Nem tudom, hol olvastam, és hogy egyáltalán olvastam-e, vagy csak hallottam, esetleg álmodtam, hogy Jób az őstörténet Lear királya: korlátlan nagy úr, akit valami képtelen ostobaság – mondjuk így: a Szent Presztízs szörnye – felfal, majd kiokád, és beletipor az emberi létezés legocsmányabb trágyájába. Sőt, Jób sorsa még nyomorúságosabb, mert Learrel ellentétben nem önnön hiúsága, hanem istené okozza a vesztét. Abban azonban megegyeznek már, hogy a mélységben, ahonnan kiáltoznak, megnyílik szemük az emberi nyomorúságra. „Ó ti meztelenek, / Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok, / Az irgalmatlan vész dühében élve, / Mi védi meg födetlen fejetek / S a kiaszott testet szellős rongyotokban / Ily évszak ellen, mint ez?” – kérdi Vörösmarty szerint Lear a viharban „Mezítelenül járnak, ruha nélkül, és éhesen vonszolják a kévét” – panaszkodik Károli Gáspár szerint Jób. Lear a mélységben rádöbben a saját felelősségére: „Ó, kevés / Gondom volt eddig erre.” Jób a mélységben is a szegények nagy jótevőjének látja egykori önmagát, tehát az istent kell felelősnek tekintenie minden szörnyűségért. Ül a hamuban, üvegcseréppel vakarja gennyes fekélyeit, miközben három barátja, akit én yuppie-öltözetben, libacombot majszolva képzelek el, azt magyarázza neki, hogy ő, az áldozat a legfőbb bűnös.
Jób ezt kérdi istentől: „Avagy nem az istentelent illeti-é romlás, és nem a gonosztevőt-é veszedelem?” Ezzel védekezésre kényszeríti Jehovát, aki meg is jelenik egy forgószélben, és egykettőre kiderül, kitől leste el Clausewitz, hogy a támadás a legjobb védekezés. „Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem?” És: „Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?” Válasz helyett az általa megteremtett természet rendjének erejét állítja szembe a halandó ember gyengeségével. Jób meghajtja fejét, „bánkódik a porban és hamuban”, de nem azért, mert megértette Jehova érvelését. Éppen ellenkezőleg: „csodadolgok ezek nékem és fel nem foghatom.”
A Jób históriája óta eltelt két és fél évezredben isten lenyűgöző érve, a természet a természettudományok tárgyává vált, vagyis elhagyta a csodadolgok státusát. Az igazságtalanság uralmát azonban a tudományok bimbózása nem szüntette meg. Lev Sesztov orosz filozófus már az atomkor beköszöntése előtt úgy gondolta, hogy az emberiség az Édenkertben rontotta el a dolgát, a tilalmas almaevéssel. Kant a tiszta ész kritikája helyett ennek kritikátlan védelmével szolgált, mert még a metafizika tudományát is abból a szempontból vizsgálta meg, hogy „vajon konstrukciója ugyanaz-e, mint a pozitív logikai tudományoké, amelyek már beigazolódtak.” Sesztov szerint legalább kérdés formájában fel kellett volna vetnie, hogy nem csalás és illúzió-e mindaz, amit a pozitív tudományok kínálnak. Kanttal szemben Dosztojevszkijhez folyamodik, aki egy egérlyukba bújva megírta a tiszta ész igazi kritikáját. A természet törvényei az embert orgonasíppá degradálják. „Kétszer kettő az én akaratom nélkül is négy.” Ezért állíthatja még kiélezettebben: „A kétszer kettő a halál kezdete”, mert emberi hozzájárulás nélkül is érvényesül. „Elismerem, hogy a kétszer kettő négy nagyszerű valami; de ha már mindent dicsérünk – hát néha a kétszer kettő öt is nagyon kedves kis dolog.” Dosztojevszkijnek nem tetszenek a természeti törvények. Cellafalnak érzi őket, a Holtak Házában. És hányféle fal van: eső elől akár a tyúkólba is bebújik. „Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól és palota – egyre megy. Igen – felelem én –, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.” Ó, az egérlyuk lakója is joggal vágyik palotára. Az észérvekkel körülbástyázott világ kineveti ezért. „Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nincs elég erőm.” Dosztojevszkij tehát vissza akarja adni az emberiségnek a csodát. Csakhogy így sem találhat vissza Jóbhoz, mert ez utóbbi éppen a kétszer kettő négyet, az isten által alkotott természeti törvények megingathatatlanságát tekintette csodának.
Jób és Lear példája bizonyítja, hogy amit fényben fürödve istenien szükségszerűnek látunk, az a mélységből nézve embertelenül önkényes. De ebben is benne rejlik a szabadság mozzanata: ami önkényes, az megváltoztatható. Igaz: a tudományok olyan civilizációt varázsoltak körénk, amely végezhet velünk; mi viszont nem rombolhatjuk ezt le, csak az emberi élettel együtt. Mit tehetünk, ha nem bízunk abban, hogy fittyet hányhatunk az egyszeregynek? Jehova a leviáthánról faggatja Jóbot: „Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonnyal átfúrhatod-é?” A mai embernek erre így kellene válaszolnia: igen.