Egy francia irodalmár az önéletrajzi regényekről értekezvén azt az állítást kockáztatja meg, miszerint a regény fikcionális világa azért bír el több őszinteséget, mert tágabb teret tud biztosítani egy lélek minél szabadabb kibontakozásának. Igen ám, de – amellett, hogy az önéletrajzban foglalt hazugságok is csak annak a jóval bonyolultabb és összetettebb igazságnak a részét képezhetik, ami maga a kisbetűs ember – a regénybeli fikció bizony sok esetben valamely alapvető hiány, valamely jóval reálisabb csonkaság elkendőzését is szolgálhatja.
Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak, miközben Hermann Hesse regényeit forgattam. Ugyanis nem sokkal a Demian megjelenése előtt került a magyarul olvasók kezébe a szerző Sziddhárta és hírhedt A pusztai farkas című műve. Így Magyarországon is kisebb hiátusokkal beteljesedett az ív, amelyet Hesse regényei formáztak a Csillagsorstól egészen a nagylélegzetű főműig, az Üveggyöngyjátékig. A szerző majd minden regénye egy olyan bölcseleti kérdést vet fel és „old meg”, amellyel szembesülve a mai olvasó, így jómagam is, alapos tanácstalanságot érez, egyrészt saját életének folyásával, életmódjával, másrészt Hesse alkotásainak „igazságával”, „őszinteségével” kapcsolatban.
A Demian elbeszélője, Emil Sinclair a Hesse-művek megszokott hőseinek látványos útját futja be, amelynek főbb állomásai: gyermekkori kínjai és életre szóló barátsága példaképével, a titokzatos Demiannal, ifjúkorának csalódásai, szerelme, barátságai, megismerkedése a művészettel, visszatérése az Anyához (pontosabban a Demian anyja által betöltött ősanyaképhez), megvilágosodása és misztikus azonosulásélménye, víziója, valamint – a szerző életművében példátlanul – a háború mint világméretű megtisztulás. Fokozatos felemelkedése potenciális önmagához megannyi áldozattal, lemondással és szakítással jár, így válik meg Sinclair például orgonista-teológus barátjától, Pistoriustól is: „…ami Pistorius nekem volt, éppen az nem tudott lenni saját maga számára, amit nekem adott, azt nem tudta megadni önmagának. Olyan útra vezetett, amelyen ő maga, a vezető nem tudott végigmenni… Talán az volt a küldetése, hogy segítse az embereket abban, hogy magukra találjanak…” Mindennek mélyén az egyre határozottabbá váló sejtés, miszerint „nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. Minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás, és rettegés a saját lelkünktől… ezen is túl kell lépnie annak, aki teljesen végig akarja járni az utat.”
Csakhogy: a regény folyamán Emil Sinclair egyre valószerűtlenebbé, egyre emberfelettibbé, egyfajta „élő manifesztummá” alakul. Példázatos sorsa így nélkülözi a regényforma megannyi lehetőségét, leginkább talán az árnyalt lélekábrázolást. És innen nézvést valóban majd minden lélekrezdülés pusztán „félmegoldás, megfutamodás… és rettegés a saját lelkünktől”. Kérdés, mit ért Hesse a „lélek” szón. Mintha a Demianban valamely „jungiánus” eszmerendszer tenne erőszakot a hősökön anélkül, hogy előtte azok alapos „freudista” analízisen estek volna át. Gondoljunk csak a regény archetípusokat felsorakoztató alcímeire, például: Káin, A lator, A madár kiküzdi magát a tojásból, Éva asszony. Külön elgondolkodtató, hogy az a „fejlődésrajz”, amit az elbeszélő követ, logikusan és szükségszerűen torkollik az első világháború poklába, amelyről a szerző profetikus és leegyszerűsítő eszmefuttatásai újra csak a regény kényes pontjait szaporítják: „Vérengzésük csak a lélek kisugárzása volt, a meghasadt léleké, amely őrjöngeni és ölni, pusztítani és pusztulni akart, hogy újra megszülethessen. Egy óriásmadár küzdötte ki magát a tojásból. A világ volt a tojás, s a világnak romba kellett dőlnie.” Hesse tehát a pusztítás mellett voksol egy „szép új világ” reményében. Mi már tudhatjuk, hogy nem volt igaza, a végső apokalipszis még várat magára. De talán ő is másképpen vélekedett volna, ha olyan hőst választ, akit nem előre megsejtett sorsképletének víziója „hajszol” keresztül a regény kétszáz oldalán, hanem olyat, akiben alapos kétely árnyalja a megszülető öntudat egyre féktelenebbül és problémátlanabbul sodró iramát.
