A zalai olajvidéken fekvő Pakucson a II. világháború vége egy olyan társadalmat talált, amelyben a falvak átlagánál többen dolgoztak az iparban és a bányászatban, a mezőgazdaságot pedig az 1-10 holdas kisbirtokok dominanciája jellemezte, közülük kiemelkedett az a hat család, amely 30-50 holdon gazdálkodott. Nem véletlen, hogy az 50-es években mindössze öt családot minősítettek kuláknak, és az sem, hogy az 1945-ös földosztás során mindössze 70 család kapott átlagosan 5 hold földet (a 300 családból).
Az 1949-től 1959-ig tartó időszakot a pakucsi parasztcsaládok úgy vészelték át, hogy a család valamelyik tagja – a férfi vagy az egyik fiúgyerek – az olajiparnál dolgozott, a többi családtag pedig a földet művelte. 1959-ben Pakucson megalakult a szövetkezet, és ebbe mindenki bevitte a földjét. Aztán a 70-es évek elején a szokásos egyesítési procedúrákon átesve a hét falut átfogó csörögi téesz része lett.
Mint mindenütt az országban, 1990-ben itt is két területen indult változás: a politikában és a gazdaságban. 1994 végéig az utóbbi bizonyult mélyrehatóbbnak.
Pakucson 1990-ig négy község közös tanácsa működött. A tanácstestület összetétele igen jellegzetes volt, és némi bepillantást enged a szocialista politika logikájába. Annak ellenére, hogy Pakucs falu, a 19 pakucsi tanácstag közül egy sem dolgozott a mezőgazdaságban. (A parasztság a szocialista világképben megbízhatatlannak számított.)
Rendszerváltás Pakucson
Az 1990. őszi helyhatósági választások előtt három pártnak alakult helyi szervezete, az MDF-nek, az SZDSZ-nek és a Fidesznek, de se előtte, se utána nem működtek. Nem is képviseltek komoly erőt, községbeli befolyásukat jól mutatja választási szereplésük. Mindhárom párt indított képviselőjelölteket, a Fidesz polgármesterjelöltet is, de pártszínekben senki nem jutott be a képviselőtestületbe. A falu lakossága a függetlenként induló tanácselnököt juttatta a polgármesteri székbe, és képviselővé választott 9 független jelöltet, köztük 5 volt tanácstagot. A helyi vállalkozók 1990-ben távol tartották magukat a politikától, nem is indultak a választásokon.
A gazdasági változások mélyebb nyomokat hagytak. 1990-ben Pakucson 635 aktív kereső és 3 regisztrált munkanélküli volt. Az aktív keresők 43%-a helyben dolgozott, 57%-a ingázott. A falun kívüli főbb munkahelyek két közeli városban és a 15 kilométeres körön belüli „olajos” falvakban – Bázakerettyén, Lovásziban, Pusztaedericsen és Gellénházán – voltak. A 276 helyben dolgozó aktív kereső közül 53 főnek adott munkát a téesz (a mezőgazdaság mellett egy építőbrigádban, egy varrodában és egy kárpitosüzemben), a többiek az önkormányzatnál, az iskolában, az óvodában, az orvosi rendelőben, a művelődési házban, a postán, a gyógyszertárban, két varrodában, a TSZKER nevű felvásárló vállalatnál és az ÁFÉSZ boltjaiban, éttermében, presszójában dolgoztak. Volt még 12 vállalkozó (fehérnemű-készítő, kereskedő, fodrász, kézikötő, ruhakészítő, koszorúkészítő).
1991-től elkezdődött a munkahelyek megszűnése. A Munkaügyi Központ adatai szerint Pakucs környékén 1990 és 1994 között 784 ipari, 22 kereskedelmi és 24 mezőgazdasági munkahely szűnt meg – és a Munkaügyi Központ vezetője szerint a MOL Rt.-nél még csak most kezdődik az igazi leépítés. (Természetesen ezeken a helyeken nemcsak pakucsiak veszítették el munkájukat.) Teremtődtek a faluban új munkahelyek is, de a megszűntekhez képest szerényebb mennyiségben. Az egyik varrodát megvette egy olasz, és az addigi 28 fő helyett 29 főt alkalmazott. Helyi vállalkozók révén 9 új munkahely „teremtődött”, öt a kereskedelemben, négy a szolgáltatásban. Egy gyes-ről visszatérő asszony pedig úgy oldotta meg problémáját, hogy családi vállalkozásban mini ABC-t nyitott.
