Le a homogénekkel!
A szocialisták visszatérése jellegzetes elemekkel gazdagította a közbeszéd sémáit: ma ismét „a” politika cselekszik, mégpedig „értékek mentén, hogy a kihívás felvállalása jelzésértékű legyen, és megjelenítse a mozgástér nyújtotta alternatívákat”. E gondolkodásgátló formulák stíluskritika tárgyává is tehetők, de tudható: a nyilvános fórumokon érvényesnek tekintett beszéd része a politikai intézményrendszernek. A „hatályos” (divatos, bevett, vagy éppen kötelező) beszédmód meghatározásáért, a „nyelv megszállásáért” folytatott küzdelem a politikai harc fontos eleme. Ismert pl. a vita: „országos” vagy „nemzeti” legyen-e egy országos vagy nemzeti intézmény nevében a jelző? Gyakran halljuk, hogy a politikusok ilyen ostobaságokkal foglalkoznak, ahelyett, hogy „megoldanák a problémákat”. Újságolvasóként megfontoltan bólogatunk is e ménkű ürességhez, szülőként viszont gondosan elnáspángoljuk gyerekünket, mert nem „szépen kérte” a vizet, hanem azt merte mondani: „adjatok inni”. A kölök ezzel az amúgy korrekt mondattal felborítja a család uralmi szerkezetét: ő csak kérhet, s nem parancsolhat. Tudja csak meg a beste, ki az úr a háznál, s szavaival folyamatosan mutassa is be, hogy aláveti magát e rendnek. Így jó nekünk, „problémamegoldóknak”.
Nyelv és hatalom ezen összefüggése a múlt század óta ismert, amióta a „közvélemény” politikai szereplővé lépett elő. Rejtvényszövegünk francia szerzője is erről a jelenségről beszél. Ő ugyan „csak” regényíró, de olyannyira érdeklődött a társadalmi kérdések iránt, hogy összegyűjtött regényeit „Études sociales” címmel akarta kiadni.
Persze jobbnak látszik, ha igazi tudósok szólnak hozzá a témához. Múlt héten Pokol Béla tett közzé írást, címe: A nyelvpolitikai küzdőtér. Nehéz persze eldönteni, hogy a szerző birkózóként vagy riporterként szól hozzá a mérkőzéshez. Említi pl. a „pufajkás” szót, mondván: karrierje nélkül „nem futhatott volna le az igazságtétel”. Örömében leírja, hogy helyette korábban a karhatalmista szó volt a „bevett” kifejezés. Hát! Nekem még teljesen apolitikus, jogelméletben járatlan nagymamám is csak pufajkásokat emlegetett gyerekkoromban. Igaz, ő nem írt róluk cikket, bár akkoriban ebben éppenséggel hasonlított tudós szerzőnkre. Nagy ugyan a tömegkommunikáció hatalma, de – hogy egy barátomat plagizáljam – az emberek nem olyan hülyék, mint amilyen gyávák. A nyilvános és a privát beszéd különbségét még egyetlen rendszernek sem sikerült likvidálnia. Csak a Panoráma géniuszai – s jelek szerint szerzőnk – hihetik, hogy szapora pufajkázásuk „nyelvpolitikai diadalt” arat. Pokolból persze itt már nem a tudós beszél: ő egyszerűen csak a szabad demokraták állítólagos médiamonopóliumát akarja felszámolni. E küzdelmében maga sem veti meg a nyelvpolitikai eszközöket. Másik írásában a médiát uraló „homogén fővárosi értelmiségi rétegről” beszél. Azt azonban istennek sem árulja el, hogy milyen szempontból homogén ez a réteg? Ők talán a szakállasok, vagy netán a bliccelők? Bizony, ezek nehéz kérdések. Kérjük kedves olvasóinkat, ha rájöttek, hogy kik ezek a „homogének”, küldjék el válaszukat egyenesen Pokol Bélának: hadd lássa, milyen sikerrel járt nyelvpolitikai furfangja.
Szavak hatalma
„Itt most a divatos szavakról óhajtanék beszélni. Mert a beszéd árulja el legjobban a műveletlenséget. Amíg egy majom egy szót sem szól, akad talán herceg, aki bókol előtte.
Az új szavak, amelyeket valamely esemény szül, vagy amelyek a divat szeszélyéből születnek, a társalgásnak bizonyos titkos mellékértelmet is kölcsönöznek, valami különös hangot adnak a konverzációnak – és egyedül már ez is elég ahhoz, hogy értéke fokozódjék. Ezek a szavak azok szemében, akik nem ösmerik még értelmüket, mélyeknek látszanak; mert hol van nálunk, Franciaországban az az ember, akinek van bátorsága ahhoz, hogy így szóljon: Igen tisztelt uram, én nem értem azt a kifejezést, amelyet ön az imént használt…
Az olyan ember tehát, akinek hatalmában vannak a divatos szavak, maga is hatalomra tett szert. Joga van ahhoz, hogy a naivat, a tudatlant, aki nála e szavak értelme iránt érdeklődik, szemtelenül tetőtől-talpig végigmérje tekintetével. (…)
A mai korban, amelyben a poézis meghalt, és a könyvekben már nincs számára hely, a divat azt követeli, hogy minden poétikus legyen. Poézis van benne – ez úgyszólván neutrális kifejezés… Drámai! Ezzel a szóval kíméletlenül és könyörtelenül agyon lehet ütni minden hosszadalmas kritikai fejtegést. Ezzel a szóval ön egy egész évszázadot és annak minden ideáit. Például: Bonaparte – milyen drámai! Ez a könyv – milyen drámai… Az udvar – milyen drámai! A fegyház: dráma. Mindenütt ott van a dráma, csak éppen a színházban nincs.
»Poézis van benne« és »milyen drámai« – e két kifejezésbe van elzárva azoknak a titka, akik azzal kínlódnak-vergődnek, hogy ösmertebbé legyenek. Ezekkel vagy te egyenlő magaslaton, megérted őket, és beszéded illik a ruhádhoz. Szóval: korod gyermeke vagy. (…)
Az a tehetséges ember, aki efféle szavakat kitalál vagy divatba hoz (ami itt ugyanazt jelenti), hanyagul veti oda e kifejezéseket. Ő maga is használja ezeket, de nem veszi tragikusan a dolgot. És azután ezek a szavak szájról-szájra szállnak. Szerencsét hoznak, egyéni bélyeget ütnek a szellemre és a toilette-re. Ez az a bizonyos firnisz, ami megszépíti a festményt. Az elegáns világ fölkapja az ilyen szót. De az elegáns világ bámulatra méltó pontossággal meg is érzi, hogy mikor ütött órája, mikor érkezett el utolsó napja, utolsó perce, amikor ez a szó is meghal, vagy nevetségessé válik.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]