önmegismerési és -mentési receptek, mit miért vegyünk be, mit miért ne, címeik jó fényesek, jó nagy betűkkel rajtuk, ne kelljen hozzá szemüveg. Otthon a televízióban pedig szintén egyre gyakrabban lép fel az ufológia doktora, a latint enyhe palóc tájszólással édesítő számítógépes-horoszkópos előrejelző szakember, a saját halálélményét kiárusító megváltott és maga a megváltó is, elképesztően sokféle alakzatban, de mind meggyógyít, megszabadít, mindegy, miben szenvedsz. Jön a nagy októberi felszabadító fantomsebész például, előveszi a tévés menzáról kölcsönkért alumíniumkését, le se törli róla a zsírfoltokat, hanem rögtön megfantomoperálja vele a kiterített, betegeskedő butikosasszonyt, körkörösen mozgatva az egyszeri szerszámot a páciens hasától néhány centire, mire az előmosolyodik, és – lám – meggyógyul, a fantomműsorvezető pedig némasági fogadalmat tesz.
Jóleső legyintéssel persze mindez elintézhető. Vagy akár úgy is, ahogyan a rivális – vallásos és vallástalan – világnézetek apologétái (a New Age-nél szelídebb kihívásokra válaszolva is, de ez ügyben is) meg szoktak nyilatkozni. Eszerint a társadalomban jelentkező pszichés keresletet némely társadalmi rétegek „elhajlása”, „fertőzöttsége”, „igazsággal szembeni értetlensége” okozná. Nem sokkal kifinomultabbak azok a – szintén közhellyé dermedt – nézetek sem, amelyek értelmében e pszichés konjunktúra pusztán „a klasszikus értékrendszerek válságával” volna magyarázható. Az első diagnózis egy – magát hatalmon tudó – ideológia önvédelméről tanúskodik, a második (az álbölcsesség hasonlóan hamis dramaturgiájával) mintegy rábólint a „végeredményre”. Az egyik távolra hazudja magától a válságtüneteket, és igyekszik (de nem tud) kimaradni ebből a kis apokaliptikus buliból, a másik megadóan beleérti önmagát is, és bévül senyvedi, azt’ annyi.
Egy ilyetén válságdús helyzetben a Vízöntő bátran megcélozta az embert, annak is a lelke közepét. Nálunk azonban, égtájak határán, ahol a gondolati és művészeti teljesítményeket hagyományosan a szellemi-lelki-testi tönkremenetel látható jegyei hitelesítik, ahol a sebek kitakargatásának exhibicionizmusa nyert kultikus-mitikus értelmet az intellektuális köztudatban, meglehetősen idegen kontextusra találtak a magukat az egyedül helyes tudás foglalatainak tekintő opusok. Nikotinízű mosolyokkal és a bensőkben lakozó lórúgásnyi szkepszissel találkozva eleinte még éppolyan esendően hatottak e buzogó megváltástanok, mint a felhőtlenebb nyelvekből idemagyarított reklámszlogenek. Azután az immunitás elkezdett csökkenni, hiszen a vasfüggöny föllebbenésével olyan szellemi izgalmak is beáramolhattak, illetve feltámadhattak, amelyek addig itt hiányoztak, illetve csak lappangtak, és amelyekből a New Age szemérmetlenül táplálkozik: a heterogén európai és a jóval homogénebb keleti, valamint az indián irracionalista hagyomány. És ez eddig jó. Onnantól válik szánalmassá, hogy többnyire valahogy nem a szöveghű, netán kritikai kiadások árasztották el a hazai könyvpiacot, hanem a népszerűsítő torzók, a sajátosan kommentált szemelvények, a kivonatos és lehetőleg amerikaiból németre, majd ékes német bulvárnyelvből magyar(talan)ra fordított, amúgy eredetileg kínai szövegek. És nem teketóriáztak, jöttek velük persze az önjelölt pápák, guruk, mágusok, misztikusok, sámánok, boszorkányok és egyebek szidalmai és ömlengései is, keltek újabb és újabb terminusok, és meghonosodtak újabb és újabb mágikus (vallás-) gyakorlatok is, a csontkovácsolástól az asztaltáncoltatásig.
