Nem sokat tudok a Magyar Nemzet aktuális helyzetéről, a vele kapcsolatos privatizációs tervekről, az esetleges (hátsó) szándékokról, így nem tudom megítélni, hogy a felhívásban jelzett veszélyek mennyire valósak. Azt viszont én is fontosnak tartom, hogy a lap megőrizze a jelenlegi arculatát, és ami ezzel egyet jelent, a jelenlegi főszerkesztővel és munkatársi gárdával működjön tovább. Fontosnak tartom, mert nélküle szegényebb lenne a napilapok palettája, mert a magyar szellemi élet sok kiválóságának jelenti a legfontosabb fórumot, végül, de nem utolsósorban, mert a sajtószabadság töretlen híve vagyok, s nem örülnék annak, ha egy nívós, önálló szellemiségű orgánumnak anyagi vagy egyéb – de mindenképpen külső – körülmények hatására „arculatot” kellene változtatnia. (Most tekintsünk el attól, hogy annak idején, 1990-ben milyen erők milyen eszközökkel formáltak át egy korábbi arculatot, és kényszerítettek távozásra kiváló újságírókat az akkori munkatársi gárdából.)
Semmi okát nem láttam volna tehát annak, hogy ne írjam alá a felhívást, ha elém teszik. De nem tették elém.
Fogalmam sincs, hogy kik kezdeményezték az akciót, hogy ki vagy kik fogalmazták meg a felhívás szövegét, hogy kik és milyen megfontolások alapján kezdtek hozzá az aláírások összegyűjtéséhez. A 70-es évek végétől a rendszerváltásig magam is többször gyűjtöttem aláírásokat különböző ellenzéki manifesztumokhoz. Tapasztalatból tudom tehát, hogy nem lehet a dolgot a végtelenségig húzni, előbb-utóbb le kell zárni a gyűjtést, és nyilvánosságra kell hozni a manifesztumot. (Akkor erre persze csak a szamizdat és a Szabad Európa biztosított lehetőséget.)
A rendelkezésre álló idő végessége miatt az ember inkább a bejáratott ismerősi kört kereste, ahol többé-kevésbé biztosra mehetett, és csak néha szánta rá magát egy-egy bizonytalan kimenetelű kalandra. Annál is inkább, mert ezek a kalandok sokszor igen kellemetlen helyzeteket eredményeztek. A delikvens is feszengett, mert kínosnak érezte, hogy nemet mond, én is feszengtem, mert nem akartam morális pressziót gyakorolni, ugyanakkor tudtam, hogy akaratlanul is azt teszem. Érteni vélem tehát az aláírásgyűjtések lélektanát, de azért a megértésemnek van határa, mert a helyzet ma egészen más.
Akkor (puha) diktatúra volt, ma demokrácia van. Akkor a rendszer megváltoztathatatlannak tűnt, ma közös élményünk, hogy a leszerepelt kormányokat, politikai erőket le lehet váltani. Akkor az aláíró igen kellemetlen és igen kézzelfogható következményekkel is számolhatott, ma ilyesmi nem fenyeget senkit. (Legfeljebb lesznek, akik csúnyán néznek rá.)
És mégis, a felhívás alatt sorakozó neveket olvasva mintha egy politikai-közéleti szociogram láthatatlan összekötő vonalai sejlenének fel. Akad néhány név, amelynek a gazdáját nem ismerem, de az ismert nevek – és ezek alkotják a döntő többséget – egymásutánja a kiszámíthatóság élményével ajándékoz meg. Egy idő után csukott szemmel is folytatni tudnám a névsort, és – ebben biztos vagyok – nagyon keveset tévednék. Ha valaki sarokba akarna szorítani, és megkérdezné, hogy milyen alapon tekintem ilyen szorosan összetartozónak a felhívás aláíróit, talán nem tudnék elég szabatos választ adni, mégis egyértelmű, hogy itt éles határvonalak húzódnak, amelyeken túlról senki sem kerülhetett fel a listára. És ezt nem lehet a véletlen számlájára írni.
Pedig az ügy, amelyről szó van, a Magyar Nemzet és általában a plurális sajtó ügye kiváló alkalmat kínálna arra, hogy demonstrálni lehessen: léteznek olyan demokratikus alapelvek, amelyek azokat is összekötik, akik egyébként nagyon sok mindenben nem értenek egyet.
Mivel e lehetőség látványosan kiaknázatlan maradt, felmerül az emberben a kérdés: mi a fontosabb, a Magyar Nemzet és általában a plurális sajtó védelme, vagy annak a demonstrálása, hogy vannak a gonoszok ott a határvonalon túl, akik gonosz eszközökkel gonosz célokra törnek, és vagyunk mi, igazak, akik megpróbáljuk megfékezni a gazság áradását. Ebből a pszichózisból persze logikusan következik, hogy demokratikus elkötelezettségű konzervatívok hamarabb írnak együtt alá a mélységesen antidemokratikus meggyőződésű kirekesztőkkel, mint mondjuk a demokratikus meggyőződésű liberálisokkal. (Ne tessék kuncogni, vannak ilyenek.)
Közben mélyül a szakadék, és mindkét oldalon erősödik azok tábora, akik csak az ellenoldalú fél teljes politikai megsemmisítésében látják a kiutat. A magyar demokrácia nagyobb dicsőségére fortélyos félelem igazgat minket, pedig Bibó szerint… de nem folytatom.
- Belföld [6]