Skip to main content

Szocialista szakértelem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kutyából nem lesz szalonna. Gyakran lehetett hallani ezt a magyar közmondást, amikor a szocialisták tavaly májusban megnyerték a választásokat, és abszolút többséget szereztek a parlamentben. Persze csak egy kisebbség szájából. Ugyanis a szocialisták képesek voltak bódítóan nagy reményeket kelteni, és még azoknak a jóindulatában is örömüket lelhették, akik nem rájuk szavaztak. Német Miklós 1989-es „szakértői kormányának” emléke tette ezt, azé a kormányé, amely szakított a kommunista hatalmi monopóliummal, és engedélyezte a szabad választásokat.

Már jó fél év eltelt, mióta a szocialisták kormányon vannak. Lehet vizsgáztatni őket a bőbeszédűen beígért változási folyamatból. A hat hónap tanulsága, hogy az exkommunistákból nemcsak szociáldemokraták nem lettek, mint ahogy a Magyar Szocialista Párt évek óta szívesen állítja, hanem, úgy tűnik, egyáltalán igen keveset változtak.

Azt ígérték, hogy „szakértelemmel” fogják Magyarországot kormányozni. A „szakértelem” volt az a szó, amelyre a választók reflexszerű szimpátiával reagáltak: szakértelem a lecserélt keresztény-nemzeti-konzervatív kormány állandó ideologizálásával és historizálásával szemben, szakértelem a klientizmussal és a korrupcióval szemben, mindenekelőtt pedig a cél és koncepció nélküli gazdaságpolitikával szemben.

Az ígéretekhez képest a féléves mérleg riasztó. Magyarország legfontosabb gazdasági statisztikái – ha nem kezdődik meg azonnal a szigorú takarékoskodás – katasztrófát ígérnek. A költségvetési deficit és az eladósodás mértéke minden eddiginél nagyobb. A privatizáció leállt. A kormánynak még mindig nincs egyöntetű hosszú távú gazdasági programja, a létező elképzelések ellentmondanak egymásnak. Eközben a miniszterelnök olyan kijelentésekkel leplezi le önmagát a nyilvánosság előtt, hogy „a helyzetet túl feketére festik”, meg hogy „még nem informáltak az ország gazdasági állapotáról”, de „a kabinet következő ülésén követelni fogja a szükséges információkat”. Ez idáig szakértelemmel egyedül hatalmuk megszervezésén dolgoztak a szocialisták. A múlt feldolgozásában való közreműködést azonban következetesen visszautasítják, pedig a múlttal kapcsolatban gazdag tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkeznek.

A kormány elbocsátotta az állami televízió és rádió kellemetlen elnökeit és szerkesztőit, kifogást emelt tudósítások ellen, mivel azok nem voltak „objektívek”, és a kormányellenőrzést az új médiatörvényben is rögzíteni akarja. Az önkormányzati választások előtt két hónappal a parlament a szociálisokból és liberálisokból álló koalíciós többség esélyeinek növelése érdekében megváltoztatta a választási törvényt. A három legfontosabb gazdasági kulcspozíció tulajdonosait – a Nemzeti Bank elnökét, a privatizációs megbízottat és a pénzügyminisztert –  kitúrták hivatalukból.

Ami a múlt feldolgozását illeti: Horn nem hajlandó arról beszélni, hogy karhatalmistaként milyen szerepet játszott az 1956-os forradalom leverésében. Szimbolikus bocsánatkérésre a kommunista diktatúra évtizedeiért a szocialisták nem voltak hajlandók. És a nemrég beindult „átvilágítással” kapcsolatban a parlament szocialista elnöke többek között annak a véleményének adott hangot, hogy jobb lenne hagyni az egészet.

De nemcsak a politika terén mutatkozik meg, hogy (noha igazán lenne okuk visszafogottságra) milyen a szocialisták mentalitása. Látszólag zavaros gazdaságpolitikájuk mögött is a régi gondolkodási sablonok bújnak meg. Átfogó politikai restaurációra ugyan aligha kerül sor, de a magyar szocialisták nyilvánvalóan még mindig a reformkommunizmus új kiadásáról álmodoznak.

Különösen a kormányfő esetében személyes ambíciók keverednek itt egy olyan politikával, amely mind stílusában, mind tartalmában a régi időkre emlékeztetett. Horn, az ország jólelkű és jót akaró apja olykor-olykor (tudatosan?/tudattalanul?) elvtársnak szólítja szocialista kollégáit, túlteszi magát az intézményes struktúrákon, önkényesen belenyúl a bel- és külpolitikába, lejáratja minisztereit és diplomatáit, olyan kompromisszumokat improvizál, amelyek újabb konfliktusokhoz vezetnek, elutasítja a „népszerűségrontó” politikai intézkedéseket, és – az ország katasztrofális makrogazdasági helyzetét tekintetbe véve – figyelemre méltó elfojtási képességről tesz tanúbizonyságot.

A szocialista parlamenti frakció pedig a maga részéről egy olyan „népfrontos szövetséghez” hasonlít, amelyben „minden társadalmi réteg képviselve van”: volt pártfunkcionáriusok, az állami vállalatok és szövetkezetek kijárói, veterán kommunista szakszervezeti funkcionáriusok, túlkoros kommunista ifik, akik főfoglalkozású polgármesterként, vállalati igazgatóként, üzemvezetőként, téeszelnökként, iskolaigazgatóként, kisállattenyésztőként, színészként vagy munkanélküliként a „társadalom megbecsült tagjai”. Ezek a képviselőit nagy tömegükkel minden olyan reformot leblokkolnak, amely társadalmilag költséges, és azt hiszik, hogy egy – az ő fejükben inkább informális, mint jogállami – elosztó hierarchia részei, amelyen belül a „fensőbb” állam minden „dolgozónak” gondját viseli.

Békesi László pénzügyminiszter – az egyetlen kiemelkedő szocialista gazdaságpolitikus – minapi távozása nemcsak azt illusztrálja, hogy a kevés komolyan veendő szocialista reformpolitikus és közgazdász nem tudott a szocialisták között befolyásos bázist teremteni magának. A Békesi által javasolt reformokkal összefüggésben a nemzeti hangok is felerősödtek a szocialisták körében: a hazai gazdaságra gyakorolt nyugati-kapitalista befolyást ellenző hangok; a nemzeti vagyon külföldi beruházóknak való „elkótyavetyélését” ellenző hangok; a több protekcionizmust és a hazai beruházók előnyben részesítését követelő hangok; hangok, amelyek a liberális szabad demokraták helyett a nemzeti-konzervatív kereszténydemokratákkal kívánnak koalíciót; a „harmadik utat” előnyben részesítő hangok.

Vagyis: szocialista alap nemzeti felépítménnyel? A kilátások egyelőre nem nyugtalanítóak, de mindenesetre nagyobb figyelmet érdemelnek. A szakszervezeti és nagyvállalati lobby nyomására a kormány néhány protekcionista intézkedést már bevezetett, és érvénytelenített egy megkötött szerződést egy nyugati nagyberuházóval. Az ilyen tendenciák fel fognak erősödni – ha a gazdasági reformokat tovább halogatják, és ezért e reformok gyümölcsei és stabilizáló következményei is az egyre távolabbi jövőbe tolódnak el.

(Fordította Neményi László)
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon