Mindenféle filmfesztivál, így a Magyar Filmszemlék kapcsán is két dolog keveredik, csúnyán avagy szépen. A rendezvény, olykor függetlenedve a filmektől, meg a filmek, melyeket olykor nehéz elválasztani a rendezvénytől. Pedig üdvös dolog volna.
Az Uránia kicsit olyan, mint a San Sebastian-i pompázatos nagyszínház, ahol a nemzetközi fesztivál zajlik: nem mozifogyasztásra való egyik sem, bármily szép régi és filmhagyományokkal terhes palota mindkettő. Az is igaz, ha épp a Novotelben (a már fejbe lőtt hullával is ékes Gesztenyéskert mellett) zajlott a szemle, akkor a Kongresszusi Központra morogtunk. De annyit morogtunk, hogy végül szakma és közönség morogva megszokta (ha meg nem is szerette), jó volna visszatérni kongresszusos kebleire.
Hitler mindenható nagykövete, Veesenmayer elhíresült mondása szerint „a magyar nem államalkotó nép”. Erről ne nyissunk vitát, mondanám a Tanú-beli Virág elvtárs még híresebb szavaival. De hogy a magyar nem filmfesztivál-rendező nép, abban biztos vagyok. Egy régi Francia Filmhét-megnyitón fél óráig javították kopogva és mikrofonba beszűrődő „bazmegekkel” a tolmácsgépet, s az akkori filmfőigazgató pókerarcánál csak a díszvendég francia nagykövet pókerarca volt fehérebb. Pár éve a Titanic Fesztiválon majdnem elégett a vetítőgépbe fűzött ritka kópia. Mindig volt valami mókás szégyellnivaló. Tavaly például vetítés közben leállítottak egy versenyfilmet, majd a fesztivál dilettanciától sem egészen mentes záróünnepsége keltett rút megütközést.
Idén aztán tökéletesen széthullt a filmszemle. Filmeken kívüli vitákról, megbeszélésekről, összejövetelekről magam semmiféle értesítést nem kaptam; a Művész mozi új presszójában egy hírnök pihegve közölte, hogy a tervezett fő vita érdeklődés hiányában elmaradt. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy az illető csak nem találta. Én a vitákat, melynek két éve botrányt elszenvedő egyik „animátora” voltam, nemigen szeretem. Csak Pécsett szerettem huszonöt éve, amikor a filmideológus Rényi elvtárssal szembe lehetett szállni, visszafeleselni, diadalmasan megcáfolni, lesni, hogy vörösödik-e már a feje, majd a jól végzett pótcselekvés örömével vonulni lefelé az őszi Széchenyi téren… „Most aztán megaszondtuk!” Rég volt, igaz se volt…
Két éve aztán – bár filmideológus nem lett belőlem (miként töf-töf vasutas sem), az én fejem lilult vértolulásosan. „Rohadt, szemét kritikusok vagytok mind egy szálig!” – süvített egy tehetséges női hang. A hanghoz tartozó rendező szép filmjét egyébként, tán ravasz és aljas szándékokkal szívében, minden szemét kritikus a legtöbbre értékelte és szerette. Szerencsére az utolsó pillanatban el tudtam hajolni a dühödt erővel fejemnek vágott mikrofontól.
A vitadélelőttökből és panasz-hozzászólásokból semmi igazán értékelhető dolog nem keletkezik, csak valami füstös salakhegy. Mégis úgy vélem, hogy kellenek. Mindenféle találkozóra szükség van rendező, kritikus, néző között: a filmeket azon melegében jó megbeszélni, és botrányokat is vállalva vitatkozni kell, nem félve a repülő mikrofonoktól. A filmgyártáshoz és a filmélethez ugyanúgy hozzátartozik kis és szegény országokban az ilyesmi, mint nagy és gazdag országokban az Oscar- vagy a César-ceremónia.
A napokban beszélgethettem Rafal Wisniewskivel, a Lengyel Kulturális Intézet igazgatójával. Egyaránt kiválóan ismeri a magyar és lengyel filmet. Magam tizennégy éve voltam utoljára (akkoriban háromszor egymás után) Gdanskban, a Lengyel Filmszemlén. Már akkor is tapasztaltam, a lengyel közönséget mennyire érdekli a lengyel film. A fesztivál ideje alatt ülésezett a Szolidaritás, 1980, majd ’81 szeptemberét írtuk, a lengyel filmfesztivál átvette a történelem ritmusát, film és valóság, mint egykor a szürrealisták remélték, egybemosódott.
Wisniewski úr izgalmas képet festett a legutóbbi (most Gdyniában tartott) lengyel szemléről. Óriási érdeklődés övezte, középiskolások és egyetemisták tömegei látogatták. Több magánrádió (talán tévéadó is) éjjel-nappal a rendezvénnyel foglalkozott – mesélte. Azt is mondta, mindez persze nem jelenti, hogy a lengyel filmek most jobbak volnának a magyarnál. Amerikai típusú akciófilm a lengyel divat. (Egy ilyent, a jól megcsinált Krollt a napokban vetített a Duna Tv). Új remekművek, lengyel Sátántangó, Woyzeck és Részleg nem biztos, hogy születtek. Csak a visszhang és az izgalom nagyobb, csak a közönség figyel sokkal éhesebben. (Lengyel kritikusok elképedtek, hallván a Woyzeck alacsony nézőszámát.)
Mindez elgondolkodtató. „Hogyan csinálják a lengyelek?” – tettük fel a kérdést a Filmvilág valamely 1980–81-es számában ilyen hangzatos címmel. Mivel „nemkívánatos áthallása” lett a címnek, a korrektúrában gyorsan kijavítottuk: „Hogyan csinálják a lengyel filmesek?”
A kérdést ma is feltehetjük, áthallással meg anélkül.