Megjelent most egy köteted, válogatás tizenöt-tizenhat év cikkeiből. A pályád viszont korábban kezdődött, egy lassan elfelejtődő, különös, átmeneti korszakban.
1973–74 táján volt egy szerencsés pillanat: megváltozott bizonyos értelemben a politikai helyzet. Különös módon a politikai irányítás úgy döntött, hogy bár a gazdaságot rendesen kinyírja – ez volt az új gazdasági mechanizmus vége, tele retorzióval stb. –, de más szempontból elkezdett egy picit nem figyelni arra, hogy mi történik a képzőművészetben vagy egyáltalán a művészeti életben. Mert nem szabad elfelejteni, hogy ’74–75-től, s erről alig beszélnek, és alig tud bárki is, azért megváltozott a helyzet. A Lektorátus elkezdett pályázatokra hívni ún. avantgarde művészeket, akik ugyan nem nyertek, de legalább részt vehettek, és nem kellett már eleve lemondani a publikálás esélyéről sem. Ekkor kezdtem a pályát, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy nálam idősebb, igazán potens figura igen kevés volt, végeredményben talán egyedül csak Beke László. A nála idősebbek vagy az ő kortársai, mint Németh Lajos, Körner Éva vagy Nagy Ildikó, Szabó Júlia, Szabadi Judit vagy Kovalovszky Márta másképpen írtak, úgyhogy el lehetett kezdeni egy dolgot. Aztán nagyon hamar megismerkedtem olyan művészekkel – Csikyvel, Bakkal, Henczével, Nádlerrel, Attalaival, Erdéllyel és másokkal –, akiknek a személyes sorsa, a művészetük, a világról alkotott képük, az aktuális magyar helyzettel szemben elfoglalt pozíciójuk mind arra intett, hogy egyfelől van egy pszeudo – vagy kvázi – lehetőség, úgy lehet tenni, mintha itt a dolgok működnének, de más szempontból ha az ember a lényeget nézi, akkor a helyzet hihetetlenül drámai, kínos, kemény, szomorú, tele csapdával. Így egyrészt rettenetesen tudtam lelkesedni, másfelől meg szörnyen gyanakvó voltam, mert éppen ebben az időben indult meg az avantgarde-on belüli szakadás, ami aztán a 80-as évekre teljessé vált. Az újkonstruktív vagy újgeometrikus festők, szobrászok – most érdektelen, hogy miért – távolodni kezdtek attól a fajta keményebb vagy vadabb avantgarde-tól, amit az Erdély-féle mentalitás vagy gondolkodási mód jellemzett. Voltak hidak, a repedéseket néhányan megpróbálták befoltozni, de kiderült, hogy ez nem sikerül. Én akkor rettentő boldogan elköteleződtem a geometrikus vagy újgeometrikus áramlat iránt, de más szempontból mindenféle érzelmi és abszolút megfontolt, nem filozófiai, hanem elméleti okok miatt nagyon vonzódtam ahhoz a fajta avantgarde-hoz, amit Erdély Miklós képviselt. De korán megtapasztaltam, hogy itt milyen személyes ellentétek, feszültségek, cirkuszok, marakodások, gyűlölködések vannak, s elég hamar, nem mondom, hogy cinikussá, de mindenesetre rezignálttá váltam, mert azt vettem észre, hogy nagyon kevesen mondanak igazat. És piciben, leszűkítve, lefordítva, a sérüléseivel együtt, itt mindenki rendesen csakis a saját életét siratja, és nagyon kevesen gondolkodtak azon, egyébként joggal, hogy a művészet hol megy taccsra.
