Lám csak, van rá esély, hogy törvényerőre emelkednek a pártállam „állambiztonsági” és „személyzetis” módszerei: a parlament a héten kezdte meg a nemzetbiztonsági törvény tárgyalását.
Még a végén az előterjesztő Katona Béla nemzetbiztonságilag illetékes tárca nélküli miniszter, megszabadulván a „tárca nélküli” kicsinyítő titulustól, jelző nélküli miniszterré lép elő. Igaz, ez így, expressis verbis nincs benne a törvénytervezetben. Csak annyi, hogy az illetékes miniszter „irányítja” – nem felügyeli, mint várhatóan Suchmann Tamás a privatizációügyet, hanem irányítja – a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat. Maga a kormány láthatólag nem bíbelődik az irányítással: ráhagyja Katonára ezt a piszkos ügyet. Ekképpen a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok – az Információs és a Nemzetbiztonsági Hivatal, azaz a hírszerzés és a belső elhárítás – valóságos kis államot alkotnak az államban. A kis állam csúcsán persze ott díszeleg afféle pinty gyanánt a parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága mint a kis állam üzelmeinek kis „ellenőre”. „Ellenőrző” mibenlétével minden nemzetbiztonsági stiklit a jogállamiság szószával fedhet be, jótékonyan.
De mit művelhet a szóban forgó kis állam? A tervezet szerint kezdeményezheti például, hogy „a nemzetbiztonság szempontjából fontos” állami szervek, állami vagy többségi állami tulajdonú vállalatok, mi több, költségvetési forrásból finanszírozott „központi” kutatóintézetek munkaviszonyt létesítsenek egy-egy nemzetbiztonsági emberrel (mondjuk, eszté-tiszttel). Önkormányzatok ilyesmire nem kötelezhetők ugyan (mert hát alkotmányos a mi államunk), viszont kötelesek „hivatalból” továbbítani a nemzetbiztonságilag „feltehetően” fontos információkat. De kik döntik el, mi fontos? Nyilván újabb beépített – esetleg hivatásszerűen alkalmazott – eszté-tisztek! Újjáépül a III/III, amelyet pedig – a Dunagate idején így tűnt – a rendszerváltás annyira el akart söpörni… Újítás viszont, hogy a kis államon belül kiskirályságok kelnek életre, ugyanis „a kormány tagjai feladatkörükben… kezdeményezhetik információs igények megjelölését a nemzetbiztonsági szolgálatok részére”. Ha például az MSZP-s miniszter oldalát furdalja a kíváncsiság, vajon miben sántikál koalíciós kollegája (vagy fordítva), a titkosszolgálatok szállítják majd a muníciót a koalíciós egyeztetésre.
A köztiszteket betöltő személyek két csoportot alkotnak majd nemzetbiztonságilag: akik „védelem alá esnek” és akik „fontos és bizalmas munkakört” töltvén be, titkosszolgálati úton lekáderezhetők. Előbbi csoportba tartoznak a köztársasági elnök, a kormány, az Alkotmánybíróság, a parlamenti Nemzetbiztonsági Bizottság elnökei és tagjai, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, elnökhelyettese, a legfőbb ügyész és helyettesei; a lekáderezhetők táborát a jegybank-elnök, számvevőszéki elnök, országos rendőrfőkapitány, az államtitkárok alkotják, illetve beosztottjaik a főosztályvezetőkig bezárólag, továbbá az állami tulajdonú vállalatok vezetői. A lekáderezés a következő: az érintett ún. biztonsági kérdőívet tölt ki, föltüntetve pl. „személyes (köztük különleges)” adatokat. A kitöltés helyességét – ideértve „egyéb kockázati tényezőket” is – 30 napos határidővel biztonsági emberek ellenőrzik. Ennek során obskurus beszélgetésekbe bonyolódhatnak „referens személyekkel” (értsd:az érintett jó ismerőseivel) vagy akár titkosszolgálati eszközöket (spiclik, lehallgatás) vethetnek be. Az érintett főnöke aztán „szabadon mérlegelheti” a titkosszolgálattól kapott jelentésben foglaltakat. Jogorvoslat nincs. Az érintett még azt sem tudhatja meg, miért rúgják ki, miért nem léptetik elő.
Mit szóltok ehhez, ti Dunagate-hősök, fajankó szabad demokraták?
- Néző-pont [6]