Nem E. T. hanem E. F., vagyis az Európai Film. E. F.-nek kellene diadallal mérkőznie az E. T. és az E. T.-nél sokkal primitívebb, JFK fémjelezte Amerikai Filmmel, de győzelem helyett állandóan megrendítő vereségek érik.
A gyengélkedő E. F. tiszteletére decemberben év végi seregszemlét tartottak a Művész moziban. Legszívesebben a szépen felújított, átépített moziról szólnék, de várjunk, míg megnyílik az ígért pinceétterem is. Párizsban a hasonló helyeken már rég könyvesbolt, presszó és étterem várja a nézőket. A Művész mozi előcsarnokában felállított könyvespultnak talán egyetlen hibája, hogy épp filmkönyv nem kapható. (Igaz, az Örökmozgóban sem. Erre a rokonszenves Katalizátor-iroda úgy látszik, nem figyel.) Filozófiával, szociológiával, történettudománnyal vannak teli e pultok. Korunk komolykodik. „Századvég” – filmkönyv nélkül. Vagy valamely raktárban felejtették őket gondos forgalmazók?
Egyébként ez a legutóbbi már a harmadik hazai Európa-filmhét-rendezvény. Az első alkalommal még vitafórumot is kínáltak, Bíró Yvette bevezető előadásával. Hal Hartleyről ő szólt először nálunk: azóta az USA egyik „legeurópaibb” szemléletű rendezőjének három filmjét ismertük meg. „Jarmusch után az első” – mondhatnám szellemeskedve. Mivel a fenti halvány poén kedvencünkre, Kaurismäkire is igaz, meg a kanadai–örmény Atom Egoyanra is, lassan vágyni se merek már egy új rendezőre, aki Jarmuscht felülmúlná… Hacsak nem az „amerikai Godard-t”, Jon Jostot tekintjük annak. Keretbe feszítve (Frame Up) című remekét időnként még lehet látni a Toldi kistermében.
A Művész mozi mini E. F.-seregszemléjén nekem bizony hiányoztak a filmek előtti, melletti vagy utáni viták, beszélgetések, a nyilvános együtt gondolkodásnak bármilyen lehetősége. Jó lett volna olyan gondos és hasznos műsorfüzetet is kiadni például, mint októberben a Titanic Fesztivál tette. A Toldi-féle Titanic egyébként – műsorfüzete, vitaestje, de programjának érdekessége miatt is – klasszissal izgalmasabb európai fesztivállá sikeredett, mint a Művészé: amazt filmrajongó hivatásosok rendezték, amatőr szenvedéllyel – ezt a decemberit, úgy látszik, hivatali kötelességként, lelkesedés nélkül. A Budapest Filmvállalat nagy érdemeiről e hasábokon többször is lelkendezve sokszor szóltam, bosszantó hibáiról is engedtessék meg most az egyszer. Az, hogy a Félix-díjas francia Cápafiókára már jóval Félix-díja előtt felfigyeltek, s a Puskin moziban – bukást is vállalva – forgalmazták, bátor és szép tett. Az utóbbi két év másik legérdekesebb francia elsőfilmjét (A normális emberekben nincs semmi különös) viszont csak folyosói beszélgetéseken és nyilatkozatokban ígérgetik, azután ígéretekről és a Normális emberekről szemérmesen és véglegesen elhallgatnak… És morogva megismétlem: nehezen felfogható, hogy most sem vitákról, sem igényes műsorfüzetről nem gondoskodtak. A fesztivált eszerint maga a gépész rendezte, mondanám rosszindulatúan: sorban befűzte a filmeket, punktum.
Vissza a látható programhoz.
Dühöngve
Ken Loachnak nálam régibb híve aligha él a honban. Több mint huszonöt éve látott Kes című filmjét nem feledem. Egy szürke életű, szegény kisfiú és egy sólyom barátsága elevenedett meg benne, érzelgősség nélkül: zöld tájak, nagy esők, szikár emberek és köznapiságában is különös hangulatot sugárzó történet.
