A második fogás
A posztkommunista Jerzy Oleksynek már kormánya megalakulásakor „komoly eredményeket” sikerült felmutatnia: a varsói kabinetnek ugyanis van külügy- (Wladyslaw Bartoszewski) és nemzetvédelmi minisztere (Zbigniew Okonski); sőt Jerzy Stanczyk személyében – hosszú idő után – végre rendőrfőnöke is akadt Lengyelországnak. Az már csak hab lesz a tortán, hogy a hat új, tizenegy régi és három (A. Luczak, M. Borowski, J. Buchacz) „régi-új” tagból álló posztkommunista–parasztpárti kormány – legalábbis Lech Walesa ígérete szerint – hamarosan az államelnök által aláírt büdzsével is rendelkezik majd.
E kezdeti siker rá is fér az egykor „liberális szocdemként” számon tartott Oleksyre, akit az utóbbi időben már egyre inkább a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) „centristájaként” emlegetnek, mert az elkövetkezendőkben továbbra is komoly gondjai akadhatnak koalíciós partnerével, a Lengyel Néppárttal (PSL), amelynek élén nemrégiben ismét megerősítették Lengyelország legfiatalabb bukott miniszterelnökét: Waldemar Pawlakot.
„Olyan kormány leszünk, amely Waldemar Pawlak kabinetjének politikáját folytatja” – sietett leszögezni Oleksy már jelölését követően. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen a korábbi koalíciós partnernek, a posztkommunistáknak sem szerencsés az elnökválasztás előtt néhány hónappal bevallani: az 1993. szeptember 19. óta eltelt csaknem 16 hónap nagy része csak elvesztegetett idő volt. „Nem saját kormányt alakítok, hanem koalíciós kabinetet” – tette hozzá, jelezve, hogy pártja továbbra is kénytelen számolni a parasztpárti különérdekekkel és a PSL „valamit valamiért” politikájával.
De kiolvasható ez az SLD és a PSL új koalíciós megállapodásából is. Ez egy kétpárti, ötfős politikai egyeztető fórumot állít fel, amely rendszeresen értékeli az ország gazdasági helyzetét, a kormány tevékenységét és a koalíciós megállapodás betartását. Ugyancsak e fórumon egyeztetik majd az összes személyi kérdést, beleértve azokat is, „amelyek nem tartoznak közvetlenül a parlament és a kormány hatáskörébe”, illetve azokat, amelyek „összefüggnek az államkincstár képviseletével”. Emellett – mivel a PSL-politikusok szerint a kormányváltásra „a média kampányszerű támadásai” miatt került sor – a koalíciós szerződés előírja azt is, hogy a kormány igyekezzen „nagyobb befolyást szerezni a tömegtájékoztatásban”.
Mindez azt vetíti előre, hogy az új kabinet – amelyben a PSL mindössze a miniszterelnöki széket (Waldemar Pawlak) és a Miniszterelnöki Hivatal vezetői posztját (Michal Strak), illetve az oktatási minisztériumot vesztette el, cserébe viszont megkapta az ipari tárcát és a Tudományos Kutatások Bizottságát – érintetlenül hagyja majd a Pawlak–Strak-tandem által kiépített klientúrát, továbbra is ellenséges viszonyban marad a tömegtájékoztatási eszközökkel, s aligha lesz képes a kormány gazdasági centrumának átszervezésére (a gazdasági tárcák közül a PSL-é a mezőgazdasági, a külgazdasági és a közlekedési). Oleksyék tehát – ha ez egyáltalán szándékukban áll – legfeljebb a Parasztpárt politikai étvágyát tudják majd csökkenteni némiképpen, de aligha valószínű, hogy képesek lesznek rávenni a késsel-villával való étkezésre. Ez ugyanis még nekik is nehezen megy.
Tálas
„Mindent tudni akarok!”