Ami a dolog lényegét illeti, ez egy nagyon furcsa leckesorozat volt: rá kellett hogy jöjjek, a dolgokat nem úgy kell venni, ahogy mondják, ahogy vannak, ahogy látszanak; más szempontból meg arra jöttem rá, hogy valójában az avantgarde csinálói, támogatói, ideológusai, teoretikusai stb. között semmivel nem dúl kevesebb és rosszabb minőségű harc, mint az MSZMP aktuális vezetői között; ugyanúgy a hatalomról volt szó, csak természetesen más szinten. És viszonylag gyorsan arra is rájöttem, hogy kevéssé vagyok képes a harcra. Nem érdekelnek a mozgalmak, mert nem hiszem el, hogy az individuum alkalmas arra, legalábbis az enyém nem, hogy az együttlétet mindenáron forszírozza, és el is fogadja. Érzem, meg már nagyon sokan szememre is vetették, hogy cinikusnak, kívülállónak, rezignáltnak, maliciózusnak stb. tartanak, és nem mondhatom azt, hogy ez igaz, de nem mondhatom azt sem, hogy nem igaz, mert nem jól élem meg, ha közel kerülök a hatalom esélyéhez, nem tudok vele mit kezdeni, egyszerűen gyanakvó természetű vagyok, önmagammal szemben is. Nem azt gyanítom, hogy hülye vagyok, hanem hogy annyi látszata, annyi tükre, képe van egy dolognak, hogy abból csak egy az enyém, és az nem is biztos, hogy a legjobb.
Nem vagy túl toleráns magadhoz, nem az önfelmentésről beszélsz?
De lehet. Csak azt pontosan tudod te is, hogy hogyan indul be mindenütt az első másodperc után a vezér–beosztott-viszony a goldingi, tehát a legnyomorultabb színvonalon, a Legyek ura szintjén. Nem mondom azt, hogy én egy kis virágszálnak tartom magam, aki hagyja, hogy a fejére lépjenek minden másodpercben. De ha azt veszem észre, hogy a dolog tényleg semmi másról nem szól, csak arról, hogy hatalom kell, minden hatalmat a szovjeteknek, ugye, akkor én ebbe nem vagyok képes belemászni.
Nekem meggyőződésem, hogy bizonyos dolgokban az ember biztos lehet. És ha már az előbb a mozgalmi vagy csoportos nyomulásról volt szó: az a rögeszmém, hogy a magyar művészet azért hihetetlenül tagolatlan, zűrzavaros, mert létezik egy olyan téveszme, miszerint itt „egyéni utak” vannak. Te például azt írod Baranyayról, hogy nem tartozik sehova, csak saját magához. És hogy ez tulajdonképpen pozitívum. De ha a történetet nézzük, akár Picassóét, akkor kiderül, hogy az a szellemi nóvum, ami kidolgozódott, az csapatmunka eredménye volt. Mert ha van egy csapat, akkor ott kialakulnak a szerepek és funkciók, és én azt tartom tragikusnak, hogy a magyar pályán ez sosem történik meg. Mert mintha mindig mindenki ugyanarra a helyre pályázna vagy sértetten félreáll, mint „külön ember”. És ugyanígy érzem azt is, hogy a teoretikus dimenziókban is van egy ilyenfajta hiány: az, ami a szellemi munka lenne, hogy a dolgokat osztályokba sorolja valaki, vagy tipológiai sorokat csináljon, viszonyrendszereket konstruáljon, hogy visszafele megépítse azt az alapzatot vagy lépcsőt, amire lépni lehet, nos mindez nem létezik ma.