Mindezzel együtt a négy évvel ezelőtti 3 fő helyett 1994 októberében már 94 fő kapott munkanélküli segélyt, 32 fő pedig jövedelempótló támogatást, azaz kiesett a segélyből. Ez Pakucs aktív keresőinek majdnem 20%-a.
Mi lett a téeszből?
Közben a mezőgazdaságban semmi olyasmi nem történt, ami felszívta volna a munkaerő-fölösleget. Először is tönkrement a téesz. Mivel 60 millió Ft adóssággal fizetésképtelenné vált, öncsődöt jelentett. Ezzel némi haladékot nyertek, sikerült kifizetni a szállítókat, a bankkal pedig megegyeztek. A megegyezés lényege: a téesz végelszámolást csinál, mert vagyona fedezi a tartozásokat. A vagyont pedig az időközben megalakuló utódszervezetek veszik meg, és ebből a vételárból fizetik vissza a banknak a hitelt. Az utódszervezetek a vagyon megvásárlásához szükséges pénzt reorganizációs hitelből fedezik.
1992 végén létrejöttek az utódszervezetek. A növénytermesztés folytatására betéti társaságot alakítottak, amelynek vezetői a volt növényvédelmi mérnök és a főerdész. A tejgazdaság továbbvitelére kft. alakult az állattenyésztési ágazatvezető irányításával. A téesz kárpitosüzemében dolgozók betéti társaságban működtek tovább, az irodisták pedig egy könyvelői vállakozást hoztak létre.
Az utódszervezetek létrehozása a vezetők ötlete volt, és azzal győzték meg a tagságot, hogy a munkahelyek megőrzésének ez az egyetlen lehetősége. Nem érdemes mérlegelni, hogy az ötlet a tagság iránt érzett felelősségből vagy egyéni érdekből fakadt, csak a tényt kell regisztálni: maradtak munkahelyek, ha nem is annyi, mint a téesz idejében. (Ismerünk falvakat, amelyekben a szövetkezet vezetői kizárólag saját magánbirtokuk megalapozására használták fel a téesz felszámolását, és nem gondolkodtak a tagok sorsáról.)
Ha az utódszervezetek hasznosságáról sikerült is meggyőzni a tagságot, arról már nem, hogy nagyobb anyagi áldozatot vállaljanak. A többség egyáltalán nem akart hozzájárulni az alaptőkéhez, lettek volna inkább alkalmazottak. A konfliktus úgy oldódott meg, hogy a jogilag még létező, önfelszámolását végző téesz hitelezett 10-10 ezer forintokat a vonakodó tagoknak. A tagok vonakodásában nem az összeg nagysága játszott szerepet, hiszen a minimálisan kért tízezer forintot mindenki játszva ki tudta volna fizetni, inkább a mentalitás. Voltak olyanok, akik – nem lévén járatosak a gazdasági formákban – nem értették az egészet, és úgy gondolták, ez kidobott pénz, amit többé nem látnak. Voltak olyanok, akik zsarolást láttak benne, a munkahely árát. Voltak olyanok, akik csak azt várták, hogy – mint régen a téeszben – adják ki nekik a munkát, és ne terheljék őket mindenféle szervezeti meg gazdálkodási kérdésekkel. Végül a növénytermesztési bt. úgy indult, hogy a két vezető nagyobb összeget tett be, és beltag lett, 15 volt téesztag kisebb összeggel kültag, és 5 volt téesztag nem adott be pénzt, ők alkalmazottak lettek. Az első évben a téesztől bérelt gépekkel dolgoztak. A második évben a termelési hitel egy részéből és a reorganizációs hitelből megvettek egy irodát, két magtárat, szárítót, 1 db 250-es és 1 db 300-as RÁBA-Steiger traktort, 3 kombájnt, 4 kisebb traktort (3 MTZ, egy 80 LE-s Zetor) és mindegyikhez a szükséges munkagépeket. Saját földdel nem rendelkezik a bt., a földet részben saját vezetőitől-tagjaitól, részben a felszámolás alatt álló téesztől bérelte.
