„Magyarország NATO-csatlakozása a szuverén magyar döntéstől függ” – ezzel a senkit semmire nem kötelező mondattal zárta le egyelőre reménybeli NATO-tagságunk kérdését Jelcin elnök Horn Gyulával folytatott moszkvai tárgyalásain. Hogy ez mekkora siker, illetve siker-e egyáltalán, nehéz megmondani. Hallhattunk már hasonlóan engedékeny választ korábban is az orosz elnöktől, épp Lengyelország NATO-tagsága kapcsán, ám az engedékenység akkor épp egy hétig tartott…
Aligha dönthető el e pillanatban, mit is akar voltaképp Oroszország: birodalmat vagy békés reintegrációt? Birodalomépítő szándékának nem csupán a retorika szintjén vannak feltűnő jelei – a jelcini „centrum” politikai nyelvezete egyre arrogánsabb nacionalista színezetet ölt –, hanem a hatalommegosztás módjában is. Az autoriter politikai megoldások iránt egyébként is vonzódó orosz elnök túlhatalmát semmiféle intézmény vagy szokásjog nem ellensúlyozza. A szerfelett különös körülmények között szövegezett és elfogadott oroszországi alkotmány értelmében ugyanis a parlament jogosítványai korlátozottak, ráadásul sem most, sem feltehetően az idén nyáron esedékes választások után nem a demokratikus politikai csoportok fogják uralni az Állami Dumát.
Az oroszországi elit egyre gyarapodó többsége egyébként is úgy vélekedik, hogy súlyos és tragikus hiba volt a Szovjetunió felbomlasztása. A hadsereg várható magatartása is mind nehezebben mérhető fel: súlyos következményei lehetnek annak, hogy túl gyakran alkalmazták különböző természetű politikai konfliktusok megoldására, mind Moszkvában, mind a perifériákon.
A birodalom újraegyesítésének azonban komoly korlátai is vannak. Moszkva ugyanis jelenleg az utolsó össz-szovjet GDP legfeljebb harmada fölött rendelkezik, ami az Egyesült Államok nemzeti össztermékének kevesebb, mint ötöde. Ilyen körülmények között, alakuljon akár a legkedvezőtlenebbül is az oroszországi belpolitikai helyzet – leszámítva a totális káoszt –, az oroszországi belső viszonyok változásai aligha érintik közvetlenül Magyarországot. Csaknem teljesen kizárható, hogy Budapest politikai, még kevésbé katonai nyomásnak vagy fenyegetésnek lenne kitéve; ez még akkor sem valószínű, ha a FÁK jelentős területeire kiterjedő, birodalmi típusú reintegráció indulna be.
Az persze tény, hogy Oroszország kelet-közép-európai régióval kapcsolatos magatartása rendkívül bizonytalan, amit a NATO-bővítés körüli moszkvai álláspont gyakori változása igazol leginkább. A kezdet kezdetén látszólag közömbösen kezelték az ügyet, sőt Jelcin varsói útja során (1993. augusztus) igen megértően kommentálta a lengyel belépési szándékot. Ez az engedékenység számos fontos körülményből fakadt. Moszkva sokáig úgy érzékelte, hogy a NATO-bővítés nem több távlati tervnél, amikor pedig majd napirendre kerül, akkorra már Oroszország maga is teljesíteni tudja a felvétel feltételeit. 1992-ben Moszkva még egyébként is azzal volt elfoglalva, hogy elnyerje a Nyugat jóindulatát és bizalmát, miközben a kelet-közép-európai régió stratégiai jelentősége radikálisan leértékelődött a szemében.
1993 őszére azonban kiderült, hogy a bővítés belátható közelségbe került, Oroszország felvételi esélyei ugyanakkor továbbra is felettébb szerények, miközben a „westernizáló” sokkterápia az orosz társadalom újabb és újabb csoportjait hangolta Nyugat-ellenesre. Fordulatot hozott a délszláv válságban játszott különleges, nyugati hatalmak által is elismert orosz szerepvállalás: az ott elnyert és akceptált nagyhatalmi szerepkör részleges kiterjesztésével Moszkva megpróbálta alkuba bocsátani a kelet-közép-európai térség integrációs jövőjét.
Folyamatosan változik a NATO-bővítéssel kapcsolatos nyilvános orosz politikai taktika is: a megértő elfogadást fokozatosan fölváltják az elutasítás különböző formulái. 1994 nyarára megszületik a kompromisszumnak szánt álláspont: a NATO keleti irányban történő kibővítését Oroszország elfogadhatatlannak tartja, ám a volt szocialista országok Európai Unióhoz csatlakozását kész üdvözölni. E térség országainak stabilitása, gazdasági föllendülése ugyanis – amit az EU-felvétel alapozna meg – orosz biztonsági érdek. Ha persze a NATO kibővítése Oroszország érdekeinek figyelembevétele nélkül történne meg, Moszkva fenntartja magának a jogot akár egy alternatív kelet-európai katonai szövetség felállítására is.
