Kedves olvasó, egyetért-e a következő kijelentésekkel? Már a születéskor eldől, milyen életsors vár ránk; biológiai adottságai alapján jól elkülöníthető embercsoportokat szisztematikusan ki lehet zárni a gazdasági-társadalmi-politikai élet vezető pozícióiból és a hatalomból; azonos iskolázottsága, azonos ideje dolgozó, azonos teljesítményű munkavállalókat nemük alapján különböző bérezés illet meg; az anya az igazi szülő, így a gyermek nevelése elsősorban az ő feladata; a fizikailag gyengébbeket az erősebbek büntetlenül bántalmazhatják, különösen, ha családi kötelékek is összekötik őket; a főnök–beosztott-viszonynak megengedhető velejárója az alárendelt helyzettel összefüggő szexuális kiszolgáltatottság.
Ha a fenti kijelentésekre adott válasza többnyire nem, akkor – ha vallja, ha nem, ha férfi, ha nő – legyen erős: ön feminista.
Ezek ugyanis a leggyakrabban előforduló igazságtalanságok, amelyeknek leküzdéséért a nőmozgalmak, feminista mozgalmak már oly régóta síkraszállnak. Az ilyenfajta igazságtalanságok mögött álló társadalmi (vallási, történelmi, gazdasági-szociológiai, genetikai vagy pszichológiai okok feltárását célozzák azok az elméletek, amelyeket leegyszerűsítő szóhasználattal feminista elméleteknek nevezünk, és amelyek magukat önálló tudományként definiálva részben az úgynevezett „nőtudományi” (women studies) vagy „nemek tudománya” (gender studies) tanszékek tananyagát szolgáltatják.
A feminista címkét nálunk azonban többnyire elutasítják. Nemcsak azok, akik a fenti, talán demagóg módon megfogalmazott állításokkal többé-kevésbé egyetértenek, s a férfi és női sorsot eleve elrendeltetettnek, tehát nem egyszerűen különbözőnek, hanem egy hatalmi hierarchia mentén örök időkre meghatározottnak tekintik, akik a nemi szerepeket univerzálisnak látják, és ezért nem kérdőjelezik meg a két nem eltérő társadalmi pozícióját. Sokszor olyanok is elutasítják a feminizmust, akik máskülönben fellépnek a biológiai alapú megbélyegzés ellen, akik a modern kor vívmányának tekintik, és ezért szorgalmazzák az emberek, polgárok, szabad individuumok egyenlő esélyeinek megvalósulását.
Miért félünk a feminizmustól? A számtalan válasz közül talán a leggyakoribb: kevesen szeretjük a radikális, harcias csoportokat, akik a világ bonyolult, ellentmondásos, bennünket folyamatosan sok irányból bombázó impulzusait sajátos szemüvegükön keresztül csak egyféleképpen csoportosítják; akik összeesküvést, hatalomféltést, elnyomást és kizsákmányolást látnak ott is, ahol mások csak a mindennapi élet hagyományokon nyugvó szokásrendszerét. Esetleg a radikális feministák szóhasználatában felfedezzük azokat a nálunk túlontúl ismerős, lejáratott fogalmakat és jelszavakat is – mint például az elnyomás, a kizsákmányolás, a szolgasors –, amelyeket nem akarunk újra hallani, s talán attól félünk: a nők évezredes elnyomásuk ellen lázadva erőszakosan akarnak eddigi elnyomóik fölébe kerekedni. Van, aki ennek jelét látja az Amerikából ideszivárgó hírekben: már nemcsak a tényleges kirekesztés, hanem a viselkedésben, szavakban megnyilvánuló, öntudatlan, szokásokra támaszkodó „megkülönböztetés” ellen is keresztes hadjárat folyik, gondolat- és szócenzúra; legalábbis az egyetemi berkekben újfajta illemkódex működik, ami mesterkéltté és veszélyessé teszi azt, ami magától értetődő volt eddig. Vagyis: egy önmaga karikatúrájába fordult szélsőség alapján általánosítunk, fantomok ellen hadakozunk, amikor egységesen a feminizmust utasítjuk el.
Lehet, hogy vannak, akikben a nőmozgalom Magyarországon a szocializmus éveinek erőltetett és inkább csak jelszavakban hangoztatott egyenlőség-ideájának képét idézi fel. A nők erőszakos munkába kényszerítését, a családi kötelékek ideológiától és gazdasági szükséglettől vezérelt szétzilálását, az államilag kisajátított és központból vezérelt nőszervezet pártutasításra végzett felvilágosító munkáját. A többszörös teher alatt meggörnyedő, gyermeküket az állami bölcsődére-óvodára-napközire bízó, mégis agyonhajszolt, és sem munkahelyükön, sem családjukban elismerést és sikert nem élvező nőket. Akkor inkább vissza a hagyományokhoz! Ám a hátrányos megkülönböztetés, mely pusztán neme alapján ér egy embercsoportot, ellentétes a modern kor demokratikus követelményeivel. Nem lehet teljes az a demokrácia, amelyben az egyének sorsát nem saját tehetségük, képességeik, céljaik szabják meg, hanem eleve elrendeltetett csoport-hovatartozásuk.
De azért a kép nem ilyen sötét. Nemrégiben kétszáznál több nő vett részt A demokrácia – nő (Nők a civil társadalomban) című konferencián. Helyi és országos politikusok, segítő szakmák művelői, tudósok, művészek, mozgalmárok; deklaráltan feministák vagy csupán nőként a gazdasági élet, az oktatás, az egészségügy, a mentálhigiénés szolgáltatások, a családi élet funkciózavarainak kiküszöbölésén fáradozó önkéntes szervezetek tagjai. Szót értettek egymással, keresték a kapcsolódás lehetőségeit. Nem folyt fogalmi vita, nem volt érezhető semmiféle tartózkodás, félelem a „nőkonferencia” megnevezés miatt.
Hihetjük, hogy csak a feminizmus szó mumus, a tartalma nem?