Loach azóta is az angol film szerény realistája, makacs neonaturalistája, marginálisok krónikása. Legnépszerűbb filmje a Családi élet volt annak idején – de azt már kevéssé kedveltem. Bizonyítandó tétele szerint egy kamaszlány skizofrén lesz, mert kispolgárian bigott és szörnyeteg családja lelkileg rátelepül. A skizofréniát családszociológiai okokkal magyarázni valószínűleg súlyos orvosi tévedés. Minden második-harmadik kamasznak skizofrénné kellene válnia e vulgáris tétel szerint. Tévedés hát, de még nagyobb tévedés tételfilmet csinálni. Egy filmrendező, aki orvosként, szociológusként, pedagógusként „bizonyítani” akar valamit? Ken Loach akkor érdekes és eredeti alkotó, ha e tételkésztetését valami oldott természetességgel, valami angolosan észrevehetetlen humorral és játékossággal feledteti, s akkor rossz, ha vádlóan demonstrál. Legújabb dolgozata, a Katicabogár figyelemre méltó fesztiváldíjakkal büszkélkedhet, számomra azonban bőszítően elviselhetetlen volt. Majdnem a legkibírhatatlanabb, legunalmasabb és legfantáziátlanabb film, amit eddig láttam. A vetítés végén nem tudván még magyarázni növekvő ellenérzésemet, valami ilyesmit mondtam szomszédomnak én ezt a „filmtípust” nem viselem el. Így ez nyilván csak félig jogos: a vásznon filmet, és nem filmtípust látunk. Mégis vállalom.
London? Manchester? Egy súlyosan idegbetegnek látszó, gyakran dühöngő, négy különböző férfitól származó gyerekeit egyedül nevelő, csúnyácska ír pincérnőtől, miután új élettársa valamennyiüket agyba-főbe veri, a gyámhatóság elveszi mind a négy gyerekét. Következő élettársa egy illegálisan Angliában tartózkodó latin-amerikai munkanélküli. Életszövetség a jóléti társadalom perifériáján. Új és új csecsemők születnek, de a gyámhatóság mindig orvul elveszi őket. Ennek a krónikája a film, melynek feszültségét a nő alpári visítozása, kézikamerával felvett, sokkoló őrjöngések, s főleg echte publicisztikai hang és szemlélet jellemzi. Az ábrázolás karikatúrába hajlik: sematikus dokumentumimitáció. Henyén kidolgozott, önellentmondásokon bukdácsoló apróságok lyuggatják hálóvá a megtörtént eset izzó anyagából táplálkozó, jobb sorsra méltó alaptörténetet. Így aztán eljátszani se lehet, marad a főhőst játszó színésznőnél is erősebben üvöltő Tétel. Tőrőlmetszett, „felrázó” és leleplező filmpublicisztika. Dokumentumfilmet utánzó filmkészítési mód. Áldokumentum, rosszakkal és jókkal, kiszámítható fordulatokkal. Loach helyzetrajza egy elsőéves, fantáziahiánnyal küzdő, kezdő családszociológus korrekt vizsgamunkájára emlékeztet. Jellemfestés nincs, mondván, hogy azt az élet, a nyers dokumentumok sem ismerik. A fikciós művészet azonban nehezen lehet meg a fentiek nélkül. Itt a visítás, az alpári, drámaiatlan, statikus veszekedő-verekedő szcénák sora helyettesítené. A vásznon agyontipizált karikatúrafigurák igazolják buzgón és harsányan szociológiai létezésüket: az angol kispolgár idegengyűlölettel van átitatva, az angol családjogi adminisztráció rosszindulatát vagy jámbor hozzá nem értését állandóan, ujjfelmutatásszerűen elénk löki a rendező.
Mindezt az igazolná, hogy megtörtént, hogy; pontosan így történt meg, s hogy az egyedi eset általános törvényszerűségeket tükröz. Tükrözzön ám „általánosságokat”, de ne fikciós játékfilmben! Dokumentumfilmben ez, színészek nélkül, a valódi szereplőkkel, felzaklató, utánozhatatlan, egyedi: mint minden emberi dráma. A fikció azonban mást követel, más szemet, más érzékenységet, az alkotó fantázia más minőségét. Mert a fikció falánk egy állatfaj: ledobja az eredeti történet nyergét, nem törődik a valósággal, csak az igazzal, nem a megtörtént eset nyersvalósága kell neki, még kevésbé valami abból „általánosított” Tanulság.
Loach tantörténetében a megtörtént esetből tétel, prekoncepció vezérelte szociológiai publicisztika vált. Itt aztán minden típussá erőtlenedik, minden törvényszerű és minden tipikus. Még Zsdanov és Révai elvtárs is több egyénítést kért volna, több játékos szabálytalanságot, az igazolandó tétel ügyesebb elrejtését.
Mint az életben… mondják az ilyesmire.
A Beszélő karácsonyi számában egy hasonló, ám magyar gyerekmegfosztó kálváriáról számol be. Úristen, csak nehogy dokumentarista játékfilm szülessen belőle! Lássuk tükör által homályosan, de ne civileket rosszul utánzó színművészek és fikciós forgatókönyvírók dokumentumot mímelő tükre legyen az, legyen inkább a valóság másképpen, riasztóbban, igazabbul, sokszor rejtelmesebben homályos fikciótükre. Igazi híradó-dokumentumfilm hamisítatlan emberekről, olykor az volna jó. Amit jószándékúan Ken Loachnál ehelyett most kapunk, tipikus álrealizmusnak nevezem.