Az állattenyésztő kft. 17 emberrel indult, és egy év múlva is ugyanennyinek adott munkát. Reorganizációs hitelből megvették a téesz tehénállományát, négy épületet, 8 traktort, egy silózót és egy kombájnt. Vezetője és egyben 80%-os tulajdonosa a téesz volt állattenyésztési ágazatvezetője. 1200 hektár bérelt földön gazdálkodnak, amiből 400 hektár szántó, 800 hektár rét és legelő.
A munkahelyek megőrzésének terve már az első évben is csak részben valósult meg, az utódszervezetek felállása után 15 fővel kevesebbnek jutott munka, mint előtte a téeszben. Egy év után már csak az állattenyésztésztő kft.-ben dolgozott ugyanannyi ember, mint alakulásakor. A 6 fővel induló könyvelői vállalkozás megszűnt, mert a tagok – mind nő – állandóan veszekedtek. A 7 fős kárpitos bt. tönkrement, és mindössze négy ember végez benne valamiféle bérmunkát.
A növénytermesztő bt. vezetői – saját bevallásuk szerint – meglepő tapasztalatokra tettek szert. Bár az induláskor volt valami elképzelésük arról, hány embert is tud eltartani a mezőgazdaság, a valóság túlszárnyalta a képzeletet.
„A téesznek volt 15 kisgépe meg nem tudom hány nagygépe, és a terület akkor is ennyi volt. Nekünk van 4 kisgépünk meg 2 nagy, és ugyanannyi idő alatt végeztünk.”
A munka intenzitásán kívül tovább csökkentette a költségeket egy olyan jelenség, amelyet ha el akarnánk nevezni, talán az „utó-szocialista furcsaságok” lenne a legtalálóbb név:
„A korábbi évekhez képest kevesebb vetőmag kellett, és ugyanúgy kikelt a vetés. De kevesebb kell gázolajból meg alkatrészből is. Most az emberek hozzák vissza az alkatrészeket, amiket a téeszből elvittek. Persze pénzért adják, vagy fáért, mert azt mondják, hogy a sógoruktól meg a testvérektől vették, de így is fél- vagy harmadáron jutunk hozzá.”
Az első év tapasztalatai nyomán 10 főre csökkentették a bt. létszámát. A maradó embereket aszerint válogatták, hogy mennyire szorgalmasak, és lehetőleg a gépszereléstől kezdve a földeken végzendő munkákig mindenhez értsenek. Ezzel egy időben a két vezető alaptőkeemeléssel 88,8%-os tulajdonos lett. (A többieket is nógatták, hogy szálljanak be az alaptőke emelésébe, de senki nem akart.)
A föld nem megváltás
A téesz története és utótörténete – legalábbis Pakucson – nem igazolta a mezőgazdaság munkaerő-felvevő képességét. Persze van még elvileg két lehetőség. Az egyik: az elmúlt évtizedek háztáji rendszerében kialakult képességek, kapcsolatok és kapacitások felerősödése, a másik: az önfenntartáson túl eladásra is termelni tudó, legalább egy családot eltartani képes gazdaságok kialakulása.
Pakucson az elsőre nincs nagy esély. A tagok általában nem vették ki a háztáji földet, mert nem tartották érdemesnek, hogy maguk műveljék. A téesz egyben megművelte a háztájira szánt területet, és mindenki kapott 30 mázsa tavaszi árpát. (Megjegyzendő, hogy ez nem pakucsi jellegzetesség, az ország sok községében oldották meg így a háztájit.) A Pakucs és Vidéke ÁFÉSZ nyugdíjas elnöke mondja: „Annyival szegényebbek az emberek itt, mert a háztájival nem szerettek úgy foglalkozni, mint más területeken. Kisállat meg egyéb itt Pakucson nem volt. Szinte mindenki az iparban kereste a kenyerét. Mi az ÁFÉSZ-en keresztül is tettünk erőfeszítéseket arra, hogy a háztáji egy kicsit felfusson… Próbáltunk termeltetni, kisebb-nagyobb sikerrel, de határozott áttörést nem lehetett végrehajtani… Létrehoztuk a nyúl és a méhész szakcsoportot, 8 ember nevelt csirkét. A kertészet nem ment. A téesz is próbálta, de abbahagyta.”