A New Age, e populista pótvallások gyűjtőfogalma és a Vízöntő korszakának próféciája – amennyire nyomon követhető – az 1968–69-es megmámorosodott nyugati diákság találmánya (ld. és halld Hair!). Bár rossz nyelvek szerint az egész néhány svájci üzletember zseniális műve, akik még az ötvenes években indítottak el néhány, eme cifra kozmikus semmiről értekező folyóiratot, hogy így reklámozzák addig eladhatatlan varázskristályaikat. Azóta komoly iparággá terebélyesedett a New Age: nemcsak az összes művészeti ágban hozta létre bazári színvonalú klasszikusait, hanem egész áltudományos és egyházi intézményhálózatra tett szert. Világszerte egyre több intézmény és bolt minősíti magát ezoterikusnak, az óvodáktól az alternatív oktatóközpontokig, a „természet patikáitól” a különböző tudósnevekkel ékeskedő szanatóriumokig, a „szabad vallású” lakóközösségektől a kisebb tengeri magánszigeteken berendezkedett szigorúan hierarchikus kommunákig (pl. a L. Ron Hubbard alapította „Dianetic Church” bír több ilyen kis földi paradicsommal).
Hogy a történet még bonyolultabb legyen, olyan zenésztehetségek például, mint Andreas Vollenweider, Keith Jarrett, John Surman vagy Rick Wakeman a New Age hívei, mi több orvosok, fizikusok, pszichológusok tízezrei értenek ma már egyet azzal, hogy a New Age forradalmasította a tudományt, és új paradigma elfogadásához vezethet.
Korai volna tehát kizárni annak esélyét, hogy a New Age mozgalma egyszer – megszabadulva kultúrasorvasztó ambícióitól, vagy épp elvégezve a számára kívánatos és elégséges purgálást – akár értékteremtő, kultúraépítő erővé is válhat.
Ideológiája értelmében egy új korszak küszöbén áll az emberiség, a Vízöntő korának kezdetén, amelyet egy új embertípus megjelenése fémjelez (aki – az egyik legkevésbé önkritikus nézet szerint – rózsaszín bőrű, szürke hajú, nagy és „szép” lesz). Ez az „Übermensch” nem áll majd szemben a természettel, hanem szervesen beleépül, tudása ugyanis a világ valódi hatóerőivel való folyamatos, közvetlen és aktív kontaktusból táplálkozik majd. Mivel e kapcsolatfelvételre minden ember képes, a New Age elsődleges feladatának azt tartja, hogy a mai embert – a benne lappangó energiák felélesztésével és helyes irányba fordításával – az új típushoz közelítse. E képességet nem eleve titkosnak, hanem – a jelenlegi uralkodó ideológia által – mesterségesen „titkosítottnak” véli, amellyel ezért bárki élhet, aki leveti a „hamis” tradíció okozta beidegződéseit. Az ezoterikum, a titkosság itt nyer a misztikus hagyomány szerintihez képest új jelentést: eredetileg nem a tan (illetve az alkalmazására épülő praktika) sajátja, hanem egy azt elnyomó előítélet-rendszer következménye. Megvalósítható tehát a beavatás esélyegyenlősége, sőt, a „titokba” történő önhatalmú beavatkozás minden autonóm cselekedet előfeltétele.
A New Age-en belüli irányzatok többsége – szellemi előzményeik mintájára – a tudást az élni tudással azonosítja. A tanulás így nem egy információkból összeálló, a világról kialakítandó összképre irányul, amely azután a cselekedetek alapjául szolgálhat (amint azt az európai gondolkodói hagyomány állítja), hanem közvetlenül a cselekvőképességre, amelynek alapja maga a világ, ahogyan adva van. A cselekvést nem a megszerzett információk egyéni mérlegelése irányítja, hanem a velük való feltétlen azonosulás: az információkat nem az egyén szűri, hanem a világ méri – a helyes cselekvés előfeltétele az egyéni mérlegelés feladása. Ez az attitűd eddig korántsem új: a racionalista etikák csődjére alapozott, szimplán profetikus, indivíduumellenes válasz megszokott, bár megszokhatatlan történelmi jelenség.
Ám (jobb esetben) ez az intuitív cselekvés nem az ösztönök gátlástalan kiélését jelenti, hanem azt, hogy az ember rábízza magát a „kozmikus hatóerőkre”, hogy „megtisztítva magát az anyagi determinációktól” (melyek embert ember ellen fordítanak azzal, hogy különbségeket hoznak létre közöttük), „átszellemülten” cselekszik. Némely szerző a jobb agyféltekének és a kisebb amplitúdójú elektromos agyhullámoknak (az alfa-szintnek) tulajdonítja ezt a fajta tudatműködést, mások inkább az „érzéki kapuk” nyitottságának, megidézett szellemek vagy megfelelő „biosugárzású” tárgyak jelenlétének. Abban azonban általában megegyeznek, hogy az ilyen „átszellemült” állapotban elkövetett cselekedet nem lehet rossz, mert az egyénnek nincs hatalmában másvalaki ellen irányítani.
