Antal László

Nyomtatóbarát változat

A minap távozott a pénzügyminiszter, Békesi László, akinek programja a magyar gazdaság három év alatti konszolidálását ígérte, igaz szigorú megszorító intézkedésekkel, a költségvetési hiány lefaragásával. (E program hangsúlya akkor is a konszolidáción van, ha időközben a retorikai viták a modernizáció fogalmát egyenrangúvá tették a stabilizáció céljával.) Nemrég a privatizációs kormánybiztos, Bartha Ferenc volt kénytelen távozni a HungarHotels-botrány nyomán. A jegybankelnöki pozíció már régóta betöltetlen, „jegelve van”. A kialakult helyzet persze próbára teszi a kormányzópárti koalíciót is: a szaporodó nyilatkozatok, amelyek arról szólnak, hogy a szövetség szilárd, épp arra reagálnak, hogy itt távolról sincs minden rendben. El lehet gondolkodni azon is, hogy a pénzügyminiszter felmentéséért épp azok az ellenzéki pártok (MDF, KNDP) dicsérték meg a miniszterelnököt, amelyeknek nem kis szerepük volt abban, hogy 1993-ban az ország fizetésimérleg-hiánya minden korábbi rekordot megdöntve elérte a GDP 9,5%-át. (Ilyen mértékű hiány az elmúlt 20 évben nem volt tapasztalható, jóllehet az ország eladósodását gyakorlatilag az 1972–89 közötti gazdaságpolitikával, annak felelőtlenségével szokás kizárólag egybekötni.)

Romlik nemzetközi megítélésünk is. Ezt már az IMF elmúlt évi közgyűlésén (Madrid), majd a mostani davosi világgazdasági konferencián is lehetett érzékelni, de egyre több mértékadó sajtóorgánum is kifejezi kétségeit Magyarország világgazdasági alkalmazkodóképességét illetően. Lassul a külföldi működőtöke-beáramlás, azaz csökken a fizetésimérleg-hiány rövid távú fedezete is.

A miniszterelnök a minap úgy nyilatkozott, hogy két héten belül valamennyi vezető poszton újra felelős vezető áll majd, ezzel megszűnik az az interregnum, amely vitathatatlanul gyengítette az ország külföldi image-ét, hozzájárulva ezzel az amúgy is kritikus gazdasági helyzet okozta súlyos következményekhez.

Négy év teljesítménye

Az elmúlt négy évben a GDP 18-19%-kal csökkent, miközben a belföldi felhasználás csökkenése nem érte el a 10%-ot sem. Durván fogalmazva, a fogyasztás színvonala nem illeszkedett a gazdaság összezsugorodott produktumához, és ezt sem a kormányzat, sem az állítólag profitérdekelt vállalkozók nem kényszerítették ki. Eközben a beruházások lényegesen nagyobb mértékben estek vissza, és ezen az 1994. évi fordulat, a beruházások 10-15%-os növekedése sem tudott változtatni. Az államháztartás hiánya az 1990. évi szerény szufficit után rapid módon növekszik, s 1995-re a konszolidált hiány (amely elvonatkoztat a kormány, az önkormányzatok, a tb és a különböző állami decentralizált pénzalapok körbetartozásaitól) eléri már – még optimista becslések szerint is – a GDP 8,5%-át. (Ez nagyságrendileg közel áll a folyó fizetési mérleg éves hiányához.)

Eközben a lakossági megtakarítások – mint szintén ismeretes – 1993-ban drasztikusan lecsökkentek, és a megtakarítási ráta növekedése 1994-ben is szerény volt, egyre kevésbé voltak képesek fedezni az államháztartás deficitje mellett a vállalatok nettó (vagyis betéteiket meghaladó) hitelfelvételeit. Végül is az természetes, hogy egy fejlődni igyekvő gazdaságban a vállalatok hiteleket vesznek fel, nem ez a baj. De tény, hogy az 1990–92 közötti szerényen pozitív nemzetközi fizetési mérleget 1993–94-ben drasztikus eladósodás váltotta fel, miközben a belföldi felhasználás és a GDP között egy közel 10%-os rés alakult ki. A belföldi felhasználás ebben az időszakban a gazdasági teljesítmények visszaesése ellenére tetemesen növekedett. Szó sem volt tehát a sokat szidott – és már-már az egykori antimarxista boszorkányüldöző jelzőhöz hasonlóan használt – restriktív pénzpolitikáról, a hazai kereslet erőteljes szűkítéséről. Ennek éppen az ellenkezője történt, amit a fizetési mérleg, valamint az államháztartás rohamosan romló pozícióján túlmenően például a reálkeresetek emelkedése is jelez.