De nemcsak a háztáji, a jövendő „farmgazdaság” sem tűnik túl nagy munkaerő-felvevőnek. Bár a földbirtokmegoszlásról és a jövendő földbirtokosokról biztosat és véglegeset majd 2-3 év múlva lehet tudni, a körvonalak már sejthetők. Komolyabb, 100 hektár fölötti földbirtokos három van a községben: az agrár és közgazdász végzettségű utolsó téeszelnök, aki korábban növénytermesztési ágazatvezető volt; a téesz növényvédelmis agrármérnöke, aki jelenleg a bt. egyik vezetője; és az utolsó főagronómus. Közülük csak ketten alapítottak magángazdaságot, mert a növényvédelmis saját bt.-jének adja bérbe a földjét.
A téeszelnök birtokának alapjait részben a második gazdaságban teremtette meg (feleségével évek óta pulykát nevelt a téesztől bérelt majorban), másrészt reorganizációs és MFA-pályázaton nyert hitel felvételével. A hitelekből a család megvette az egyik téeszmajort és minden szükséges gépet. Saját földje mellé még 200 hektárt bérel, és mindössze két alkalmazottat foglalkoztat. A többi munkát felesége, fia és ő maga végzi.
Az elit marad
A volt növényvédelmis pénze részben családi segítséggel jött össze, részben mezőgazdasági termelésből, amiről így számol be: „1990-ben béreltem 3 hektárt a téesztől, 1991-ben már 23 hektárt béreltem, és 1992-ben 100-at. Amit kerestem a 3 hektáron, tettem bele a 23-ba, amit ott, azt a 100-ba. A 100 hektárnál nagy szerepet játszott, hogy a téesznek nem volt pénze. Nincs pénz, minden területet ki kell adni bérbe. És hát így sikerült bérelni… A talajmunkát tudtam fizetni az előző éveknek a bevételéből. A vetőmagot, növényvédőszert, műtrágyát meg úgy szereztem, hogy még téesz-növényvédelmisként kialakult olyan kapcsolatom különböző cégekkel, hogy sikerült megegyeznem terményben. A bérmunkát a téesszel végeztettem, de az enyémet csak másodiknak csinálhattam meg, először meg kellett csinálni a téeszét. Azt azért hozzá kell tenni az őszinteség kedvéért, hogy voltak tagi bérleti díjak, és kb. az önköltségen volt a tagi bérleti díj, vagy még az alatt. Nem volt olyan túl magas.”
A harmadik nagyobb pakucsi földterületet a téesz utolsó főagronómusa és az olajiparból nyugdíjba ment édesapja birtokolja közösen. Ez az egyetlen az 1945 előtti hat módosabb gazdálkodó családból, akinél a hagyomány folytatódik. A nagyapát kuláknak minősítették, meghurcolták, az ötvenes években börtönbe, majd munkatáborba vitték, az apa az olajiparba ment. Ebben a családban olyan erős volt a mezőgazdaság és a föld iránti ragaszkodás, hogy az olajipar mellett a 60-as évek elejétől bérelt földet művelt, és – mivel a családban ennek hagyománya volt – hidegvérű lovakat tenyésztett, amelyekkel fuvarozott is. 1959-ben született fia agráregyetemet végzett, és így tért vissza a mezőgazdasághoz. A főagronómus fiú a kiválási lehetőségek megnyíltával azonnal kilépett a téeszből, vitte részaránytulajdonát, az apa pedig kárpótlással bővítette a családi földterületet. 1994-ben már 140 hektár földjük volt, amit apa és fia ketten műveltek. Van traktoruk, kombájnuk, bálázójuk, permetezőjük, trágyaszórójuk, a szükséges gépek 90%-a. A fiú régi ismeretségeit és szakértelmét felhasználva rendelésre vetőmagot termesztenek.