Angol nyomort, buta hivatalnokokat, be nem illeszkedő embereket harminc éve Tony Richardson filmjeiben láttam, írójuk, Alan Sillitoe ismerte a munkásnegyedeket. Richardson meg mást, a lírát, a szabálytalanságot ismerte, félrelökte a tipizálás igényét, ráhagyta a szociológusokra és tanárokra.
Ken Loach egy szociológiai esettanulmányt publicisztikai eszközökkel vitt filmre. Értetlenül állok egy tehetség ilyen sivár tévútján.
Szépelgés
Az újmódi E. F. másik véglete Kieslowski esztéta-szépelgése. Itt aztán nincs „megtörtént esetből” iskolásan tipizált nyersanyag. Itt művészkedés van. „Kieslowski két élete” – írtam egy nyár végi cikkben, s most legalább a Három színtrilógiának is végére értünk: a francia trikolór színei ugyanis elfogytak. E csendesen és választékosan kimódolt, szomorú filmben mindenkinek végzet áztatta arca van. A sorsszimfónia szelíden, de ott szól, akár a trilógia első darabjában, a Kékben, és sajnos „púderezve van”, műveskedve szól. Itt még a kutyák is végzetet hordoznak. Különc öregúr és bájos, mosolytalan fiatal nő véletlen találkozása a közhelyek álcázott boncasztalán… sok negélyezés és szépelgés, kulturáltan, mívesen és feleslegesen.
A Beszélő olvasói jól tudják, milyen ájult híve vagyok a Szeress Mexikóban naiv mesegiccsének – ennek az értelmiségi, finom és kulturált giccsnek kevéssé. Sophistiqué – ez egy francia szó az ilyesmire: nem egészen pejoratív, de semmiképpen sem dicséret.
Kieslowski még mindig igényes rendező. Igényesen csinál hamis filmet. Francia trilógiája, minden meglevő vagy vélt értékei ellenére, nekem mégis az európai film paródiája. Európai Film nagybetűvel (E. F.) azonban szerencsére nincs, ne is legyen; van viszont, és legyen továbbra is lengyel meg dán, meg magyar, meg finn, meg francia.
Végül egy üdvös kivételről, egy semmit sem bizonyító és igazoló játékról. A francia film hatvanas évekbeli nagy korszakának legendásan formanyelvújító mestere, Alain Resnais készítette. Smoking – No smoking: két önálló ikerfilmről van szó. Vállaltan túlhangsúlyozott díszletvilág, jelzésszerűen felvázolt karikatúra-angolok, angol humor feydeau-i (Molnár Ferenc-i) hangvétellel, könnyedén villózó súlytalan szellemességek. E játékban minden két ragyogó átváltozó-színészre van bízva. Sabine Azéma és Pierre Arditi (a rendező utóbbi filmjeinek állandó játékosai, mára a francia film soktapsos, sokdíjas művész-sztárjai) ketten hét figura bőrébe bújva komédiáznak. „Mi lett volna, ha?” Egy kisvárosi házassági tragikomédia összes képzeletbeli variációját kirakja elénk a film. A bulvárvígjáték lassan abszurd színekkel és hangulatokkal telítődik. Már-már Ionesco…
Resnais már rég nem megváltó és nem formateremtő. Régebben nagyon magas stiláris és filmnyelvi színvonalon, óriási hatást téve inkább a filmek alkotóira, mint nézőire kísérletezett és szépelgett. Akkori hideg remekműveit (Hiroshima, Tavaly Marienbadban, Muriel) tán csodáltam, ámde nem szerettem.
Minderről, ma, az európai és a világ filmművészetének salakos lapályán már lemondott. Talán nem is film az, amit csinál, hanem valami árnyjáték, színpadi mozgókép, kirakós logikai játék. De továbbra is az értelem szellemes fénye sugárzik az ő mozijában.
A vén E. F.
Százéves a film. A találmányt születésekor európainak könyvelték el. Pedig először már Edison is feltalálta a filmet, csak állítólag nem érdekelte igazán. Így hát Lumière-ék szabadalmaztatták. Mozdony közeledett az ő filmvásznukon, és megöntöztek egy öntözőt. Aztán egy másik francia jött, mutatványos és bűvész, Méliès. Utazás a lehetetlenségbe – ez volt egyik bűvészmókájának a címe.
A következő mozi-százév merész házi feladata.
- Kultúra [6]