Tisztelt Főszerkesztő úr!
Nem kéne a szót szaporítanom, ha találkoztunk volna a Keserü pirulák megírása előtt, hisz az együttműködésre képtelen kettős tudat felszámolására tett magányos kísérlete lefegyverző, s feltárt adataiból végre magam is megismerhettem munkába lépésemnek a kultúrpolitikai köztudatban nyilván így kirajzolódott előtörténetét. Ez egyúttal magyarázatot is ad mai helyzetünkre, miszerint pl. a Műcsarnok igazgatói állására most kiírandó pályázat lenne sokak szerint a legitim pályázat (kétségbe vonva az előző ilyen voltát, szélesebb értelemben a kilencvenes évek első pályázatainak jelentőségét és érvényességét), míg mások (az akkori pályázók) életében azonban az előző kiírás volt az első és hiteles. Egy látszólag kis és belső, személyes ügy kapcsán helyesbítést kérve magam is a két „mókuskerék” látványos bepörgése ellen volnék (ha még nem lövődött ki mindkettő az űrbe).
A Keserü pirulákban megemlíti, hogy – összefüggésben pályázatommal kapcsolatban nyilvánított véleményükkel – két műcsarnoki dolgozó pályája módosult: Jerger Krisztinát „leváltottam”, Ettvel Zoltánt kiemeltem. Ezzel szemben Krisztinát, aki megbízott osztályvezető volt, megkértem, legyen véglegesen az, amit ő a vele járó terhekre hivatkozva nem vállalt. (Az a tény, hogy Beke Lászlóra szavazott, s hogy tehát volt egy nem akármilyen pályatársam, engem inkább sarkallt – még egy ideig – a munkában.) Ettvel Zoltán műszaki osztályvezető viszont olyan feladatokat vállalt (rekonstrukció és beüzemelés, a műszaki terület összefogása, a technikaigényes új művészet megjelenési lehetőségeinek biztosítása stb.) osztályvezetői munkája mellett, amiket megoldani, amiknek teljesítéséhez megfelelő kapcsolatokat szerezni műszaki igazgatói szinten lehet. Kinevezése ezért céltudatosan történt. Egyébként a Műcsarnok többi régi munkatársával is megesett e történet valamelyike, hisz bennük bízva láttam jól működtethetőnek az intézményt.
Úgy vélem tehát, hogy akár egy munkahely, akár egy ország kulturális „politikájában” a létező értékek iránti figyelem legalább olyan fontos, mint az újak teremtésére irányuló szándék, az új előkészítése, beágyazása a meglévőbe. Ellenkező esetben megtörténhet, ami velem is, hogy néhány meggondolatlan lépés miatt súlyos betegségbe dől egy ember vagy egy egész kultúra, vagy – az újító szándékra gondolva – 51 (a 100-ból!) vagy még több ember ellenállása zavarja meg a dolgok természetes menetét. A kultúrát nem bombázni, hanem újításra képessé tenni érdemes, ha magától nem az.
Megköszönném, ha mindezt közzétenné.
Üdvözlettel s még szebb lapokat kívánva:
Keserü Katalin
Szelíd válasz egy csípős kritikára
Mindenekelőtt előre kell bocsátanom, hogy általában értelmetlennek tartom, és talán ízléstelennek is vélem, ha a céltábla visszalő. Aki közszereplést vállal, az kiteszi magát a kritikának, s a szabály alól nem nagyon van kivétel. Különösen így van ez a személyes „megtámadtatás” esetében, midőn a közönséget vélhetően kevéssé érdekli, hogy jogaim miként és mennyiben, s miért csorbultak meg – ha megcsorbíttattak. S lám, most mégis – a Beszélőre való tekintettel – kénytelen vagyok kivételt tenni, s pár mondattal reflektálnék F. Havas Gábor főszerkesztő úr legutóbbi számban Keserü pirulák című cikkében olvasható megállapítására, mely szerint mostanában én vagyok a liberálisok kulturális tótumfaktuma.
Fenti megállapítás, kiváltképp a minősítés önmagában véve is – tagadhatatlan tény – bántó lenne, de az még zavarbaejtőbb, hogy ugyanezen cikk keretében a fenti minősítést, retorikai fordulatot használja főszerkesztő úr Zelnik Józseffel kapcsolatban is. (Ő tehát a népnemzetiek akkori kulturális tótumfaktuma volt.)