Jól tudjuk: valójában mindenkinek az Emil Sinclairéhoz, a Demianéhoz hasonló életet, saját utat, kerek sorsot kellene birtokolnia. Sőt, minden bizonnyal vannak olyan emberek, akiknek nagy szükségük van arra, hogy időnként valaki vagy valami, talán éppen egy könyv, Hesse regénye, arcukba vágja élethazugságaikat, felvillantva egy „igazabb és sajátabb út” lehetőségét – legyen annak bármi ára, igaz barátságok megszakításán túl akár a világ elpusztításának eszméjéig. Hiszen számukra, megoldhatatlannak tűnő életproblémájuk orvoslására, látszólag ez az egyetlen kiút. Ám van olyan olvasó is, mint például jómagam, aki hiába keresi saját kisebb léptékű, de átgondolásra érdemes problémáit Hesse „programregényében”, a saját sors választására sarkalló ködös utalásokon túl nem talál egyéb fogódzót. A Demian kivételes tulajdonságú hőseinek kivételes életpályája elragadó könnyedséggel íveli át a mai olvasó kisszerű kételyeit és kicsinyes elvárásait. Lehet, hogy mindezen aggályok csupán a rossz beidegződés eredményei. Egy regénytől azt várom el, hogy életszerű, életbevágó legyen; hogy olyan köznapi realitásból születő, ám azon túlmutatni is tudó részigazságokat tartalmazzon, amelyeket nem pótolhat valamely „egész igazság” szemet kápráztató, hódító varázsa. Legalábbis Hesse egyébként lebilincselő művét én nem tudtam ilyen regényként olvasni. Mint például kortársa, Thomas Mann jó néhány alkotását. Hesse művei – és ez egyben legfőbb értékük – merőben más „utat” követnek: az állítólagos „gyávaságot” és „kisszerűséget” az állítólagos „igazságszenvedéllyel” és „sorskereséssel” felváltó bölcseleti-misztikus regényforma megannyi buktatóval és csapdával teli útját.
És talán azért állnak közelebb hozzám a szerző később keletkezett művei, mert bennük Hesse meggyőző eszközökkel érzékelteti a (tökéletlen) olvasó és a (tökéletes) mítosz vagy mese közötti áthidalhatatlan távolságot: a Sziddhártát gyönyörű hindu regeként olvashatjuk, a Nárcisz és Goldmund két párhuzamosan futó sors példázata a messzi és titokzatos középkorból, az Üveggyöngyjáték pedig a huszadik századi utópisztikus-bölcseleti nagyregények oly ritka példája. Ezekhez képest tűnik kevésbé szerencsés választásnak A pusztai farkas és a Demian jelenünkbe ágyazott, bántóan didaktikus, az olvasót sokkoló vagy éppen mihaszna és hazug önkívületbe kergető projectje. Hermann Hesse valóban kiemelkedő művei – és most nem a Demianra gondolok – olyan korokról és olyan sorsokról mesélnek a mai olvasónak, amelyekre fájó nosztalgiával tekintünk, tudván, hogy számunkra valódi jelentőségük: megközelíthetetlen és utánozhatatlan nagyságuk és egységük lenyűgöző, ám csillapíthatatlanul sajgó hiánya.
- Kultúra [6]