A három nagyobb birtokoson kívül van három 15-20 hektáros gazda, ők azonban nem ebből élnek, úgynevezett részidős gazdálkodók. Az egyik a vendéglátóiparban vállalkozó, a másiknak főmunkahelye van. Ők ketten összeálltak, és egymást kiegészítve szerezték be a minimálisan szükséges gépeket: traktort, ekét, boronát, vetőgépet. A harmadik 15-20 hektáros gazda egy nyugdíjas, aki lóval műveli földjét. Rajta kívül van még egy 5-6 hektáros nyugdíjas nosztalgiagazdálkodó is. Körülbelül 30 embernek van 1-2 hektárja, amit maga művel, a tyúkoknak és a disznóknak szükséges búzát meg kukoricát termeli meg rajta. A többi földdel rendelkező pakucsi bérbe adja földjét vagy a két nagyobb magánbirtokosnak, vagy a két utódszervezet valamelyikének.
A fent leírt birtokviszonyok kialakulásában a fő szerep a piacé: volt, aki földet akart venni, és volt, aki földet akart eladni. Nem tekinthető véletlennek, hogy kik voltak a vevők, és kik az eladók, tehát, hogy a téesz volt vezetői lettek a nagyobb birtokosok. Ezt a végeredményt már előrevetítette az, hogy amikor földet lehetett bérelni a téesztől, akkor nagyobb területet csak egy agrármérnök bérelt. Általában sem béreltek sokan, mindössze tizenöten, és ők is 2-3 hektárokat.
Általánosan elterjedt vélemény a faluban, hogy 20-30 hektár kevés egy család megélhetéséhez, és ekkora területhez ráadásul nem érdemes megvenni a szükséges gépeket. 70-80 hektárra teszik a minimumát annak a birtoknagyságnak, amely már el tud tartani egy kizárólag mezőgazdasággal foglalkozó családot, és amelyhez már gépeket is érdemes vásárolni.
A hagyomány nem garancia
Ez azonban csak a dolgok egyik oldala. A másik, hogy kevés embernek van a megváltozott körülményekhez illő elképzelése a gazdálkodásról. A két idősebb nosztalgiagazdálkodó számára az gazdálkodási rend és az a termékszerkezet szolgál mintául, amely 1945 előtt jellemezte gazdaságukat. Ezzel azonban – ha a korábbi fizikai erő meg is lenne – nem lehet ma életképes gazdaságot kiépíteni, már csak azért sem, mert hiányzik mögüle az akkori beszerzési és értékesítési infrastruktúra. A fiatalabbak csak a téesz részmunkákra épülő nagyüzemi gazdálkodását ismerik, de ennek is csak általuk végzett elemeit. Áttekintésük arról, hogy mit kell vagy érdemes termelni, hogy mit hol lehet beszerezni, hogy melyik növényhez mennyi vegyszert és mikor kell használni, hogy hol lehet a terméket eladni, hogy milyen hitellehetőségek vannak, hogyan kell hitelügyleteket bonyolítani, csak a volt vezetőknek van. Ehhez kell a tudás, amit megszereztek az egyetemen, és bővítettek a gyakorlatban, kell a pallérozott agy, amely eligazodik az újabb és újabb szabályok paragrafusai között, de kell az a kiterjedt kapcsolatrendszer is, amelyet épp munkájuk közben, a szövetkezet üzemeltetése során építettek ki. A növényvédelmis azért tudott 100 hektárt bérelni a téesztől, mert hitelbe kapott vetőmagot, növényvédőszert és műtrágyát. Nem biztos, hogy Kis János traktorosnak is adtak volna. Nem feltétlenül azért, mert „csak” traktoros, hanem azért, mert nem ismerik, és azért, mert nagyobbnak vélhetik a kockázatot, hogy sikeresen használja-e fel a hitelbe kapott anyagokat, és – nem utolsósorban – azért, mert semmilyen érdek nem fűződik ahhoz, hogy szívességet tegyenek neki.
Végezetül érdemes kiemelni, hogy a kialakuló gazdaságok láttán, Pakucson nehezen lehetne igazolni a régi gazdálkodói készségek búvópatakszerű továbbélését. Még az egyetlen régi-új gazdaság esetében sem lehet eldönteni, hogy mi játszott szerepet: a családi értékrend vagy a felsőfokú mezőgazdasági végzettség és a vele járó főagronómusi poszt.
A cikk alapjául szolgáló esettanulmány a Comission of the European Communities finanszírozásában készülő közép-európai összehasonlító vizsgálat keretében készült, amelynek címe: Rural Employment and Rural Regeneration in Post-Socialist Central Europe.