Igaz ugyan, hogy eközben 1993-ban még csak az iparban, később már a gazdaság számos ágazatában és a beruházásokban is megindult egy fellendülés, „ez a jó hír”, de az is igaz, hogy mindez együtt járt a gazdasági egyensúly drámai és ma már igen nehezen korrigálható romlásával, s ez még akkor is gyanús, ha persze nem lehet oksági kapcsolatot feltételezni a két jelenség között. Mindenesetre történelmi tény, hogy eleddig a restriktív-stabilizációs vonalvezetések (nem egy-egy periódusról van szó, hanem inkább egyes évekről) nem hozták meg a várt eredményt, illetőleg sokkal nagyobb gazdasági visszaeséssel javították a külső és belső pénzügyi egyensúlyt, mint ahogyan azt a pénzügyi tervezők feltételezték. A másik gusztustalan tapasztalat viszont az, hogy 1975 óta egészen napjainkig az élénkítési törekvések katasztrofális egyensúlyromláshoz vezettek, ami mind a külső egyensúly-pozícióban, mind a költségvetés helyzetében azonnal megnyilvánult.

Ma sem történt más. Rátérve az idén már 4 Mrd dollárt közelítő fizetésimérleg-hiány okainak elemzésére, a lényeg ebben az, hogy a vállalatok pénzügyi pozíciójának változása, a háztartások megtakarításának alakulása, az államháztartás (tehát a költségvetés mellett a társadalombiztosítás, önkormányzatok, valamint az úgynevezett decentralizált alapok: útalap, műszaki fejlesztési alap stb. együttesen) pénzügyi helyzete és az ország külső eladósodása között egyenletszerű kapcsolat van. Ha a hazai háztartások megtakarításai nem fedezik a költségvetés hiányát és a vállalatok eladósodását, akkor ezt csak külföldről felvett többlethitel (azaz fizetésimérleg-romlás) fedezheti. A kérdés tehát nem az (vagy nem elsősorban az), hogy miért esett vissza az exportnövekedés – hatott-e erre, és milyen mértékben a recesszió. Nem is az (noha a gazdaságpolitika fontos részletkérdése), hogy gyengék vagy hatékonyak az exportösztönző rendszereink és intézményeink (pl. Eximbank). A dolog végtelenül egyszerű, egy háziasszony is átlátná. Ha rendszeresen többet költünk, mint amennyi a bevétel, és a kettő közötti különbség lényeges, akkor több lehetőség van:

a) Fel lehet élni a pénzügyi tartalékokat. (Az ország devizatartalékai most a 7 Mrd USD-t közelítik, de ebből legfeljebb 3,5 Mrd USD-t lehet felélni, a többi szükséges a napi normális gazdálkodáshoz és elfogadható hírnevünk megőrzéséhez.)

b) Hiteleket lehet felvenni külföldről, de a már erősen eladósodott országok ebből a szempontból is gyanúsnak számítanak, miközben itthon be kellene vallani, hogy a következő generáció terhére élünk jobban, mint lehetne.

c) Lehet privatizálni – ebből a szempontból mindegy, hogy belföldre vagy külföldre – és az eladott vagyon szintén felélhető.

d) Működőtőkét lehet bevonni (ez részben átfed a privatizációval), ami ugyancsak nem megoldja, legfeljebb halasztja a problémákat. (Ily módon számol a kormányzat ugrásszerűen – 1,5-ről 2,5 Mrd USD-ra  megnövekvő működőtőke-beáramlással néhány masszív privatizáció, MATÁV, MVMT, egyes bankok tulajdonrészeinek külföldi értékesítése révén.) Ez átmeneti forrást biztosítana az egyik pillanatról a másikra meg nem szüntethető belföldi túlfelhasználás finanszírozására.

e) Egyidejűleg el kellene érni – bár erre a lehetőségek meglehetősen korlátozottak –, hogy a belföldi jövedelemfelhasználáson belül a fogyasztás részaránya csökkenjen, a megtakarításoké és a beruházásoké pedig növekedjen. Épp ezért születtek az adókedvezmények: a forrásadó eltörlése, illetve a társasági adó több mint felének elengedése a hozam újrabefektetése esetén.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A fizetésimérleg-hiány ugyan valóban finanszírozható egy-két évig (de nem tovább!) a korábbi tartalékok felélésével, vagyoneladással, de persze nem lehet gazdasági stratégia az, hogy eladjuk a zongorát, és eszünk egy jó vacsorát.