A Meciar vezette szlovákiai kormánykoalíció rendületlenül halad a hatalom teljes koncentrálása felé. Mára sikerült elfoglalniuk az államapparátus minden valamirevaló posztját (rossz nyelvek szerint a nyolcezer korona fizetés alatti helyek már kívül esnek az érdeklődési körükön), központi és regionális szinten egyaránt. Meciar egyszerűen elhatározta, hogy harmadszor nem hagyja magát megbuktatni, s ehhez a társadalom teljes „bekebelezésére” van szüksége. Legutóbbi akciójával elérte, hogy a szlovák parlament megváltoztassa a titkosszolgálatról szóló törvényt.
Az eddig érvényes állapot szerint a szlovákiai titkosszolgálat (hivatalos nevén a Szlovák Információs Szolgálat – SZISZ) igazgatóját a köztársasági elnök nevezte ki, a kormány javaslatára. Az Alkotmánybíróság döntése értelmében az államfőnek mérlegelési joga volt, és nem volt köteles elfogadni a javasolt személyt. Ezért Michal Kovác egyszer már visszautasította Meciar egyik korábbi javaslatát: a kormányfő egyik leghűségesebb hívét, Ivan Lexát szerette volna a SZISZ élére juttatni. A miniszterelnök most egyszer s mindenkorra véget kívánt vetni ennek a számára bizonytalan kimenetelű helyzetnek. A parlament olyan módosítást fogadott el, mely szerint ezután a titkosszolgálat vezetőjét nem a köztársasági elnök, hanem a kormány nevezi ki, mégpedig a kormányfő javaslata alapján. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a SZISZ teljes mértékben a miniszterelnök, Vladimír Meciar kezébe kerül, aki ezt ellenőrzés nélkül használhatja fel saját politikai céljaira. Ezt a vélekedést támasztja alá egy másik mozzanat is. A jelenlegi kormánykoalíció ugyanis nem változtatta meg a titkosszolgálatról szóló törvénynek az ellenőrzésről szóló részét, mely szerint a SZISZ-t nem a belbiztonsági bizottság, hanem annak csupán egy albizottsága ellenőrzi. Ez az öttagú albizottság pedig a legutóbbi választások óta kizárólag kormánypárti képviselőkből áll, ráadásul azok közül is csak a legmegbízhatóbbak jutottak be ebbe a szűk csoportba.
A kör tehát bezárult: az ellenzék, sőt a kormánykoalíció nem megbízható része is teljesen ki van zárva a titkosszolgálatot érintő információkból. Ráadásul a parlament a mostani törvénymódosítás során eltörölte azt a korábban még meglévő lehetőséget is, mely szerint a parlament is javaslatot tehetett a SZISZ igazgatójának leváltására. Tehát amíg korábban mind a köztársasági elnök, mind a parlament ellenőrizhette a SZISZ tevékenységét, mostanra a helyzet ura teljes mértékben a kabinet élén álló miniszterelnök. Ján Langos volt szövetségi belügyminiszter szerint ez a törvény nem sokban különbözik attól a javaslattól, amelyet 1990-ben a KGB-ről terjesztett be az akkori főnök, a puccsista Krjucskov.
Meciar tehát a titkosszolgálat lenyelésével újabb lépést tett a teljhatalom felé. Nem kétséges, hogy ezután a SZISZ nem csupán információkat fog gyűjteni, hanem politikai feladatokat is kap.