Igen, értem, csak én ugye 45 és fél éves vagyok, s az életem azzal telt, hogy ezt a Minarik Ede-féle dumát kellett hallani hol megszervezve, direkt módon, politikai színezettel, hol meg egy anarchisztikus árnyalattal a művészek révén. És tényleg úgy gondolom, hogy amikor ’79–80-ban azt mondtam, hogy én nem akarok többet mozgalmár lenni, igazam volt. Az utolsó mozgalmi feladatom számomra teljes kudarccal és egyben „megvilágosodással” járt. Hegyi Lóránddal kitaláltuk, hogy a tízéves Ipartervet meg kell ünnepelni. Felhívtam Jovánovicsot, ő volt rám kiosztva, hogy vegyen részt az Iparterv tizedik évfordulós kiállításán, és Jovánovics azt mondta, hogy nincs kedve, meg nem is érti ezt az egészet, hogy miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. És én akkor azt gondoltam, hogy vagy annyira ostoba, hogy nem érti, ennek a dolognak nem róla kellene szólnia, hanem egy piros betűs ünnepet, művészettörténeti tényt kell fabrikálni valamiből, vagy a Jovánovics egy zseni, aki pontosan tudja, hogy itt utólagos matatások, hazugságok, iskolateremtési gesztusok munkálnak. És kiszálltam az egészből. A magam számára ez példaértékű volt, mint egy jel, hogy tessék ezt abbahagyni. Nincs ilyesmi. Lehet, hogy másutt sincs ilyesmi, mert nem nagyon hiszem, hogy annak idején a hatvanas évek derekán Warhol és Rauschenberg és Wesselmann meg Lichtenstein és Jim Dine kéz a kézben jártak, és megbeszélték egymással, hogy hogy kell csinálni a pop artot. Nyilván arról volt szó, hogy három teoretikus egy kazalba hányta a figurákat, állati ügyesen, pontosan, szellemesen, hatékonyan.
Szerintem nem ez volt a döntő, hanem az, hogy ezek a művészek végig jelen voltak. Mert egy olyan helyzetben sosem alakul ki reális hierarchia, amelyben a dolgok nem láthatóak. Erdély Miklósnak három napig a budaörsi művelődési házban volt egy kiállítása, amit látott mondjuk tíz ember. Milyen hatása lehetett ennek? Tehát nem az kell, hogy itt a művészek kart karba öltve mászkáljanak, hanem hogy normális nyílvánosság legyen, ami az egészséges szelekció feltétele. Tehát – hommage à Tandori – ha nincs lóverseny, akkor titok marad, melyik ló mit tud. Mezőny nélkül nincs befutó.
Hát erről van szó, hogy nincs lóverseny. Hogy kik csinálják a lóversenyt, kik indítják a lovakat, kik trenírozzák, kik a zsokék stb. stb. De hát ha ezt végiggondolod, akkor rájössz arra, hogy ’86–87-ig – és most végeredményben ellentmondok saját magamnak – nagyon sok mindent lehetett ugyan publikálni, nagyon sok mindenben részt lehetett venni, de csapatot formálni, egyáltalán szervezéssel, teoretikus kondicionálással foglalkozni nemigen lehetett. Egyetlen figura volt, akinek volt annyi tehetsége és volt annyi ereje – itt az erő rendkívül fontos, ezt ne tagadjuk –, volt annyi szerencséje, hogy meg tudta csinálni, csúnya szó, de nem rossz szó, a buliját, és ez Hegyi Lóri volt. A szorgalma, a tehetsége, a jelenlétbe vetett vak hite kellett, hogy mindennek ellenére keresztülverjen valamit. De megint lehet, hogy rosszindulatúnak, cinikusnak tűnök, ám mindebbe belejátszott az, hogy ’80–81-től kezdve aztán végképp nem figyelt a politika arra, hogy mi történik a művészetben. Igen ám, de ha nagyon szigorú akarsz lenni, akkor meddig tartott az ügy? Pontosan addig, amíg az individuum, a szubjektum, az egyéniség, a személyiség nem áskálódott, kapálózott, kiabált a csapatszemlélet ellen. Ugyanis a csapatszemlélet egyetlen dologtól függ, a csapat vezetőjétől, a trénertől, a csapatkapitánytól. Viszont én meg azt soha nem képzeltem magamról – pontosabban képzeltem, csak nagyon hamar kiderült, hogy ez nem jön össze –, hogy alkalmas lennék egy csapat megformálására. Nincs kedvem ahhoz, hogy mint pedagógus, vagy mint diktátor, vagy mint edző viselkedjem. És azért nem jók a külföldi példák, mert ott van a háttérben valami, ami itt soha nem volt, és feltehetőleg soha nem lesz. A pénz. Itt soha senki nem tud kínálni valamit. Azonkívül, hogy a romantikus gesztus, a romantikus attitűd működik, és gyönyörű is lehet… Mit tudsz kínálni valakinek, aki azt mondja, hogy még gondolkodik. Semmit. És még egyet hadd mondjak, ami fontos. Lehet, hogy én Baranyayt nem tudtam beilleszteni egy sorba, de nem is nagyon akarom. Lényegesebbnek tartom, hogy miközben abszolút fontos lenne ezeket a belső vonalakat, alig észrevehető szálakat összekötözgetni, szinte semmit sem tudunk róluk.
Ennek a kinyomozása végül is elodázhatatlan. E mulasztás is oka, hogy amit mi érvényesnek gondolunk, az nincs benne a magyar kultúrában, és én ezt botránynak tartom. És azt hiszem, hogy itt az írástudók, a művészettel kapcsolatban lévő emberek felelőssége is fölmerül.
Nézd, nekem van egy feltételezésem: ez egy politikai giccs. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a politika giccse. Azt hiszem, ha csinálnának Magyarországon egy közvélemény-kutatást az ún. vezető értelmiségiek körében, tehát a legolvasottabb és a ma legfontosabbnak tartott írók, zenészek, színészek, politikusok között, és mintát vennének, 15 vagy 20 nevet kérve a kortárs magyar képzőművészetből, és ugyancsak 15–20 nevet kérnének a kortárs egyetemes képzőművészet köréből, az a gyanúm, hogy akkor egyfelől azok szerepelnének, akik a hatvanas–hetvenes évek kvázi botrányainak a részesei voltak, Kondor Béla, Szász Endre; másfelől a korszak Aczél által preferált, kedvelt figurái, Varga Imre, Kovács Margit. Ezeket bírná megnevezni a magyar értelmiség, és talán még két nevet: Wahorn Andrást és mondjuk Banga Ferencet. A dolog így van kondicionálva.
Egyszerűen a hatvanas–hetvenes évek nagy képzőművészeti cirkuszai, amikor még volt pénz, voltak köztéri munkák, nagy egyéni kiállítások, országos kiállítások, amikor még a Népszabadság kritikája jelentékeny dolog volt, tehát a képzőművészet hírei benne voltak a magyar kultúra belsejében. Abban az időben a festők, szobrászok, most mindegy, hogy jók vagy rosszak, Kondortól Kokasig, Segesditől Varga Imréig kapcsolatban voltak a kortárs írókkal, zenészekkel. Emlékezz vissza az Oldás és kötésre. Ülnek a Várkert-kioszkban, és ott Sík Csaba Picassóról tart előadást egy csomó festőnek meg szobrásznak, a barátainak. Ez volt az utolsó pillanat, amikor a dolgot valaki még egyben akarta látni. Onnantól kezdve ez az ügy teljesen szétszakadt, bár a nyomai még a hetvenes–nyolcvanas években megvoltak. Erdély Miklósra és talán Bódy Gáborra gondolok, aki katalizátor vagy csomópont volt, de kész, ennek is vége. Csak azt kell megnézni, hogy kik járnak irodalmi felolvasóestekre a Merlinbe vagy ide-oda, és kik a megnyitókra. És maradtak az emlékek, az irodalmi, az anekdotikus, a nem tudom, miféle emlékek, amik arról szólnak, hogy milyen érdekes volt Varga Imre, amikor lefelé lépcsőző Leninjét mintázta. Na most ezek a legendák megmaradnak, de ki a nyavalyát érdekel ma Magyarországon, hogy Gémes Péter mit csinál?
Ma szerintem a vezető értelmiségi, idézőjelben, a színész. Mert az a reklámhordozó. Meg néhány politikus.
Amikor egy országban a kultúra azt jelenti, hogy vannak zongoristák és színészek, akik a meglévőt interpretálják, és abban teljesedik ki a szubjektum, hogy hogyan teszik ide-oda a hangsúlyt, az katasztrófa. Közben pedig az, aki meg valamit csinálna, ami nóvum, vagy tényleg alkotna, az törvényszerűen a perifériára szorul, és esélye sincs sok, hogy megcsinálja, amit akar.