A következő, részben ezzel párhuzamos fázis során Moszkva megpróbálta az EBEÉ-t az európai biztonsági rendszer alapjává tenni, de nem járt sikerrel. 1994 decemberére jelentősen megváltozott a kép. A visegrádi trojka (sic!) felvételének ügye lényegében eldőlt – állítják Moszkvában –, ha pedig ez így van, akkor Oroszországnak olyan biztonsági garanciákat kell a NATO-tól kialkudni, amelyek Moszkvát közvetlen környezetében kellő biztonsággal ruházzák fel. Ilyen kikötés lenne például a balti (és FÁK-) államok NATO-ba történő felvételének kizárása, az új NATO-tagállamok területén állomásoztatható csapatok és fegyverfajták korlátozása, a kalinyingrádi terület sérthetetlenségének elismerése, az európai békefenntartás ügyének EBESZ-felügyelet alá történő teljes körű áttelepítése, a fejlett haditechnikához való hozzájutás Oroszország számára az új NATO-tagokkal megegyező feltételekkel történő biztosítása.
Körvonalazódik azonban egy másik, az előbbiekkel ellentétes politikai magatartást tanácsoló álláspont is. Ha a nyugati hatalmak ilyen durván figyelmen kívül hagyták az orosz érdekeket – fejtegeti e koncepció –, akkor itt az ideje, hogy Moszkvában leszámoljanak mindenfajta nyugatos illúzióval, és Oroszország csak és kizárólag saját külpolitikai érdekeit szem előtt tartva alakítsa politikáját.
Függetlenül attól, hogy a vázolt két lehetséges külpolitikai alapmagatartásból melyik kerekedik felül, Moszkva gazdasági nehézségei és belpolitikai gondjai ellenére is rendelkezik néhány olyan ellenlépés lehetőségével, amelyek tárgyalási pozícióit erősíthetik.
Mindenekelőtt folytatódni fog a már megkezdett FÁK-integráció biztonsági vonatkozásainak erősítése. Számítani lehet e folyamat felgyorsítására. A legutóbbi, kazahsztáni csúcson elfogadott közös légvédelmi rendszer működtetésétől rövid úton eljuthatnak a közös biztonsági térség koncepciójának elfogadásáig és hatékony „beüzemeléséig”. Esetleg kísérlet történik a FÁK határain túlnyúló kelet-európai katonai szövetség fölállítására, vagy legalábbis e szándék bejelentésére. Ennek megvalósulási esélye – mindenekelőtt Ukrajna feltehetően tartózkodó magatartása miatt – ma még meglehetősen csekély, ám nem teljesen kizárható. Oroszország minden bizonnyal kezdeményezni fogja a hagyományos fegyverekről kötött megállapodás felülvizsgálatát. E revízió annál is inkább valószínű, mert Moszkva már most is úgy érzékeli, hogy az egykori két katonai blokk közti megállapodás előírásai a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlását követően számára rendkívül kedvezőtlenül alakultak. A blokkok közti paritás ugyanis úgy módosult, hogy miközben érintetlen maradt a NATO felügyelete alá tartozó hagyományos fegyverek köre, addig Oroszország az egyezményben rögzített eredeti mennyiség legfeljebb harmadával rendelkezik. A fönnmaradó kétharmadon fele-fele arányban az európai FÁK-tagállamok és az egykori Varsói Szerződés tagjai osztoznak. Ha elmarad eme hátrányos helyzet érdemi kompenzálása, Oroszország a taktikai atomfegyverek szerepének növelésével fog válaszolni. De az sem kizárható, hogy Moszkva a közepes és rövid hatótávolságú rakétákról kötött megállapodás egyoldalú felülvizsgálatára szánja el magát.
Végül a NATO-bővítés oroszországi reakciójaként számítani lehet arra, hogy a stratégiai támadó fegyverekről kötött megállapodás (START–2) parlamenti ratifikációja elmarad, bár ennek esélye a NATO-bővítéstől függetlenül is igen nagy.
Ha nem sikerül eloszlatni Oroszország elszigetelődéstől való félelmét, lényegében kétféle válaszra számíthat a külvilág. Egyrészt folytatódhat és egyre intenzívebbé válhat Moszkva FÁK-integrációt sürgető politikája, ami nem biztos, hogy mindig tapintatos lesz. Másrészt megváltozhat a leszereléssel kapcsolatos taktika is: Moszkva lefékezheti, sőt le is blokkolhatja ezt a folyamatot.
- Külföld [6]