Végül is csak a belföldi többletfelhasználás megszüntetése révén és a megtakarítások egyidejű növekedésével lehet – persze csak fokozatosan, ha el akarjuk kerülni a társadalmi megrázkódtatásokat – elérni, hogy a fizetési mérleg állapota normális legyen. Amit csökkenteni kell, az a fogyasztás. A megtakarítások növelését, illetőleg a beruházásokat viszont kifejezetten   ösztönözni kellene, mert egyébként aligha van esély a versenyképesség javítására, a tartós növekedésre. Ez már önmagában is ellentmondás. A belföldi kereslet szűkítése ugyanis – függetlenül attól, hogy milyen adókedvezmények serkentenék a beruházásokat, ha lennének – eleve korlátozza a vállalkozók beruházási érdeklődését. A belföldi keresletet szűkíteni igyekvő gazdaságpolitika tehát elkerülhetetlenül fékezően hat a beruházásokra.

Van egy másik áttételes hatás is. A növekvő deficitet produkáló költségvetés elárasztja állampapírokkal a pénzpiacot. Ez pedig elszívja az amúgy is szűkös erőforrásokat a vállalkozók elől. Semmi sincs ingyen. A költségvetés növekvő hiányát ma a befektetni szándékozóknak kellene megfizetniük magasabb kamatok formájában. Ez növekvő kamatteherben fejeződik ki, és tulajdonképpen a jövő generációk terhét emeli. A Nemzeti Bank 1993 nyaráig megpróbálta mesterségesen leszorítani a kamatlábakat – tette mindezt nagy agresszivitással –, azóta azonban kénytelen a piaci realitásokhoz igazodni.

Az sem igazán egyszerű, hogy a csökkenő belföldi fogyasztás mellett a beruházásokat, illetve a másik oldalon a megtakarításokat lehessen érzékelhető mértékben ösztönözni. (Mai divatosabb szóval: élénkíteni.) A szűkülő belföldi kereslet nyilvánvalóan szűkíti a reménybeli befektetések palettáját, s ezen semmiféle adókedvezmény nem változtat. Az időről időre kulmináló leértékelési várakozások persze ellene hatnak a forintmegtakarításoknak, és valószínű igazuk van azoknak, akik tőkemenekülésről (capital flight) beszélnek, mint egy olyan tényezőről, amely burkolt erőforrás kivonást jelent, másfelől korlátozza a nemzeti bank erejét a belföldi hitelkínálat szabályozásában.

Tervek és valóság

Eddig is nehéz volt gondolatban összehangolni a sok egymással részben ellentmondó célt, minimális kormányzati manőverezési képesség mellett. (Ez utóbbit nevezi a szakzsargon úgy, hogy csökken a kormány gazdasági manőverezési képessége.) A gyakorlat és a programokban megfogalmazott követelmények között azonban a szakadék egyre tágul – éppen ezért nem lehet egyszerű személyi kérdésként felfogni azt, ami a legutóbbi időben a vezető posztokon történt.

Az elhatározott gyorsuló privatizáció és növekvő mértékben készpénz ellenében történő privatizáció helyett ennek fordítottja történt. Mint ismeretes, ez a folyamat elakadt már a HungarHotels-botrány előtt is.

Nem voltak sikeresek a költségvetés hiányának csökkentésére koncentráló erőfeszítések sem. Az 1995. évi államháztartási hiány kritikus mértékű még akkor is, ha jó szándékkal feltételezzük, hogy a 150 Mrd Ft nagyságrendben tételezett privatizációs bevétel végül is a költségvetés kezébe kerül.

Az MNB látva, hogy fizetési mérleg javítására irányuló pénzügypolitikai koncepciók nem megbuktak, de lassacskán elgyengültek, arra az álláspontra jutott, hogy a bankok, illetőleg a vállalatok likviditásán kell megkeresni azt, amit a számukra nem kontrollálható költségvetési hiány finanszírozásán veszítenek. (Logikus: nem kívánnak bűnösök lenni abban, hogy 1995-ben is 4 Mrd dollár körüli költségvetési hiány alakuljon ki.) Így viszont kialakul egy olyan szigorú monetáris rendszer, amely lehet, hogy a gazdaság még életképesnek bizonyuló részét fogja rákényszeríteni arra, hogy adja fel expanzív törekvéseit. (A finanszírozási források szűkítése ellenére persze pénzhez jutnak majd azok a vállalatok, akik élethalálharcukat folytatják, és a kormányzat is igyekszik rábeszélni az érintett kereskedelmi bankokat, hogy ott ne alakulhasson ki fennakadás.) Mindemellett továbbra is igaz, hogy a kedvezményes erőforrásokhoz (E-hitel, japán hitel stb.) hozzájutók expanzióra törekednek majd, ha másért nem, hát azért, mert nem tudják, hogy meddig tart Budán a kutyavásár.

Röviden, a költségvetés többet fogyaszt majd, a Jegybank pedig alig leplezett utálattal a vállalati szféra elől vonja majd el a forrásokat. Kényes egyensúly.

• Belföld