Ennek a folyománya, hogy csak azok az írók számítanak, akik ugyancsak reklámhordozók. Most a reklámhordozót nyilván nem a szappan és a mosószer értelmében használom, hanem politikai vagy kommunikációs, szórakoztatóipari értelemben. Aki nem alkalmas a tömegkommunikáció számára, hogy megdizájnolható legyen, annak a szerepe, rangja jóval csekélyebb, mint a politika és a kommunikáció számára használható figuráké. És a képzőművészet pontosan ugyanilyen, de már a művészeti ág szintjén.
Ennek alapját én a totális tájékozatlanságban látom. Abszurd az írók műveletlensége, holott a század „leglátványosabb” átrendeződéseinek a képzőművészet volt a terepe. Tandori az egyetlen, aki tudja ezt. Olyanok beszélnek képkultúráról, akiknek agyában ott a három T emléke, de képtelenek megkülönböztetni Tiepolo, Tizian és Tintoretto festményeit.
Na jó, de hát csak az számít ebben az országban, ami elmagyarázható, ami elmondható, narratív, ami rögtön érthető. Ami nem, az nem, az nincs, az nem létezik. Aki dadog, aki nehezen fogalmaz, nem létezik. És ez tényleg elég vicces.
Beszéljünk inkább a könyvedről. Most az olvasó beszél belőlem, aki a stílusban felismeri az embert, és számot ad arról az örömről, ami a sorok sodrábán személyes élmény. És hát azt látom, hogy a könyvben egy régimódi, múlt századi franciás próza tűnik fel, amely hihetetlen választékossággal tud az olvasó kedvében járni, és pár mondattal is mélységeket idéz. Egyszersmind homokzsáknak tűnik az alkalmi vagy feladatszerű jelleg, mikor tudósítóként egy kiállításmegnyitóról írsz. Inkább olyan írásodból olvasnék többet, mint a Kohn és a Kazinczy…
Nincs több. Tagadhatatlan, és erre őrült hiú módon adok is: tudom, hogy tudok írni. Az egy másik kérdés, hogy nem tartom magam sem műveltnek, sem szorgalmasnak, vagyis tudom, hogy nem vagyok szorgalmas. Ezért – és ez a hiúságom önvédelme – az egyik dolog, amivel labdába rúghatok, az az, hogy megtanultam szerkeszteni, tehát tudok szerkeszteni, és megtanultam írni, tehát tudok írni. Olvasni nem nagyon. Ettől aztán iszonyú nehéz és tényleg rettenetes vergődés megírni egy cikket, mert egyfolytában azon kell gondolkodni, hogy lehetőség szerint ne legyenek nyelvi és szellemi közhelyek benne, miközben egyfolytában félek attól, hogy keveset olvastam, keveset tudok, kevés információm van a világról, ezért kénytelen vagyok borzalmasan fegyelmezetten írni. Tényleg tudom, hogy fegyelmezetten írok, még akkor is, amikor látszólag olyan kesze-kusza az egész, merthogy legalább ott ne lehessen rajtakapni. Na most ugyanez az oka annak, hogy nem írok hosszabbakat, mert nem tudok hosszan, rendszeresen dolgozni, és nagyon keserű, nagyon kínos tapasztalat volt, amikor rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas rá, hogy igazán rendszeres nagy munkát, ún. tudományos igényű munkát folytassak. És ugyanez az oka annak is, hogy ilyen novellaszerű vagy epikus igényű dolgokat sem tudok írni.
A Kohn és Kazinczy írásban – ami, mondjuk régies értelemben, élőkép – egy találkozásban sűrűsödik egy hihetetlenül tágas problematika. Ez mintha saját műfajod lehetne, ami nem kritika, nem esszé, hanem egy egészen más gravitációjú dolog.
