Kutyából nem lesz szalonna. Gyakran lehetett hallani ezt a magyar közmondást, amikor a szocialisták tavaly májusban megnyerték a választásokat, és abszolút többséget szereztek a parlamentben. Persze csak egy kisebbség szájából. Ugyanis a szocialisták képesek voltak bódítóan nagy reményeket kelteni, és még azoknak a jóindulatában is örömüket lelhették, akik nem rájuk szavaztak. Német Miklós 1989-es „szakértői kormányának” emléke tette ezt, azé a kormányé, amely szakított a kommunista hatalmi monopóliummal, és engedélyezte a szabad választásokat.
Már jó fél év eltelt, mióta a szocialisták kormányon vannak. Lehet vizsgáztatni őket a bőbeszédűen beígért változási folyamatból. A hat hónap tanulsága, hogy az exkommunistákból nemcsak szociáldemokraták nem lettek, mint ahogy a Magyar Szocialista Párt évek óta szívesen állítja, hanem, úgy tűnik, egyáltalán igen keveset változtak.
Azt ígérték, hogy „szakértelemmel” fogják Magyarországot kormányozni. A „szakértelem” volt az a szó, amelyre a választók reflexszerű szimpátiával reagáltak: szakértelem a lecserélt keresztény-nemzeti-konzervatív kormány állandó ideologizálásával és historizálásával szemben, szakértelem a klientizmussal és a korrupcióval szemben, mindenekelőtt pedig a cél és koncepció nélküli gazdaságpolitikával szemben.
Az ígéretekhez képest a féléves mérleg riasztó. Magyarország legfontosabb gazdasági statisztikái – ha nem kezdődik meg azonnal a szigorú takarékoskodás – katasztrófát ígérnek. A költségvetési deficit és az eladósodás mértéke minden eddiginél nagyobb. A privatizáció leállt. A kormánynak még mindig nincs egyöntetű hosszú távú gazdasági programja, a létező elképzelések ellentmondanak egymásnak. Eközben a miniszterelnök olyan kijelentésekkel leplezi le önmagát a nyilvánosság előtt, hogy „a helyzetet túl feketére festik”, meg hogy „még nem informáltak az ország gazdasági állapotáról”, de „a kabinet következő ülésén követelni fogja a szükséges információkat”. Ez idáig szakértelemmel egyedül hatalmuk megszervezésén dolgoztak a szocialisták. A múlt feldolgozásában való közreműködést azonban következetesen visszautasítják, pedig a múlttal kapcsolatban gazdag tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkeznek.
A kormány elbocsátotta az állami televízió és rádió kellemetlen elnökeit és szerkesztőit, kifogást emelt tudósítások ellen, mivel azok nem voltak „objektívek”, és a kormányellenőrzést az új médiatörvényben is rögzíteni akarja. Az önkormányzati választások előtt két hónappal a parlament a szociálisokból és liberálisokból álló koalíciós többség esélyeinek növelése érdekében megváltoztatta a választási törvényt. A három legfontosabb gazdasági kulcspozíció tulajdonosait – a Nemzeti Bank elnökét, a privatizációs megbízottat és a pénzügyminisztert – kitúrták hivatalukból.
Ami a múlt feldolgozását illeti: Horn nem hajlandó arról beszélni, hogy karhatalmistaként milyen szerepet játszott az 1956-os forradalom leverésében. Szimbolikus bocsánatkérésre a kommunista diktatúra évtizedeiért a szocialisták nem voltak hajlandók. És a nemrég beindult „átvilágítással” kapcsolatban a parlament szocialista elnöke többek között annak a véleményének adott hangot, hogy jobb lenne hagyni az egészet.
De nemcsak a politika terén mutatkozik meg, hogy (noha igazán lenne okuk visszafogottságra) milyen a szocialisták mentalitása. Látszólag zavaros gazdaságpolitikájuk mögött is a régi gondolkodási sablonok bújnak meg. Átfogó politikai restaurációra ugyan aligha kerül sor, de a magyar szocialisták nyilvánvalóan még mindig a reformkommunizmus új kiadásáról álmodoznak.
Különösen a kormányfő esetében személyes ambíciók keverednek itt egy olyan politikával, amely mind stílusában, mind tartalmában a régi időkre emlékeztetett. Horn, az ország jólelkű és jót akaró apja olykor-olykor (tudatosan?/tudattalanul?) elvtársnak szólítja szocialista kollégáit, túlteszi magát az intézményes struktúrákon, önkényesen belenyúl a bel- és külpolitikába, lejáratja minisztereit és diplomatáit, olyan kompromisszumokat improvizál, amelyek újabb konfliktusokhoz vezetnek, elutasítja a „népszerűségrontó” politikai intézkedéseket, és – az ország katasztrofális makrogazdasági helyzetét tekintetbe véve – figyelemre méltó elfojtási képességről tesz tanúbizonyságot.
A szocialista parlamenti frakció pedig a maga részéről egy olyan „népfrontos szövetséghez” hasonlít, amelyben „minden társadalmi réteg képviselve van”: volt pártfunkcionáriusok, az állami vállalatok és szövetkezetek kijárói, veterán kommunista szakszervezeti funkcionáriusok, túlkoros kommunista ifik, akik főfoglalkozású polgármesterként, vállalati igazgatóként, üzemvezetőként, téeszelnökként, iskolaigazgatóként, kisállattenyésztőként, színészként vagy munkanélküliként a „társadalom megbecsült tagjai”. Ezek a képviselőit nagy tömegükkel minden olyan reformot leblokkolnak, amely társadalmilag költséges, és azt hiszik, hogy egy – az ő fejükben inkább informális, mint jogállami – elosztó hierarchia részei, amelyen belül a „fensőbb” állam minden „dolgozónak” gondját viseli.
Békesi László pénzügyminiszter – az egyetlen kiemelkedő szocialista gazdaságpolitikus – minapi távozása nemcsak azt illusztrálja, hogy a kevés komolyan veendő szocialista reformpolitikus és közgazdász nem tudott a szocialisták között befolyásos bázist teremteni magának. A Békesi által javasolt reformokkal összefüggésben a nemzeti hangok is felerősödtek a szocialisták körében: a hazai gazdaságra gyakorolt nyugati-kapitalista befolyást ellenző hangok; a nemzeti vagyon külföldi beruházóknak való „elkótyavetyélését” ellenző hangok; a több protekcionizmust és a hazai beruházók előnyben részesítését követelő hangok; hangok, amelyek a liberális szabad demokraták helyett a nemzeti-konzervatív kereszténydemokratákkal kívánnak koalíciót; a „harmadik utat” előnyben részesítő hangok.
Vagyis: szocialista alap nemzeti felépítménnyel? A kilátások egyelőre nem nyugtalanítóak, de mindenesetre nagyobb figyelmet érdemelnek. A szakszervezeti és nagyvállalati lobby nyomására a kormány néhány protekcionista intézkedést már bevezetett, és érvénytelenített egy megkötött szerződést egy nyugati nagyberuházóval. Az ilyen tendenciák fel fognak erősödni – ha a gazdasági reformokat tovább halogatják, és ezért e reformok gyümölcsei és stabilizáló következményei is az egyre távolabbi jövőbe tolódnak el.
(Fordította Neményi László)
- Belföld [6]