Magyar Kalasnyikov
Mikor e rejtvény az olvasók elé kerül, a közbeszéd legfőbb tárgya a pénzügyminiszter lemondásával előállott helyzet lesz. Most – ellenszérumként – egy múlt heti hírre emlékeztetnék. A kormány problémái esetében ugyanis csak rólunk van szó, a másik ügyben viszont kicsiny nemzetünk világgal szembeni hivatását teljesítheti.
A második „Kalasnyikov-ügyről” van szó. Ismeretes: Németországban lekapcsoltak egy kisebb fegyverszállítmányt. Kiderült azonban, hogy az Algériába szánt honi Kalasnyikovokat hatástalanították, s így csak díszlövésekre alkalmasak. Ne becsüljük le ezt a hírt, hiszen ugyanebben az időben olvashattuk, hogy egy norvég kutatórakétát durrantott le az orosz véderő. Utóbb azt mondták, hogy Jelcinék egyáltalán nem is lőttek. Aki tud kombinálni – s a honi olvasók bizonyára ilyenek –, rájöhet az igazságra: az oroszok tőlünk vásárolt – hatástalanított – fegyvereket használtak, ezért aztán igaz minden hír: lőttek is, meg nem is.
Talán mindenki érzi már, mi is a mi rendeltetésünk: a világbéke megteremtése, a népek testvérségének előmozdítása. Nem véletlen, hogy külügyminiszterünk megbízottja Csecsenföldön tárgyal. Remélem, vitt magával Groznijba hatástalanított Kalasnyikovokat, s egyenlő arányban osztogatja az oroszok és a csecsenek között. A következmények világosak: a csecsen sortűzre az oroszok haptákba vágják magukat, s díszlépésben elindulnak Moszkva felé. Úgy tűnik, a Kalasnyikov-ügy az első kicsiny lépés a Moldova György megénekelte „magyar atom” felé, melynek hatására virágzó városok nőttek ki a földből. Itt még nem tartunk, de lassan lehet kísérletezni a „mesélő gránátokkal” (az elhajított robbanószer földet érve mesélni kezdi a „Süsü”-t), a boldogságmámorba ringató könnygázzal stb. Ha így haladunk tovább, végül valóban megvalósul Örkény István utópiája is, hogy egykoron a „háború” csak egy fagylaltfajtát fog jelenteni.
Rejtvényszövegünk szerzője a nagy és végső küzdelmet szintén gasztronómiai formában képzelte el, amelynek a végén az apokalipszis angyala – bocsánat: disznaja – mustárral bombázza a földet. Pedig a XVI. században még nem volt szó a mustárgázról. Félő, hogy a történelem hasonló torzítással valósítja meg a regényben elképzelt társadalmat is, amelynek egyetlen regulája: „tégy, amit akarsz”. Látjuk: egyre többen teszik, amit akarnak, elfeledkezve francia szerzőnk korlátozó feltételéről: „tégy, amit akarsz, mert a szabad emberek természetében ollyan ösztön és ösztöke vagyon, amelly mindég tisztességes cselekedetek megtételére biztatja őket és visszatartja a bűntől…”
Hurkaháború
„Annyira közeledének ez Hurkák, hogy P. észbe vevé, miként egyenesítik ki karjukat és kezdik már előre szegezni lándzsáikat. Ekkor elküldi Gymnastest, hogy megértené, mit akarnak mondani és melly viszály mián akarnak kihívás nélkül hadakozni régi barátaik ellen, akik sem szóban, sem írásban nem vétettek ellenük.
Gymnastes nagy mélyen meghajol vala az első sorok előtt és torka szakadtából kiáltá:
– Tiétek, tiétek, tiétek vagyunk mi valamennyien, és szolgálattokra állunk. Mindnyájan Hushagyókeddnek, régi szövetségeseteknek emberei vagyunk. Azóta némellyek azt beszéllék előttem, hogy Hushagyókedd helyett Hurkafalókedvet mond vala. Akármint is volt, ez szóra egy nagy vad, kövér szafaládé, a zászlóaljnak éle elé ugorván torkon akará ragadni.
– Istenemre, monda Gymnastes, ide csak szeletekben jutsz be, egészben soha. – És két kézre fogván Nyaldki nevű kardját, kettébe szelé a szafaládét. Szent Isten, melly zsíros vala! (…) A szafaládé eleje és veleje így elválasztatván, a Hurkák megrohanták Gymnastest és hitványul földre tiporták. (…) Ekkor János testvér látván a nagy felfordulást, kinyitotta trójai Kocájának ajtaját és kijön jó katonáival; egyiknél vasnyárs, másoknál tűzbak, nyárstámasztó, zsírfogó tál, szénvonó lapát, üst, rostély, piszkavas, csípővas, serpenyő, ágseprő, fazék, mozsár, mozsártörő; mind olyan rendben, mint a mordály-égetők, egyszerre kiáltván és üvöltvén félelmetesen: Nabuzardan! Nabuzardan! Nabuzardan! Illy kiáltozásokkal és zendüléssel rohanának a Husos Pástétomokra és keresztül a Kolbászkákon. A Hurkák hirtelen észbe vevék ez új erősítést és nagy vágtatással megfutamodának, mintha minden ördögöket láttak volna. A csatateret béboríták a holt vagy sebesült Hurkák. És úgy mesélik, hogy Istennek gondoskodása nélkül az egész Hurka-nemzetséget kiirtották volna ez konyhai katonák. Ám csodálatos eset történt. Akár hiszitek, akár nem.
Az északi széllel odarepüle egy nagy, kövér, zsíros, szürke-tarka-barka disznó, hosszú és széles szárnyon, mint a szélmalomnak vitorlája. Szárnyatolla karmazsinvörös vala, mint a lángmadárnak, amellyel Languedoc nyelven flamingónak mondanak. Szeme vörös és lángoló vala, mint a karbunkulus; füle zöld, mint aprasinus smaragd. (…) Nyakán arany karika, azon körös-körül egynéhány ion betű; ezekből csak azt tudtam vala kiolvasni: Minervát tanító disznó.
Szép és tiszta vala az idő. Ám ez szörnyetegnek jöttére balfelől olly erősen dörgött az ég, hogy mind megdermedének. A Hurkák, mihelyt észbe vevék, elveték fegyvereiket és botjaikat, mind földre térdelének, összefont kezüket felemelvén, szó nélkül, mintha imádnák. (…) A szörnyeteg, minekutána többször is ide-odarepült a két hadsereg között, több mint huszonkét akó mustárt dobott le a földre, aztán eltűnt a levegőben, repülve és szüntelenül ezt kiáltva: Hushagyókedd! Hushagyókedd! Hushagyókedd!”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]