Hálás vitatéma, hogy jó darab-e a Cyrano. Olvasható hatásvadász jelenetekkel gazdagon megtűzdelt, édeskés, kissé bárgyú történetnek, amelyben a női főszereplő, Roxane komoly látás- és hallászavarokkal küszködhet, ha az erkélye alatti két szimultán széptevőt egynek véli, s nem ismeri fel az ékes szavú, lágy hangú szónokban jó barátját és rajongóját, Cyranót. De olvasható a szöveg a színi hatások titkaival ügyesen sáfárkodó, jól felépített, dinamikus műnek is, amely elbűvöl romantikus meséjével, lendületes versezetével, az orrmonológ vagy a Christian–Cyrano-szócsata sziporkáival, és amely – nem mellékesen – remek szereplehetőségeket kínál. Magam a Cyrano-pártiakhoz tartozom. Szeretem Cyranót, ezt a naiv gyereket, reménytelen szerelmest, szellemes poétát és hős lovagot; vonz Rostand igazságról, költészetről, érzelmekről szóló romantikus mesevilága. És örömmel látom, hogy a darab az utóbbi években divatba jött színpadjainkon.
Előadásának történetében különös évad volt a két évvel ezelőtti, amikor az évtizedenkénti legfeljebb két bemutató után egyszerre három Cyrano-premiert is tartottak. Közülük kettőnek jó híre kélt. A nyíregyházi előadás, amelyben a rendező, Zsótér Sándor a drámát ízeire szedve, a hozzá kapcsolódó játékkonvenciókat sutba hajítva szuverén világot teremtett az eredeti mű nyomán, az Országos Színházi Találkozó díjazottjai között szerepelt. A miskolci bemutató rendezője, Verebes István, aki szöveghűen, ám a könnyzacskókat megcélzó múzeumi előadásmódot szintúgy elvetve közelít a Rostand-műhöz, meghívást kapott, hogy adaptálja a Vígszínházba a nagy sikerű előadást.
Verebes értelmezésében a Cyrano két, saját magában – jogosan vagy sem – bizonytalan, szerelmi ügyekben suta férfiú meg a látszat mögötti valóságra kevéssé fogékony, önző és céltudatos lány fura szerelmének tragikus története, amelyet az (új)romantikus pátosz helyett az irónia ural. Mintha Cyrano szemével látnánk a szereplők cselekedeteit, melyek éppen olyan értelmetlennek, bornírtnak mutatkoznak, mint amilyennek a főszereplő fanyar-ironikusan vagy sértett-epésen megverseli a körülötte lévő világot. Nem a szerelmi hevület, a heroizmus, az önfeláldozásig menő tisztesség áll tehát az előadás középpontjában, hanem a három esendő ember bizarr, szánalmas-nevetséges viszonya.
Szervét Tibort Cyranója nemcsak magasrendű erkölcsisége okán tart távolságot az emberektől, hanem jól fejlett kisebbrendűségi érzése miatt is. Szinte lesben áll, hogy kiprovokáljon egy-egy gúnyos szót rút külleméről, és nyomban lecsaphasson karddal és éles mondatokkal. Kegyetlen és csúfondáros a tehetségtelenekkel, a meghunyászkodókkal – de leginkább akkor, ha bennük egyúttal szerelmi vetélytársait is sejti. Belbecsét kínálja Christian külcsínja mellé, élvezve a gesztus eleganciáját, egyúttal azzal hitegetve magát, hogy kölcsönadott szavain keresztül ő is megélheti a szerelmet, amely saját jusson – véli – nem illetné meg. Szervét nem a lánggal égő, heves ifjút játssza el, az ő Cyranója finoman, elegánsan megy fejjel a falnak.
Szabó Gabi alakításában Roxane-nak fogalma sincs a dolgokról. Azt gondolja, hogy egy szép és okos, ráadásul cizellált verssorokban bókoló lovag karjaiban erezné jól magát. Elhiszi, hogy Christian ilyen, és még csak gyanút sem fog az erkélye alatt felváltva megszólaló Christian és Cyrano hallatán. Később ugyanígy nem veszi észre halott férjét, majd a végzetes sérüléssel hozzá érkező Cyrano halálküzdelmét sem. Szépségéért ketten szerették életre szólóan, és ő, aki mindig csak saját magára hajlandó figyelni, egyikük halálában sem teljesen vétlen.
Selmeczi Roland üresfejű, bumfordi és meglehetősen szenvtelen szépfiúnak ábrázolja Christiant. Alakításában elsikkad a butaságának tudatában lévő ember öniróniája, csak némi kétkedés marad saját értékeit illetően, Ez a Roxane szeretheti ugyan ezt a Christiant, de azt már nehéz megérteni, miért csinálja végig Cyrano a maga kieszelte játékot – mindannyiuk értelmetlen vesztére – egy ennyire érdektelen ifjú oldalán.
Még nagyobb lehet a néző hiányérzete a népes szereplőgárda többi tagjával kapcsolatban. (Hegedűs D. Géza nem mutatja meg Guiche-ben Cyrano–Christian erős ellenfelét, Szoboszlay Sándor Ragueneau-járól sem derül ki, miért fontos szereplő, Bajka Pál Richelieu-ként éppen csak felmondja a szöveget.) A kontúrok nélküli mellékalakok szürke tömeggé olvadnak egybe, melyet unatkozva rágógumizó statisztahad vesz körül. Mindettől jelenetek válnak lassúvá és érdektelenné. (Ráadásul rendszeresen elhangzanak érthetetlen szavak, verssorok, akár a főszereplők tolmácsolásában is.) Így azután – elsősorban a darab és Szervét Cyranója miatt – nézhető, ám nem különösebben érdekfeszítő előadás született a miskolci siker nyomán a Vígszínházban.
- Rábeszélő [6]