[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

            
A nemzet csinosodása

A magyar kultúra napja bizonyosan nagyszerű dolog: legyen nekik is karácsonyuk, gondolhatták évekkel ezelőtt az urak, s lett. Rendben átadattak a kitüntetések, elhangzottak a fáradt tekintetű kultúrmunkások nyilatkozatai. Megtudhattuk, hogy a tanító néni tanít, noha. A művész úr pedig művész, holott. A riporterek pedig roppant éleslátással vonták le a következtetést: mindazonáltal. Hogy az örök értékek amortizációja továbbra sem jelenhet meg az adóelszámolásokban. A fáklyák viszont továbbra is lobognak.

A szövetnek lobbanásaiból következtethetünk a főbb szélirányokra. A kultúra mindenekelőtt botrány. A botrány pedig az, ha történik valami, vagy ha nem történik valami. A botrány azért jó, mert nem kell gondolkodni. Nem kell vizsgálni az egyedi esetet. Egy múzeumigazgató menesztésének másnapján minden kultúrzsurnál tudni vélte, hogy itt vagy tisztogatás történt, vagy nem tiszta valami. A tényleges viszonyok tényleg másodlagosak ahhoz képest, hogy a történet milyen jól mesélhető a „na tessék, persze, ezek is” sémája alapján. Hogy hol van a Műcsarnok? Kit érdekel!

A kultúra mindannyiunk ügye, ezért a kultúra nagy ügy. A kultúra valami olyasmi, ami fölébe magasodik hétköznapjainknak. Nagy épületekben, kiterjedt intézményekben jelenik meg. És a kultúrán múlik minden. Kicsi ország vagyunk, csak a tudás segíthet rajtunk. Az emberi tőke. Nagy pénz, nagy kultúra! Pedig a kultúrának van olyan dimenziója is, amely nem szükségszerűen milliókban méretik, igaz itt milliós fizetéseket sem osztogatnak. A „nemzet csinosodásának” programja annak idején nem pusztán a nemzeti emlékhelyek létesítésére vonatkozott, hanem az élet állítólag apróbb ügyeit is magába foglalta. Széchenyi az Akadémia mellett kaszinóra is gondolt. Harcostársa, az 1796-ban született arisztokrata – rejtvényszövegünk szerzője – pedig a kiművelt emberfő mellett a test és a társas viselkedés átalakítását tekinti a nemzeti reform (a „modernizáció”) egyik legfontosabb ügyének. A magyar kultúra napján a civilizáció e hétköznapi formáinak alakulására is emlékezni lehetne. Gondoljunk csak bele, hogy a szocializmus hanyatlásának talán legbiztosabb jelét a szoláriumok, a body building edzőtermek elszaporodása jelentette. Aki testépítéssel foglalkozik, annak már nem a szocializmus építésén jár az esze. S miközben a magas kultúra tornyaiból manapság jókat szórakozunk a „makkos cipősökön”, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a hétköznapi kultúra alakulása vajon milyen irányba mozdítja el fenenagy modernizációnkat. A magyar kultúra napján talán ezen is el lehetett volna gondolkodni.

A haladás körüli előítéleteket vizsgálva figyelme még arra is kiterjed, hogy a mívelt emberkéz kis ujja a poharat fogva szabadon marad. „Nem kicsinység ez”, mondja szerzőnk, „mivel oly nagy befolyása van társasági helyzetünkre. Naggyá vagy kicsinnyé pedig mindent hatása s következési bélyegeznek.”

Csinosság, kecs, delicatesse


„Azon képzetnek, hogy a külső és belső míveltség s ügyesség együtt ellenkezésben van s egyik a másikát kizárja, csak úgy lenne valami alapja, ha természetük, belső voltuk szerint egymással ellenkeznének; de ily ellenkezést köztök valóban nem látok. – Belső műveltséggel külső módosság; díszes magatartás s viselet a legtömöttebb tudományossággal jól megegyeznek, sőt együvé illenek. Lehet a szép s a való oltára együtt: ha a tökéletesülésnek illő s tetsző áldozatot akarunk gyujtani, nem külön, hanem mindkét oltáron egyszerre kell annak lángolnia. A külső dísz, módosság s illőség olyan, mint a testet oltalmazó s ékesítő öltözet: de maga a test, az a való. (…)

Ebből következik s világos, mint magunk mint a társaság iránti kötelességünk ellen hibázunk, ha az úgynevezett külsőséget kicsinybe vesszük s arra nem ügyelünk. (…) A kültárgynak nézett, s azért sokak által kevés figyelemre méltattak közt első helyen áll a csinosság. A csinosság valóban azon feltétel, melly nélkül mivelt társaság senkit el nem tűr. És ez természetes is; csintalan s tisztátlanság látása unalmat, utalást szül; hogy pedig ezen kellemetlen érzésektől bátorságban s mentek legyünk, egyik fő jótéte s malasztja a mivelt társaságnak. (…) Csinosság s módos magaviselet egy alkalommal sem szükségesb, mint étel közt, részint, mivel asztalnál a tisztátlanság a jelenlevőket nem csak háborítja, de betegségig is undoríthatja; részint pedig, mivel ott minden mozdulatunk nyilván s mások láttára történik. (…)

Még van nálunk egy igen rút s undorító, de nagyon közönséges rossz szokás: ez a pökés. Nem hiszem, hogy a világon valahol annyit pökdösnének, mint édes hazánkban. Hol ezen szokás megvan, nem lehet ott szobát csinosan tartani. Ezen igen rút szokást a pipázás sem menti, mert lehet ezt anélkül tenni; senki sem dohányzik többet a töröknél, mégis lakása a legdrágább szőnyegekkel beterítve mindig tiszta. (…)

Valamint mennél tisztultabb s finomabb képzet van a csonosságról, annál miveltebb egy társaság: szintúgy minél inkább létvonása s tulajdona egy körnek az illőség, a kecs és a delicatesse, annál miveltebb az. (…) Ki a társaságot azon kedves óhajtása elérhetésében gátolja, hogy minden benne s körültelevőkben mint keccsel s szépséggel bíró tárgyakban gyönyörködhessék (minek kivánására pedig teljes jussa van, mert arra természetébe szőtt s helyes érzés ösztönzi t. i. a szépnek mindenben óhajtása), aki mondom akadályozza ezen vágyában, vagy éppen annak ellenkezőjét eszközli, vét a társaság ellen; ezt cselekszi pedig az, ki akár szólása által valami keccsel s kellemmel bíró helyeit, durva, idétlen, unalmas beszéddel vagy beszélés móddal sérti a hallgatók füleit s érzését, akár balogszegletes s rút mozdulataival vagy öltözetével a jelenlévők szemeit bántja.”

???

• Ki beszél?