Nem kell különösképp sokat gondolkoznom tehát, hogy mit is jelent a tótumfaktum minősítés: nyilván épp azt a szerepet, amelyet pár éve Zelnik József úr vitt, s amelyet most a cikk sommás megállapítása szerint jómagam töltenék be. Mármost ez így több szempontból sincs rendjén, s több szempontból is igaztalan és bántó. (Attól tartok, még Zelnik urat is bánthatja mindez, de hát ez legyen az ő problémája.) Az a legkevesebb, hogy Zelnik úrral szemben jómagam nem vagyok több száz milliós magánalapítványok kurátora, ki igen hevesen reagál arra a gondolatra, hogy alapítványának adandó alkalommal közalapítvánnyá kellene válnia. Ezt azért főszerkesztő úr is tudhatta volna, kiváltképp, ha olyan alapos munkával megírt, az investigated journalism babérjaira törő munkáról van szó, mint a fenti dolgozat. Továbbiakban a Zelnik úrral való összehasonlítás ízléses kérdéseitől eltekintek, ha majd eljön az idő, s tetteinket, valamint tanulmányainkat mérlegre teszik, akkor majd ítél, akinek ítélni adatott, de ezt az ítéletet azért én főszerkesztő úrtól sajnos el nem fogadom.
Ami pedig a tótumfaktum minősítést magát illeti, azzal kapcsolatban még egy apróságra szeretném felhívni a Beszélő főszerkesztője, illetve az olvasóközönség figyelmét. Talán nem értékelem túl magam, ha azt hiszem, hogy írásaim nemcsak azért váltottak ki figyelmet, adandó alkalommal felháborodást, mert azokat az SZDSZ hivatalos véleményközléseként érthette volna bárki. Cikkeimet én írtam, szabad akaratomból, intellektuális és morális meggyőződésem okán, s ha az azokban foglaltak egybeestek egy párt politikájával, s ha annak néhány vezetője adandó alkalommal szavam meghallgatta, úgy az nékem örömömre szolgált, s azt megtiszteltetésnek vettem. Főszerkesztő úr nem adta meg nékem a minimális tisztességet, egész egyszerűen nem feltételezte, hogy független ember, politikai elvekkel és morális meggyőződésekkel rendelkező értelmiségi lennék, aki szabad akaratából odaállt ama párt mellé, melynek elvei és ízlése jelentős mértékben egybeesett az övével. Lelke rajta.
Végül hadd említsek meg három apróságot főszerkesztő úr cikkében – melynek szerzőjét csak a tartalomjegyzék alapján sikerült azonosítanom. Főszerkesztő úr, pl. a Balkon aláírás nélkül közölt cikke kapcsán többször él a „tudni véli a fáma” retorikai fordulatával. Talán nem ártott volna, ha fellapozza saját lapját, amelynek impresszumából megtudja, hogy munkatársai között tarthatja számon Hajdu Istvánt, ki is a Balkon főszerkesztője, s aki adandó alkalommal, pontos információkkal szolgálhatott volna. Ha ellenben főszerkesztő úr mindössze a Fáma fedőnévvel illeti Hajdu István urat, úgy az – szerény megítélésem szerint – okot adhat a közönséges olvasónak arra, hogy elgondolkozzék a mai magyar újságírás szomorú állapotán.
Azt sem hallgathatom el, hogy főszerkesztő úr cikkében – az investigated journalism szabályaitól némiképp eltérően – mintha csak az számítana értékelésre méltó ténynek, ami írása koncepcióját erősíti. Megzavart például, hogy e dolgozat igazi könnyedséggel tekint el annak a ténynek az értelmezésétől, mely szerint az adott intézmény 51 dolgozója egyetértéséről biztosította a közvéleményt, s úgy vélték, a változás elkerülhetetlen volt. De hát – mint tudjuk – annál rosszabb a tényeknek.
Ami pedig Keserü Katalin leváltásának történetét illeti, meghökkenten és némi rezignáltsággal vettem tudomásul, hogy a Beszélő szerint ismét politikai felhangokról, a volt igazgatónő MDF-es elkötelezettségéről vagy miről is van szó. Minderről én – a liberális tótumfaktum – először a Beszélő hasábjain értesülhettem. Ebben a szomorú és szerencsétlen történetben ugyanis semmi másról nem volt szó, mint a vezetői alkalmatlanság vagy alkalmasság kérdéséről. Az pedig, hogy ebbe a sebeket okozó és feltépő, egy államhivatalnok és egy igazgató oly sajnálatos emberi történetébe bárki belekeveri a magyar értelmiség polarizáltságát, Fekete Györgyöt s minden tücsköt-bogarat, az már legfeljebb csak bosszantó.
György Péter
Bevallom, most már sajnálom, hogy cikkem megírása előtt nem kerestem meg György Pétert. Útmutatása segítségével ugyanis az írás minden súlyos fogyatékossága kiküszöbölhető lett volna. Időben megtudtam volna, hogy minek mihez van és mihez nincs köze. Nem hordtam volna össze tücsköt-bogarat, nem vétettem volna visszatérően a sajtóetika ellen, és végül, de nem utolsósorban nem neveztem volna liberális tótumfaktumnak egy független embert, aki – morális meggyőződésekkel rendelkezvén – az őt ért csípős és igaztalan kritikára is csak röviden és szelíden válaszol.
F. Havas Gábor
- Visszabeszélő [7]