„In illo tempore…”
A frankfurti táborban együtt volt a világ valamennyi nációja: magyarok, szlávok, franciák, görögök, sőt akadt még finn meg kínai is. Tavasz volt, s a félig romos épületeken, az omladékokon kizöldült a fű. Négy esztendei háború, rettenes erőfeszítés és elgyötörtség után végre ismét béke! A romokon szelíden és zavartalanul ragyogott a napfény.
Eleinte csodálatos és hiánytalanul szép volt ez a tavaszi derű, az életnek ez a zűrzavarosan áradó újrakezdése. A futballpályán örökösen dongott a labda, az udvaron örökösen szólt a rádió, s égett az örök-máglya, amelynek tövénél szalonnát pirított török és bolgár, belga és francia. Esténként a volt tankszerelő csarnokban táncoltunk, mint valami nagyon boldog, mindenét elvesztett és mindenét újra megtalált koldus-kongresszus. De a nap ezzel se ért véget. Ott folytatódott valamelyik náció épületének kis emeleti szobájában, hosszas, fölszabadult beszélgetésben és sűrű cigarettafüstben. Boldogok voltunk, s kivált ilyenkor, hajnal felé mélységesen hittünk is ebben a közös boldogságban.
Frankfurtnak több mint fele romokban hevert. Az alkonyatban, amikor elsúlyosodva kétszeres erővel kerülnek helyükre a tárgyak, ijesztően jelentőseknek tűntek a rommezők, s az ép házak is játékosan esetlegesnek. Barátommal ilyenkor indultunk a városba sétálni. Könnyűek voltunk, s a leverő díszletek közt is csak nehezen vettük észre a szomorúságot, a különös hiányt, mely már ott készülődött a szívünkben.
– Talán a dómot nézzük meg? – S hosszú, hallgatag sétában átballagtunk a szellős hídon, a néma, nagyon néma dóm-térre. A teret az elpusztult házak sivár szegélye csak még inkább kitárta, s elcsendesítette. Bakancsunk szinte illetlenül kopogott a kövezeten, lépteinket fölfokozta a némaság. A sértetlen, hatalmas torony körül lágyan vibrált a levegő.
– Gyere, igyunk egy kávét. – Ezt is én mondtam, s elgondolkozva belekaroltam barátomba.
A kávézó üvegverandája csöpp kertre nyílott, szerettünk oda ülni az ablakba, kibámulni az éledő bokrokra, színes üveggömbökre. A kávé híg volt, de jó forró, s egyáltalán az, hogy terített asztalnál ülhetünk, hogy vendégek lehetünk egy kávézóban: ez maga élvezet, csendes gyönyörűség volt a szívünknek. Pedig alig beszéltünk valamit, alig gondoltunk valamire. Emelgettük poharunkat, simítottunk az abroszon, s kilestünk a sötétedő kertre.
Egy este kerülő úton indultunk hazafelé, amikor hirtelen gyökeret vert a lábam. – Te – ragadtam meg a barátom karját – ez épp olyan, mint otthon. – Az ápolt utcán kettős sorban már ragyogtak a lámpák, de még nem kaptak igazi erőre az este utolsó, talajmenti fényességében. – Akár a Rózsa-dombon – suttogtam a téglaszínű villák fele, akár egy látomás előtt. De csak egy pillanatig tartott a varázslat. Gyönyörű volt, de csak egy pillanatig tartott. Aztán az egyik kapu felett megpillantottam egy gótbetűs cégtáblát, s a varázslat eltűnt, mintha ott se lett volna. Idegen utca lett ismét az utca, s a házak csak amolyan közönséges frankfurti házak.
Este korán lefeküdtem, s mint valami nehéz altatótól, oly mélyen elaludtam a szomorúságtól.
Így köszöntött rám az első frankfurti vasárnap. Tiszta inget öltöttem, kifényesítettem a cipőmet, a hajamat is lesimítottam a nedves kefével. A reggel ragyogóan tiszta volt, s én is súlytalan a könnyű ragyogásban.
Most – úgy éreztem – nem zavar az idegenség. Árnyékom frissen, acélos tisztasággal ugrált előttem, s vitt előre a sima úton, a templom irányába.
Már a fák a templomkertben, már a bokrok meggyőztek – de nem akartam hinni nekik a tegnapi csalódás után. Föllépkedtem a lépcsőn, beléptem a kapun, mintha… – de még mindig nem mertem kimondani magamban. Beléptem a padba és letérdeltem. A szememet is lehunytam, úgy vártam a mise kezdetére. Akkor megszólalt a csengő, és én végre fölnéztem.
A miséző arcába belevilágított a gyertyafény, testével kissé hozzáért az oltár hófehér térítőjéhez, s a csendben egészen tisztán hallhattam a suttogását. Elmondhatatlan enyheséget és közelséget éreztem, s most már tudtam, hogy nem csalódtam. Végre elereszthettem magamat, végre ami vagyok, az lehettem. A latin szavak, a latin órák szavai, értetlenül és csodálatos értelemmel visszhangoztak bennem, mint az örömök érthető szavakra úgyis lefordíthatatlan igéi.
S mikor magasan a fejem felett, fönn a toronyban megkondult a harang, mintha érkezésemet hirdette volna meg. Végre nem Frankfurtban voltam.
„In illo tempore…”
Végre itthon voltam.
(1959, eddig kiadatlan kézirat)