Gyurovszky
Térdlövés
A Nasa Borba nevű független belgrádi napilap értesülései szerint a nemzetközi „Összekötő csoport” felhagyott – legalábbis ideiglenesen – a közvetítési kísérletekkel. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Oroszország képviselőjéből álló csoport három tagja az elmúlt két hétben szinte naponta kilincselt Belgrádban a szerb államfőnél, hogy rábírja a legújabb francia terv elfogadására. Ennek értelmében Szerbia és Montenegró megszabadulnának a szankcióktól, ha elismernék Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát. A szerb államfő, folytatva eddigi eredményes taktikázását, ezzel szemben azt követelte, hogy előbb szüntessék meg a gazdasági büntető intézkedéseket, majd utána lehet tárgyalni a többi dologról. A tétovázó Összekötő csoport, időnyerés céljából, arra kérte Milosevicet, hogy követeléseit ne csak szóban fejtse ki, hanem vesse azokat papírra. Nos, ez a múlt hét végén megtörtént, és a nemzetközi közvetítők hoppon maradtak, mert a szerb államfő írásban is azt közölte velük, amit szóban. Erre a csoport képviselői elhatározták, hogy sürgősebb teendők után néznek. A Nasa Borba idézi az Összekötő csoport egyik, magát megnevezni nem kívánó tagját, aki kifejtette: Milosevic elnök rideg magatartásával térden lőtte önnön magát.
A nemzetközi tényezők türelemvesztésére utal az a tény is, hogy a tekintélyes New York Times a napokban tette közzé a CIA adatait a boszniai háború bűnöseiről. Ebben a jelentésben a többi között az áll, hogy a legnagyobb háborús bűnösök a boszniai szerbek, sőt a belgrádi politikai vezetés is „a háborús bűnök 90 százalékát ők követték el”. Hasonló tartalmú jelentéssel rukkolt elő a Mazoviecki-féle ENSZ-bizottság is. A fenti bizalmas jelentéseket megerősítette Richard Holbrooke, az amerikai külügyminisztérium segédtitkára is, aki a hét végén kongresszusi meghallgatáson jelent meg. A CIA jelentése sokkoló hatású azok számára, akik nem jártak a helyszínen – mondta Holbrooke, majd hozzáfűzte: „A szerbek kezdték ezt a háborút. A jelentések szerint brutalitás volt minden oldalon, de a felelősség és a bűnösség egyértelműen a szerbekre hárul.” A mézesmadzag után tehát most bizonyára a furkósbot politikája vár Milosevicékra.
A másik vonalon, a horvátok „megpuhításában”, mintha eredményesebbek lennének a nemzetközi közvetítők. A zágrábi vezetés azon döntése ugyanis, hogy felmondja az ENSZ békefenntartóinak március 31-én lejáró mandátumát, előrevetítette a balkáni háború újbóli kitörését, sőt kiterjedését is. A Slobodna Dalmacija nevű, a horvát kormányhoz igen közel álló spliti napilap szerint a Biztonsági Tanács még a napokban újabb határozatot hoz a kéksapkások horvátországi megbízatásának még hat hónapos meghosszabbításáról. Ez – a lap értesülései szerint – az úgynevezett B tervnek a része. A terv lényege, hogy az ENSZ-békefenntartók számát (jelenleg 12 000-en vannak) a felére csökkentenék, megváltoztatnák az elnevezésüket és a feladatukat is. Részben eleget tennének a horvát követelésnek, hogy a kéksapkások ne a krajinai szerbek által ellenőrzött terület határain legyenek, hanem a „teljes” Horvátország határain, de maradnának megfigyelőként a mostani pozícióikon is.
Függetlenül a viszonylag megnyugtató diplomáciai jelzésektől, a szemben álló felek lankadatlan hévvel készülődnek a „végső összecsapásra”. Szakértői vélemények szerint a horvát hadsereg olyannyira felfegyverkezett, hogy ha a krajinai szerbek ellen támadást intézne, akkor az „egy jól felszerelt profi csapat mérkőzése lenne egy amatőr gárda ellen”. Gojko Susak horvát honvédelmi miniszter, aki a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség héjáihoz tartozik, a napokban kijelentette: „Belgrádnak nem is lenne ideje közbeavatkozni, ha megtámadnánk Knint.” Másrészt Milan Martic, a „Krajniai Szerb Köztársaság” elnöke szintén magabiztosan azt nyilatkozta, hogy ígéretet kapott a jugoszláv hadsereg vezetésétől: amennyiben támadás érné őket, mozgósítást rendelnének el.
Bódis
- Extra Hungariam [8]