A Kohn és Kazinczy-ügyben az az érdekes, hogy egyrészt rendkívül jelentéktelen epizód a magyar kultúr- vagy művelődéstörténetből; ám amikor írtam, ’92-ben, akkor sajátos jelentősége volt. Megvilágosodásszerűnek láttam ezt, a szó legszorosabb értelmében. Nagyon kevés olyan pillanat van, ami ennyire belevág az életbe. A másik pedig az – és hát megint ide kell visszatérni –, hogy én marha sok mindent kitalálok, és nagyon sok minden eszembe jut, de én nem tudok nem megrendelésre írni. Nem tudok íróasztalfióknak írni! Mondjuk a Beszélő vagy annak idején a Magyar Nemzet az azért volt zseniális számomra, mert azt követelte meg, hogy ne legyek olyan, amilyen vagyok. Azt követelte meg, hogy rendszeresen dolgozzam. Hogy szedjem össze magam.
A dolog másik oldala, amit mondjuk lehetne parabolának tekinteni, és visszatérni arra, amiről az előbb beszéltünk, szóval: gondold el most, hogy egy Kazinczy jelentőségű figura ma Magyarországon megteszi-e azt, hogy Pestről átmegy Budára vagy Budáról Pestre egy műterem miatt, vagy kíváncsi-e arra a ma élő Kazinczy, ha van ilyen, hogy a vezető festészek és szobrászok mit művelnek.
Közös hiányérzetünket rád vetítve: lehet-e egyszerre Kohnnak és Kazinczynak lenni? Mintha a köteted címe – Vetett árnyék – és hármas tagozottsága arra is utalna, hogy van késztetésed és hajlamod valamiféle szerepjátszásra.
Az első rész a személyességgel, az Énnel és az Én önképével foglalkozó cikkekből áll, a második a – mondjuk – konvencionális kritikákból, a harmadik pedig az ironikusnak szánt reflexiókból. A címet többértelműnek szántam. Van benne egy álszerény gesztus: az ember, mint egy kis ibolya a nagy fák árnyékában, éli ugyancsak növényi létét – de hát ez nem igaz. Inkább arra gondoltam, hogy ez a fizikából és a festészetből ismert fogalom eléggé lírai és gazdag ahhoz, hogy tényleg sokértelmű felütés lehessen.
Időzzünk el az árnyékban… az árnyéknál, amely Chamissótól Wilde Oscartól Mészöly Miklósig a tudat toposza. Az Art for all fejezetről tűnődve az az érzésem, hogy itt és most mintha egy szociologikusnak nevezhető felhő árnyékolná be a művészeten spekuláló homlokot. Szóval hogy mit tehet a művészetről író ember azért, hogy mindazok, akik a művészetet szeretik, és fontosnak tartják, a „napos oldalra” kerüljenek?
Azt hiszem, a kérdésben benne van a kritika-kritikus definíciója is. Arra gondolok, hogy a kritika-kritikus valóban árnyék, a művész-művészet árnyéka. És ha a művészek szemével nézzük a dolgot, akkor tényleg úgy látszik, mintha a – gőgösen fogalmazva – bíráló-interpretátor valódi funkciója az lenne, hogy híven követve a mester és műve útját, egy pillanatra kijelölje annak helyét és irányát, meghúzódva ugyanakkor az opusz árnyékában. Melyet persze neki kötelessége kijelölni. Mármint azt az árnyékot, melyben neki üldögélnie kell. De ez csak az igazság egyik fele, mert magam azt hiszem, hogy annak a kritikusnak, akiben van elég gőg és önérzet, megvan a joga, de legalábbis lehetősége, hogy egy munkáról vagy művészről azt mondjon, amit akar. Hogy megértse vagy félreértse. Az persze más kérdés, hogy nincs joga hazudni vagy feljelenteni, és nem teheti meg, hogy a művet vagy a művészt kijátssza az aktuálpolitika giccsterrorjával szemben. Tilos egy művészen számon kérni az aktualitás kihívására adott válasz hiányát.
Igen, ezek vitathatatlan alaptételek. De én inkább egy nyomasztó kételyemre várom a válaszodat. Hogy honnan jön a megvilágítás? Belülről, a diszciplína (a művészet és a teória) felől, vagy kívülről, a befogadók, a közönség irányából? Egyáltalán: összeegyeztethető ez a két szempont?