A New Age e fönti alapelvet (amely tehát az – etikai és rituális – gyakorlatot helyezi a középpontba) sikeresen össze tudja kapcsolni az „ősi” és az „új” tudás megfeleltetésének elvével. Abban hasonlít a New Age számos más újkori antiracionalista irányzathoz, hogy a technika uralta életmódot elveti. Viszont „ezt a kis történelmi kerülőt” nem tartja teljesen fölöslegesnek, eredményei szerinte ugyanis példaértékűek: vagy mint az emberi gondolkodás hiúságára utaló tabuk, vagy mint dicséretesen felszínre hozott, ám eddig helytelenül alkalmazott emberi képességek hasznosíthatók és hasznosítandók. Jelentős szerepet kap például – a misztikus élmények regisztrálásában – az empirikus-statisztikus feldolgozás módszere, amelyet közvetlenül a pszichológiától vettek át, de amely eredetileg a klasszikus természettudományok berkeiben fogant. Vagyis a világra kivethető értelmezéshálókat egyfelől szövögetni, másfelől szaggatni illik, miközben a világ megfoghatósága mindvégig tagadtatik.
A New Age önmaga történelmi újszerűségét abban látja, hogy elrugaszkodási pontjai teljesen, a valódi és örök léthez történő visszatérés általa követett módszerei pedig részben különböznek a hagyományos misztikáétól: a mozgalom saját időbeli jelentősége vetekszik hirdetett időtlenségének jelentőségével. A dokumentálható tényekkel szemben a New Age (jobbik esetben) az intuitív tényeket veszi alapul egy esemény vagy egy mű megítélésekor, és e tekintetben tudja magát az „ősi” tanok kiteljesedésének. Tehát: abból, amit belőlem egy tény kivált, helyesebben ítélhetem meg az adott tényt, mintha a tény előállását megelőző, illetve kísérő jelenségekre, valamint a közöttük levő (közéjük képzelt) oksági viszonyokra hagyatkoznék.
E módszerrel aztán a Vízöntő előfutárainak nem okoz különösebb gondot sem a szellemi, sem a társadalmi önmeghatározás: ha ma az objektív tényszerűség kritériumát – ismeretelméleti meghatározhatatlansága miatt – elvetem, ettől még holnapra biztosan nem lesz újabb mankóm ahhoz, hogy az előítéletet a tényismerettől valamely dolog vonatkozásában (akár hipotetikusan) megkülönböztessem. Ha, és amíg ezen különbségtételre képtelen vagyok, akkor és addig igen veszélyes bármit előítéletnek kikiáltanom, ezzel ugyanis az intellektuális fanatizmust, az adott tárgy általam történő megértésének kizárólagos érvényét, s így a tárgy deformálásának szabadságát juttathatom észrevétlenül jogokhoz a jövő öntudatos interpretátorai számára. (Magukba nézhetnének itt persze a hermeneuta urak is.)
Az objektivitás kritériumának kulturális szerepét a tetszetősség követelménye vette át: az ismeretek szelekciójának kritériumává a tetszésindex válik. Sőt, ezen cinikus szempontot a vizuális kultúrával versenyre kelt írásbeliségnek is magáévá kell tennie ahhoz, hogy létezhessen.
A legkiválóbb alapanyagot szolgáltatja ehhez – ellenőrizhetetlen állításaival, megfejthetetlen fogalmaival, lélekborzoló áligazságaival, az újdonság ígéretével – a New Age. Bár terjeszkedése – hála a technika életmódra gyakorolt befolyásának, amelyet a racionális szemlélettel egyetemben ugyancsak felszámolni igyekszik – látványos, reális esélyei egy valóban új értékrendszer kialakítására mégis csak akkor lehetnének, ha konkrét, de általánosan felfogható eredményeket tudna felmutatni. Merthogy a kisszámú megmenekedett elmén csak nem fog más: ha (fantáziánkat addig hajszoljuk, míg) feltételezzük, hogy vannak konkrét eredményei, úgy azok általánosan felfoghatatlanok; amennyiben pedig általánosan felfoghatóak az eredményei, annyiban csak az ostobaság terjesztésének módszertanában jelentékenyek. Állításai általános igazolhatóságának és közvetíthetőségének megteremtése nélkül a New Age, akármennyire ragályos is, egy babonáit mégiscsak rációban edzett világban mégsem juthat globális értékteremtő funkcióhoz. Viszont csekély erőfeszítések árán arathat sikereket a legújabb kori értékrombolás utómunkálataiban. Az „új kor szemléletének” – ahhoz, hogy kilábalhasson a komolytalanságból – kapcsolatot kellene létesítenie a racionális és az intuitív megismerés között, és meg kellene határoznia mindkét ismeretfajtának az élet alakításában való kompetenciáját. – Csakis a reményteli abszurdum által segíthetné ki a New Age a civilizációt abból a gödörből, amelybe jelenleg ő maga is gyömöszöli.
- Esszé [6]