Az ember kétszeresen is kettős présben érzi magát – hogy elég drámaian fogalmazzak. Az első: azokról a művekről beszélni, amelyek kizárólag a festészetről vagy a szobrászatról szólnak – ezekről az ember csak csökkentett szókinccsel, nagyon homályosan szólhat, a dolog természete szerint. Ezzel szemben azokról a munkákról, amelyek narratívak, sokkal könnyebb beszélni a szó szoros értelmében.
Ami a második kettősséget illeti: az ember akár akarja, akár nem, kénytelen alkalmazkodni. De meg maguk a művészek is, akik istenáldottak ugyan, de azért nagyon is elvárnak ezt-azt. Az a szociológiai „érzékenység”, ami a kötet harmadik felében talán megnyilatkozik, egyébként inkább a kínkeserv következménye: amikor nehéz megtalálni az utat, hogyan kell egy feladat alól kibújni vagy éppen teljesíteni, hogyan kell fába szorult féregként viselkedni, és a réz helyett magamat kivágni. Mert hát azt be kell ismernem, túl sok politikai érzékem nincs, így mű-szociológiai sem, inkább csak hisztériáim vannak.
Én nem ezt a mazochizmusodat akarom előhívni, hanem az írásaidban megfogalmazott történelmi gravitációval, a trenddel nem tudok kibékülni. Agyrém, hogy a művészetről szóló embernek mindig mentegetőznie kell, mintha a kultúra egy rosszindulatú daganat lenne a társadalom testén. Hogy itt csak a szellemellenesség legitim. Ha a művészetet kiszolgáltatjuk a valóságnak, akkor az a látszat adódik, mintha az élet egy betegség lenne, melynek a művészek csupán tünetei.
A művészek vagy a művészet? Mivel a két dolog abszolút nem azonosítható. Annál ugyanis kevés ellenszenvesebb dolgot ismerek, mikor ez a két fogalom egybecsúsztatódik. Én nem hiszem, hogy az élet betegség, és gyógyulás a halál, csupán az élet iránti eufóriát nem érzem, és másokét sem hiszem el, vagy legalábbis nem tudom elképzelni.
Nekem is meggyőződésem, hogy ez két dolog. A művészet nem az emberben, hanem fölötte van, és akaratlagos kérdés, hogy az egyén részesülni akar-e abból. Visszatérve az előzőekre, én az írásaidban ennek a művészetellenes világállapotnak a diagnózisát látom. Az utóbbi időben egyre inkább érzem, hogy a video, a számítógép olyasfajta fogyasztási cikk lett, mint a jogging, szóval mindaz, ami egy szupermarketben kínálat; és nagyon sokan nem a művészeti premisszákból indulnak ki, hanem mintegy ennek a konzum-verklinek a reklámembereként, egy mozgalmár-komisszár szerepében. Te meg inkább tájképvázlatokat készítesz a kulturális hepehupákról, az itteni lankás tájakról, ahol alkalmasint zavaros mocsarak vagy tócsák tolonganak a környéken. Mindezt regisztrálod egy rezignált bácsi félmosolyával. Mit szólsz ehhez?
Hízelgő, de azt hiszem, hogy ez jobbára a véletlen vagy inkább valami furcsa zavar következménye. Annak, hogy mindig úgy érzem, annyi kérdésnek és válasz-agressziónak, annyi elkötelezettségnek, millió utasításnak vagyok kitéve, hogy egyiknek sem tudok megfelelni – szerencsére ki is oltják egymást legtöbbször. Hogy nem marad más, mint a szentkúti búcsú pórul járt szekeresének, csak valami szegényes, „rendszertelen” és szeszélyes autonomitás, melyre persze féltékenyen vigyázok, mert ez az egyetlen dolog, ami egyszerre ad lehetőséget a pojácáskodásra és a komoly beszédre – csalás nélkül.
- Kultúra [6]